Zemplén, 1905. január-június (35. évfolyam, 1-69. szám)
1905-04-22 / 45. szám
Április 22. ZEMPLÉN. 13. oldal valaki az éjjel. Rezeg a csipke főkötője szélén a reszkető haragtól. A cselédség rémülten keres tőle lehetőleg távol valami munkát, ilyenkor nem jó a nagyasszony színe elé kerülni. Mérgesen szalad a konyhába, de nincs ott egy fialélek sem. Azok már megsejtették a veszedelmet. — Hát azért táplállak én benneteket, hogy meglopjatok ? Azért bánok én úgy veletek, mint az anyatyúk a csirkéivel, hogy tolvaj legyen belőletek. Meglopnak a saját cselédeim! Ki sem mehetek az utczára, ha megtudják, hogy a nagyasszonyt meglopták a cselédei. — Ilonka! Ilonka hol vagy? Gyere segíts megkeresni a tolvajokat! Biztosan kint van valamennyi a hátulsó kertben. A hívásra tizenhat év körüli leányka szaladt ki a konyhába. Feje piros babos fehér kendővel van hátrakötve. Arca, mint a nyiló rózsa, melyen rajta még az a bársonyos üde virágpor. Ragyogó szemei kiváncsion s kissé megijedve tekintenek a nagyasszonyra. — Mi baj aranyos nénikém ? Lám, hogy megijeszt. S odaszalad a remegő nagyasszonyhoz. Fejét odasimítja annak a kebléhez s úgy néz föl rá azokkal a kérdő, édes nagy szemekkel. — Mi ? Hát megloptak ezek a cudarok. Biztosan ezek voltak, de csak kerüljön egy a kezeim közzé! — Mit loptak aranyos nénikém ? Kik loptak? — Hát a tegnap este kinyílott rózsafámat lopták meg. Azt a vöröset, a melyiket úgy oltogatok évről-évre arról a rózsafáról, amelyiket még a boldogult Sándorom ültetett, hogy soha, mig élek, ki ne vesszen. A leány pirosabb lett a vérvörös rózsánál. Ijedten bujt a nagyasszony kendőjébe, hogy az zavarát észre ne vegye. Keble pihegett, mint a megijesztett galambé. — Hát már most mit mutatok én meg a fiamnak? Minden percben itt lehet. Ilyen szégyen! Hát te miért bújsz ide, miért nem szaladsz azok után a gaz tolvajok után? — Édes nénikém, ne szidja őket, nem hibásak. Én ismerem a tolvajt. — Ki az, mutasd meg, hadd kaparom ki a szemeit! — Mindjárt megmutatom, jöjjön csak a néni. S remegve vezette be a mellékszobába. Csipkefüggönyös csinos szoba volt az, amelyben senkinek sem volt szabad tartózkodni, csak a nagyasszony fiának. A friss reggeli levegőbe édes rózsaillat áradt szét s az asztalon régi porcellán vázában ott piroslott az ellopott rózsákból csinált csokor. A leányka fehér kötényével takarta el piruló arcát s aztán zokogva térdelt le a nagyasszony előtt. Átölelte térdeit hófehér karjával. — Én vagyok a tolvaj, aranyos nénikém ... Bocsásson meg. Nem teszem többé. A nagyasszony szemeiből egymásután tűnt el az összegyülemlett felhő. Kiderült az arca. Körülnézett a csillogóan tiszta szobában s fölemelte a leányt. Az nem mert fölnézni rá, csak akkor, midőn a nagyasszony megcsókolta homlokát. — Hát miért nem szóltál te kis csacsi ? — Hát nem haragszik a néni, igazán nem ? S feleletet sem várva, összevissza csókolta azt a redős ábrázatot. A nagyasszony leült az asztal mellé s a leányt maga mellé vonva, egy ideig szótlanul nézett a virágokra. — Jól van ez igy édes lányom. Törte meg végre a csendet. Apának megígértem, hogy anya helyett anyád leszek. Úgy neveltelek, mint a magamét. Hozzászoktattalak a rendhez, hozzáneveltelek a házi gondokhoz. S mikor láttam, hogy nem hiába iparkodtam, csak egy kívánságom volt, hogy itt maradj mindig ebben a