Zemplén, 1908. január-június (38. évfolyam, 1-52. szám)
1908-04-25 / 34. szám
Sátor alj auj hely, 1908. Április 25. 34. (4739.) Harminchatodik évfolyam. Megjelen hetenkint kétszer szerdán és szombaton este. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sátoraljaújhely, Főtér 9. szám. Telefon: 42. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Nyilttérben minden garmond sor 30 fill. Zemplén POLITIKAI HÍRLAP. ÉHLERT GYULA, MAJTÉNYI GÉZA, felelős szerkesztő, fömunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 10 korona, félévre 5 kor negyedévre 2.50 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Hirdetési dij : Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűknél nagyobb, avagy diszbetiikkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél árkedvezmény. Uj középületek városunkban. — ápr. 25. A gondolat szárnyain örömest csapong az ember a jövőbe. Színes képeket alkot maga elé, remények megvalósultát, óhajok teljesedését látja. Hiszen a költő szerint is életünk utain csak két igaz jó barátunk s hü kísérőnk van: a remény és az emlékezet. Minthogy pedig a remény olyan fogalom, amely alatt a jövőbelátás s a színes, szép képek alkotása is megvan engedve, száljunk el a remény segélyével a gondolat szárnyain 5 esztendővel előbbre az idők örökkévalóságában s tekintsünk szét a képzeletünkben már eleve megalkotott látnivalók térségén. Hogy nagyzással vagy nagy- zolással ne legyünk vádolhatók, magunkra öltjük egy igazi zempléni embernek a képét. Egy alsóvidéki magyar fejével fogunk gondolkozni. A vármegye székhelye olyan tiszteletreméltó fogalom a köz- tudatban. Hát még ennek is a gócpontja : a vármegyeház ! Micsoda hatalmas alkotásnak kell annak lennie, ahol összefut a közigazgatás óriási gépezetének minden ága ; ahonnan származik negyedfélszázezer ember sorsának intézése. Talán nem is emberi kéz alkotta, talán nem is olyan az Á ZEMPLÉN TÁRCÁJA. r Északon. (Dtinaplómból.) A »Zemplén« számára irta: Mok Ferencné. Hajónk a La Manche habjait szelte. Sürü köd ölelgette hajónkat s ott akart marasztani a csatornában. Kapitányunk azonban nem sokat tö- ködkisasszony marasztaló öleiével, hanem elszántan vitte va- ck.*...tuj vizgőzösét a biztos rév felé. A dohányzószoba kandallójában a villanylángok vígan nyaldosták az asbest-forgácsokat, kellemes meleget árasztva szét a sürü aranyozástól pompázó kis teremben. Egy halvány- sárga klubkarosszékben kellemes arcú, élénk szemű ur keresztberakott lábakkal halk hangon társalgóit egy nagyon kövér, nagyon simaarcu férfivel. A norvég miniszter volt, aki most jött haza Angliából. A kövér ur egy délamerikai bányatársulat su- perintendense volt. A terem egy másik szögletében pasziánszozott egy szépen fésült, fűzött, festett, öltözött hölgy. Valószínűleg azzal a szerény kérdéssel fordult madame Sorshoz, vájjon a jövőesztendei fürdőutja a Riviérára szintén olyan csúfosan fog-e végződni mint ez idén? Tudniillik a múlt nyáa vármegyeház mint más épület. És egyszer elszánja magát az a becsületes, igazi vérbeli magyar, vagy ideveti ügyes-bajos dolga azt a szintén hűséges, földünket szerető ruthént onnan a határszélről s bejövén a vármegye székvárosába, mint álmaik, képzeletük összesség pontját: keresik a vármegyeházat. A ruthén vagy tót, — kivált amelyik Amerikát megjárta már, — röhögve fumigálja az ősi vakondtúrást. Az alvidéki magyarban már nagyobb respektusa él a központnak, mert az ő szemei nem láttak még