házban. Legyen valaki, aki utánam megőrzi ennek minden zugát, aki úgy tudja majd szeretni, mint én szerettem. A telkedbe látok, te szereted a fiamat. Ha az övé lehetsz, nyugodtan megyek Sándorom után. A kúria jó kezekbe kerül. No, ne sírj kis árvám. Hát nem jót akar a néni? De a leányt nem bírta elcsöndesiteni. Ölébe hajtotta fejét és sirt keservesen. A nagyasszony fölemelte síró fejét, megsimogatta könnyes arcát s aztán sírt ő is. Sírtak, pedig boldogok voltak . . . A könnyes boldogságot sarkantyúpengés zavarta meg. Na, lett erre fölugrás. Ilonka egy minutában a harmadik szobában volt. A nagyasszony meg félrecsúszott főkötőjét igazgatta jobbra-balra, de sehogy sem sikerült. Kötényével törülgette köny- nyeit, de azok csak nem akartak megszűnni. Egyik a másik után tolakodott előre. Tipegve sietett a belépő elé. — Hát megjöttél? — Meg édes anyám! s átölelte a könnyező édes anyát. — Hát megjöttél ? Megjöttél fiam ? Hajtogatta egyre a szegény boldog anya s könnyei csakúgy omlottak az arany- zsinóros atillára. — Ejnye no, még tönkreteszem a ruhádat! S kötényével iparkodott letö- rülgetni a könnycseppeket. — Sose bántsa édes anyám. Legyen legalább rendjel is az atillámon, az édes anyám örömkönnye. S úgy csókolgatta le egyenkint azokat a könnyeket. — Na ülj már le fiacskám. Lám, el is felejtettem, hogy te két óráig lovagoltál. Ugy-e kifáradtál szentem ? így ni. Aztán éhes vagy-e? Persze, még kérdezem is. Hogyne volnál éhes! Aztán édes anyád itt pityereg, ahelyett, hogy tele tállal fogadna. — Éhesnek éhes vagyok édes anyám, de szomjasnak még szomjasabb. Ezek a könnyek olyan jól estek nekem. — Jó, jó te hízelgő. Ilonka ! Ilonka ! — Igaz, hát Ilonka nem jő elébem ? — Dehogy nem, mindjárt itt lesz. Ilonka! Hallod Ilonka, hol bujkálsz ? Gyere csak elő hamar. De bizony mézeskalácscsal sem csalták volna azt most ki rejtekébőL Mit volt mit tenni, maga a'nagyasszony sietett ki a konyhába. Ott azután majd hogy meg nem csókolta örömében az óvatosan előkullogó cselédséget. A fiatal huszártiszt azalatt leoldotta kardját s boldogan nézett körül a kis, puha fészekben. Valami kéjes gyönyör fogta el, amit a régen nélkülözött otthon varázsol a szívbe. A rózsacsokrot kétszer is a kezébe vette. Ki tehette azt oda? Édes anyja-e, vagy valaki más? Akárki, egyet kivett s a vállzsinórja mellé tűzte. Azután leült. Arca elkomorult. Valami titok busitotta el. Azért jött, hogy azt ma elmondja édes anyjának. Ha sikerülne ? . .. Erre a gondolatra öröm csillant fel a szemében. S ha nem sikerülne ? . . . Eh, sikerülni kell. Lesz szép szó, csók, minden s mit nem adna meg azért édes anyja. De hol van' az a lány ? . . . A titok megoldása _ tőle is függ. Talán csak nem fél tőle. Épen indulni akart, hogy fölkeresse, mikor anyja teli tálcával sietett be a szobába. — így ni, édes fiam ! Ugy-e most már ráismersz a te régi kis mamádra ? Egy tapodtat sem, mig nem reggeliztél! — Igen, de hol van Ilonka ? — Ilonka ide, Ilonka oda! Első az édes anyád főztje! Majd előkerül valahonnan. Kell is neked mindent látni, tudni ? Aztán ki tudja, kiváncsi-e annyira a hadnagy urra ? Majd itt lesz, csak egyél előbb. — Nézd csak, előbb ebből a jó házi pálinkából. S úgy etette, mint valami kis gyermeket. És a nagy gyermek nem panaszkodott. Evett jóízűen. Az anyja meg csak nézte. Dehogy evett volna csak