felhőkarcoló 22 emeletes kalyibákat, melyek egy eldobott gyufától néhány perc alatt porrá lesznek, maguk alá temetve ezernyi embert, de ő mindeu középületet masszívnak, tömörnek, erősnek, tágasnak és ami fő: világosnak és csinosnak szeret látni. Nem is hagyja ma gát könnyedén az Ujhelybe ritkábban bejáró alvidéki ember, megakar az nézni mindent, hogy milyen is az a hely, az az épület. ahonnan szerte ágazik a közigazgatás élete. Keresi a magyar ember az iktatót, mert valami beadványt is hozott. Megmutatja a kapus. (Mert vége a régi parádénak is már; nincs diszruhás, kivont kardos kapuőr. Az idegen ezelőtt erről ismerte föl a vármegyeházát.) Az iktatóba belépve .... Lát a fél egy sötét pincealaku féle helyiséget. Látja az ablakon át, ron az amerikai dollárkirálynők először nyeltek abból a keserű pilullák- ból, aminek „pénzzavar“ az előkelő és „üres zseb“ a vulgáris neve, mert cheque-jeikre sehol sem kaptak pénzt s kénytelenek voltak a saját „maid“ vagy „garcon“-juktól pénzt kérni kölcsön, hogy a hajó stewardjait, ápolónőit, zenészeit borravalóval elláthassák. A pasziánsz kártya hízelgő ked vében volt, semmi bus jóslattal nem zavarta a perfekt kinézésű hölgy kedvét és étvágyát, mert az erősen piros ajkak és az erősen aranyozott fogak harmónikus mosolyban piros- lottak, ragyogtak. A félig nyitott ajtónál kicsi grup csevegett. Egy vékony, kettős orrú ur különös torokhangon arról mesélt egy folyton pose-akat kereső poseni nőnek, hogy a Yellowstone parkot nem szabad nyáron felkeresni, hanem télen, mikor az ember nincs kitéve annak a veszedelemnek, hogy holmi lázbacillusok elrontsák turista kedvét. Merész állítással hangsúlyozta: „Svájc természetszépsége és a Yellowstone park csodái között épp oly kirívó az ellentét, mint egy erős, szép, pufók parasztleány és egy nagyvilági hölgy raffinált szépsége között.“ Égy fényes arcú, nevetős szemű öreg ur erre a hasonlatra félhangosan megjegyezte : „Részemről jobb szeretem a pufók, egészséges parasztszépséget, mint az előkelő bájakat.“ hogy az emberek lába az utcán éppen egy irányban van az ő orrával. Az iktatóból elküldik a tiszti ügyészséghez. Ro'zoga deszkafalakon támolyog, tapogat keresztül, mig egy olyan terem közepén találja a tiszti főügyészt, hogy ha magasabb és világosabb lenne az a terem, még a szép hat ökrét és négy lovát is belekötné talán. Az alispáni hivatalba is felnéz az alvidék büszke fia, ha már idefáradt. A folyosóra elér, de tovább nem, mert a sötét zugból lócák, fahasábok és egyéb hasznos házi eszközök mosolyogván feléje, minthogy ilyeneket otthon is lát, ijedten menekül a nagy tanácsterembe. Ez be van ugyan zárva, mert boltozata ösz- sze repedezett s igy csak azok tartózkodnak benne akik már megírták a végrendeletüket, de egy jószivü hajdú megkönyörül az alvidéki atyafin s hogy láthassa a díszes nagytermet: feligazitja őt a karzatra. Padláslépcsőn, csikorgó alkotmányon egy patkánylyukhoz jut a vendég, aki kétrét, keszegoldalt fordulva begyömöszöli eltörődött testét a karzatnak nevezett padlásra. Széttekint, de nem érkezik a terem képeit szemügyre venni, mert meglátja feje fölött az össze-vissza repedezett boltozatot s látomásának súlya alatt kétségbeesetten ugrik vissza a rozoga lépcsőn és menekül ki, az ősrégi székházból. Hogy milyen emlékekkel, azt majd Már nem tudom minő gondolattársulás révén, de egyszerre édes hazámról esett a szó. Egy barna, vékony, szúrós szemű nő hozzám fordult : „Ön is magyar, hallottam