egy falatkát is !. . . Evés után hízelegni próbált a hadnagy ur. Össze-vissza csókolta az édes anyját, de nem mert előrukkolni a rap- porttal. Nagy nehezen azonban erőt vett elfogultságán s messziről hozzákezdett az ostromhoz. — Hát aztán igazán szeretsz édes anyám ? — Még kérdezed, hát mondani kell azt te . . . te, te ... — Tudom, érzem, hogy szeretsz, de ... de le tudnál-e valamiről mondani az én kedvemért ? — Ugyan miről, na, hadd hallom, ki vele! Biztosan valami kópéságon töröd a fejed. — Nem anyám! Én ... én meguntam a katonaságot. . . — Hát ez az a nagy kívánság, ez az a nagy lemondás ? Már azt hittem, hogy legalább is még ma el akarsz menni. Erről nem mondottam volna le; de arról? Tégy belátásod szerint. De miért untad meg ? — Meguntam, azután meg . . . házasodni szeretnék, ha ugyan édes anyámnak nem volna ellenvetése szándékom és a választásom ellen. — Hát már választottál ? Egyszerre sápadt lett a nagyasszony. Minden szép reménye, minden öröme repülőiéiben volt egyszerre. Könnyek tolultak újra a szemébe, de a csalódás könnyei. — Hát úgy elbusit a szándékom ? Hát te nem szeretnéd, ha fiad boldog lehetne s itt lakna mindig, itt a közeledben ? A jó asszony alig halott valamit szavaiból. — Hidd el, jó lélek, épen olyan, mint te, csupa szív, csupa jóság. — Olyat csak egyet ismerek. Más ide nem jő soha! Az én házamat nem forgatják föl modern úri dámák. Nekem olyan menyem legyen, aki előtt szent e régi háznak minden porszeme. Különben, mig én élek, nem teszi be ide a lábát. S szinte reszketett a felindulástól. Kiegyenesedett s büszke tekintete ellentmondást nem tűrőn nézett végig lehajtott fővel álló fián. — Nem tudtam, bocsáss meg édes anyám, hogy ilyen kellemetlenül érint házassági tervem. De történjék akármi, én le nem mo <dok Ilonkáról. 0 az enyém lesz s tudom, hogy méltó nevünkhöz s a Bónis kúriához. A büszke asszony az Ilonka név hallatára újra a régi lett. Szemeiből a fenyegető sugarak helyett a forró szeretet és öröm csillogott elő. — A mi Ilonkánkról beszélsz ham ? — Kiről másról beszélnék ? Őt szeretem már évek óta s tovább nem várhatok. Reánk adod áldásodat? A boldog nő nem sietett, de futott ki a szobából. A hadnagy ur nem tudta mire vélni a gyors változást; de a következő percben már kezénél fogva vonszolta édes anyja a vonakodó s fülig pirult Ilonkát. — De bizony csak gyere, nem harapja le az orrodat! Hát ha a felesége fogsz lenni, akkor is igy szaladsz eléje ? De már ekkor segítője is akadt... a vőlegény. Három boldog szív története ez, meg azé a virágos, öreg kúriáé. Uj Messiás. Ne fájjon az, ha megsebeznek! Tőlük te azt zokon ne vedd! Hisz én tudom, hogy te olyan vagy Milyennek mindig hittelek. Ma még büntetlen ér a bűntett, Ma még meg nem torolhatod, De máskép lesz, csak felragyogjon A csillagom, a csillagod! És ez az idő eljövend már: Kigyult egy csillag, mely vezet Mint egykor az a másik csillag, Mely egy Megváltót hirdetett. Kigyult a csillag, fénye gyenge, De mindig szebb színben ragyog; Ha akarod, hogy bosszút álljunk, Imádd hűn azt a csillagot! Tekints az égre! Ne rettenj meg, Bár fellegterhes, bár setét, Nincs jel se rajt’, a mely hirdetné Egy uj jövendő kezdetét. De ott a szélen — haloványan — Látod: egy fénysáv ránk ragyog : Ha igazságos még az Isten Kigyujtja azt a csillagot! NÉMETH PÁL. Jülvány violák