zongorázni. Csodálatos, hogy a magyarok mind úgy művelik és szeretik a zenét. Egyszer egy hölgy gyei Norvégiába utaztam, aki szintén a Kaukázusból való volt. . Félbeszakítottam a földrajzi ismeretekben gazdag utitársat: — „Kérem madame, hazám, Magyarország nem fekszik a Kaukázusban, hanem a Kárpátok aljában. Tévedése külöm- ben reánk magyar nőkre igen hízelgő, mert Kaukázusban laknak a föld legszebb asszonyai a georgiai nők“. — Well — köhécselte most a barna hölgy — tehát a Kárpátok aljában fekszik hazája. Mondja kérem — hiszen az ön állítása kompetens — igaz az, hogy a fürdőélet a Tátrában nem nagyon biztos, mert a vadállatok úgy szaladgálnak a fürdő sétányain mint nálunk a . . . — Igen asszonyom! Épp úgy szaladgálnak a Tátra fürdőiben a vadállatok, mint a Broad-way, vagy a fifth avenu-en az európai műveltségű missek. Sőt, képzelje, még bölények is voltak Tátrafüred környékén . .. — That s impossible! — sóhajtotta a hölgy. Hiszen akkor rettenetes lehet önöknél egy fürdő saison 1 — Ellenkezőleg, a lehető legotthon fogja elmondani gyermekeinek. Ezt a képet vési be a mai vármegyeháza egy idegen, tehát integer szemlélő agyába. Hogy kinek áll érdekében ennek a torzképnek fönhagyása: e kérdésre egyhangúlag azt feleli a vármegye közönsége, hogy de bizony senkinek. Hiszen egy modern, a vármegye méltóságához illő székház felépítését mi már elvben el is határoztuk, kivitelét sem tóltuk hosszú időre, mit ijesztgetnek tehát minket még folyvást e zordon, omlófélben levő vakondtúrással ? Maga a dekórum, a törvényhatóság erkölcsi méltósága megkívánja, hogy Zemplén vármegye közigazgatása palotában s nem bagolyfészekben székeljen. És most szálljunk mi modern emberek a képzelet szárnyain a jövőbe. Nézzünk szét Sátoraljaújhelyben 5 év után, úgy 1913 nyarán. Nem olyan messze vau; csepp az idők tengerében egy pár év csak, de szorgalmas és törekvő nemzedék sokat haladhat pár év folyamán is. A mai omladozó, félig földbe sülyedt vármegyeház képére már csak úgy fogunk 1913 bau visz- szaemlékezni, ha mai fényképe birtokunkban lesz. Mert a jelzett időben mi már úgy képzeljük, hogy a főutca legszebb helyén, az uj, hatalmas aráuyu róm. kath. templom közelében, diszes park virágai s fü-szőnyegei közt áll e vármegye legnagyobb büszkesészebb 1 Próbálja elképzelni madame, hogy egy német herceg, aki magyar földesur, egy királyi hercegasszony vadászszenvedélye kielégítésére ezreket és ezreket dobott ki, hogy 2—3 bölényt, önnek édes honából, Amerikából importálhasson. Ilyen gavallér házigazdák, vadaskert tulajdonosok teremnek a Tátrában. Ugyanakkor, mikor szegény, hírhedt Magyarországom renoméjáért síkra tudtam volna szállni, egy furcsa párbeszéd kötötte le figyelmemet. Németül folyt a konverzáció. Egy molett hölgy azt mondta: — Magyarország sorsa percek kérdése. — Damokles kardja minden percben leeshet s akkor az a nyomorult, kicsi, szegény nemzet úgy szétesik, mint az oldott kéve. Sarkon fordultam. — Asszonyom 1 Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy magyar vagyok 1 Á hölgy nevetett. — Fölösleges, hiszen én is magyar vagyok. Budapesti. Tágranyilt szemekkel néztem rá. — Nem értem, miért kicsinyli hazánkat egy internacionális társaság előtt. Micsoda gondolat, köveket hordani ahhoz az átkos épülethez, amelynek „rósz hir“ a neve. Nem eléggé mar minket a külföld ? Akad magyar nő, aki nem tudja szeretni ezt a szegény, szépséges édes hazánkat ? AszLapnnk mai száma 8 oldal.