illata. Irta: Főnyi Ilona. Amikor a kertben az első viola kinyillik s bóditó illata behatol nyitott ablakomon, mindannyiszor bánat borul a lelkemre, s nem tudom visz- szafojtani könnyeimet: ilyenkor eszembe jut egy szomorú történet, amit egy halvány asszony mondott el nekem egy szép nyári este. Amint kinézek ablakomon s a langyos szellő ide-oda mozgatja a kis virágokat: úgy képzelem, mintha annak a szomorú, halvány asszonynak az árnya lebegne itt előttem — s a mint behunyom szemeimet, egészen visszatér emlékezetembe az a csodaszép est, amidőn együtt ültünk vele a „Tündérlak“ terraszán s halk hangon elbeszélte nekem, miért olyan szomorú, miért olyan halvány'? * * * . . . Midőn a tájon minden elcsendesül s az égen kigyullanak a csillagok, akkor — abban a méla csöndben kezdek én élni. Az illatterhes levegő bágyadttá tesz; — lehunyom szemeimet s a tova siető szellő álomba ringat. Ilyenkor álmodom azt, hogy élek — s az a pár órai álom adja az erőt ahoz, hogy valóban éljek. Szánandó az én sorsom; — olyan vagyok, mint a fáradt utas, ki pihenőt nem talál, — olyan, mint a zaklatott lelkiismeret, nyugtot nem lelek sehol. Te csodálkozva nézel reám. Igazad van! Én, a dúsgazdag Rápholtyné — kinek még a gondolatát is lesi a férje, aki négyes fogaton jár, kinek az operában páholya s legszebb ékszerei és toilettjei vannak a bálokon, — igen, akinek kincse, gazdagsága van, az mégis szegény, nyomorultabb a koldusnál. De hát kezdem élőről. Ha mindent elmondok neked, úgy bizonyosan megértesz engem s nem fogsz csodálkozni azon) amiket az imént mondottam. Mint fiatal leány, sokat jártam mulatságokra, szüleim mindenüvé elvittek, ahol mutogathatták szebbnél- szebb toilettjeimet. Nem találtam örömet a fényes bálteremben, engem untatott a férfiak léha beszéde, táncolni nem szerettem s szívesebben ültem volna csöndes kis szobámban. Szerettem a magányt. A midőn a hold feljött s ezüstös fényével szórta be a tájat s a csillagok biztatólag integettek, bólingattak felém, akkor voltam én boldog. Néztem a tájat hosszan s a lelkemben szebbnél-szebb ábrándok keltek: álmodtam valami csodás szép világról, tündórországról s ilyenkor úgy szerettem volna szárnyra kelni, repülni a végtelenbe az én csodaszép álomvilágom felé. Nem ismertem az életet, oly szépnek gondoltam el. A lelkemben meg • jelent egy s az után vágyódtam folyton, hosszas éjjeleken azt kerestem, kutattam s nem találtam meg soha. Egy ízben anyám előtt kezdtem álmaimról, ábrándjaimról beszélni; nevetve nézett reám, nem értett meg engem. Magányosan voltam a leggyakrabban. Ilyenkor elgondolkoztam a jövő felett. Csodás szép színekkel festettem azt ki. Képzeletemben megjelent egy ifjú, aki szeretettel simult hozzám, aki ideális leikével egészen édes rabságába vonta a szivemet, aki komoly, szilárd jellemével mélyen hatott az én szépért, jóért lelkesülő kedélyemre, akinek oda tudtam volna adni szivemet, szerelmemet, akiért fel tudtam volna áldozni a szivemet is. De mindez csak képzelet, csak álom maradt s nem valósult meg soha! Aztán megismertem az életet. Keserű volt látnom, mily léhák s önzők, haszonlesők az emberek, hogy lelkűkben egyetlen nemes érzés nincs: megiszonyodtam tőlük. Ekkor történt, hogy egy reggel halványan lépett a szobámba anyám s tudtomra adta, hogy a dúsgazdag Rápolthy Jenő megkérte a kezemet.
