Zemplén, 1905. január-június (35. évfolyam, 1-69. szám)
1905-04-22 / 45. szám
14. oldal. ZEMPLÉN Április 22. Hallani sem akartam róla. Kijelentettem, miszerint nincs szándékom addig férjhez menni, mig képzelt ideálom el nem jő, mig olyat nem ismerek, kit tisztelni s szeretni nem fogok. Anyám kért, hagyjak fel hóbortos álmaimmal, melyeknek való- sulását úgy is hiába várom. Azt mondotta, égpen hozzám illő férj; egy Szentimrey leány nem mehet bárkihez férjhez. Vagyonra van szükségem s a Szentimreyek mindig az eszükkel szerettek. Tiltakoztam anyám mondása ellen ; mondtam, hogy nálam a vagyon semmit sem számit, a lélek jóságára fektetem a legfőbb súlyt. Anyám ekkor szeretetlenül, hidegen csak any- nyit mondott: én akarom. ... És a menyasszonya lettem Rápolthy Jenőnek s akkor megtanultam aztán, mi a szenvedés. Féltem a perctől, mely örökre az ő oldalához fűz. Rettegtem attól a gondolattól, hogy olyan férfi neje legyek, akit nem szeretek s még csak nem is becsülök. Idegen a lelkünk, nincs egy közös szál, mely egymáshoz fűzne, ő nem fog engem megérteni soha. S nem csalódtam, úgy is lett. Férjem és én idegenek vagyunk egymásra nézve. Ha néha szobámba jön, hol én gondolataimba mélyedve ülök, kacagva beszéli el legújabb kalandját s nekem végig kell hallgatni üres, léha fecsegését. Csak éjjel, midőn csöndes minden — s ő kártya-asztal mellett keres szórakozást — akkor adom át magamat teljesen bánatomnak. Borzasztó az én helyzetem. Nincs senki, aki igaz szeretettel vonzódnék hozzám, kivéve téged édesem, akinek irántami szeretete, vonzódása az, mely örömet csepegtet sivár lelkembe — nincs senki, senki más, aki megértene engem. * * * Ez az, amit nekem az a szomorú, halvány asszony egy szép nyári este elmondott s ez az, ami mindig az eszembe jut, valahányszor a viola erős illata behatol ablakomon. Ilyenkor szomorúság ejt hatalmába, mert elgondolom, hogy hányán vannak az emberek milliói között, akik hasonló módon járnak az élet utain, akik egész életükön át hiába keresik a czélt, melyért élni kell, hiába keresik a rokonleiket, a boldogságot, amit nem találnak meg soha. Ilyenkor szánakozom azokon, akik selyembe, bársonyba járnak s a világ irigyli gazdagságukat. Bohó emberek 1 ne irigyeljétek — szánakozzatok azokon a szegény teremtéseken — hiszen ha tudnátok, hány selyem és bársony alatt dobban fájón a szív, hány — a világ előtt kacagó ajak — ostromolja otthon, a csöndes magányban keserűen, lázasan az eget: megértenétek azt, ami eszembe jut olyankor, ha érzem a halvány violák bó- ditó illatát s hallom a mesét, amit az nékem elbeszél . . . A menyasszony románca. Bánatos menyasszonyt visznek esketöre, Vinnék inkább szegényt ki a temetőbe; Ki a temetőbe, édes anyja mellé, Mint azzal a vötegénynyel A szent oltár elé. Lesir a szenvedés halavány arcáról, Messze száll a sóhaj remegő ajkáról; Messze innen, messze, egy város zajába, Hol érette küzd egy ifjú, Tőle üdvét várva. Ott áll az oltárnál jegyese oldalán, Végig pereg könye bánatos orcáján; Összesúg a násznép sóhajtozva, szánva: „Szegény leány, be nagy lehet Boldogtalansága!“ Elhangzott az eskü, elhangzott az „ igen “! Hazugság az esküd!“ felelt rá az Isten. Kivonul a násznép, robog a sok hintó, Csak a halvány szép menyasszony Lelke marad síró. Fölharsan a zene, tánc, vigalom járja, Összecseng a pohár a fiatal párra; Élteti mindenik, boldogságot esdve, De a halvány menyasszonynak Mégse jő meg kedve. Bánatosan fölsir lánykori nótája, Belesir lelkének gerle-zokogása; Megered a könye . . . kirohan az éjbe, Onnan meg a vadvirágos Temető kertjébe. Temető kertjébe, anyja sírhalmára, Enyhülést keresni szilaj fájdalmára; Ráborul zokogva, öleli fejfáját, Megtört szívvel panaszolja Boldogtalanságát. „Bocsáss meg, bocsáss meg, édes anyám, [ lelkem! Hazugság volt esküm, most is öt szeretem; Őt, ki érettem küzd, éjt nappallá téve... Két szerető szivet tört meg Édes atyám vétke .... S megvillan kezében gyilkos tör acélja, Egy döfés a szívbe, — elérve a célja; Kedvese nevével száll el galamb-lelke... Álom, ábránd, bú, fájdalom, Minden eltemetve!. . . Messze innen, messze, egy zajos városba, Gyászos jelentést visz a szomorú posta; Fekete betűin hull egy ifjú könye. . . Az a sötét gyászjelentés Szivét összetörte. Szendrői Holozsnyay Cyrill. Szikla. Irta: Silbergerné Lőw Róza. Sziklának csúfoltál, mert erényesnek maradtam. Csodálkozva ámúltál, hogy harmincz esztendővel, buzgó vágy- gyal, erős életilluzíóval, ábrándosán forró fővel, pezsgőn melegedő lélekkel, öledbe nem hulltam. Hogy nem olvasztották el vágyak, ölelések jellemem sziklakeménységét. Hogy nem engedett fel lényem külső jegecedése, a benső mámor füzétől. Mi vagy te ? Ki vagy te — kérdezted — szerelemből és ellenállásból, odaadásból és akaratból álló különös teremtés? Miért akarod csókomat, ha nem kívánsz meghódolni a szerelem erejének? Hódolatot? Csak örökös hódolatot, imádást? Emberek vagyunk. Hajtsd meg akaratos fejed, jellemed, az édes, bűvös varázshatalom előtt! E szavakra kőkeményre merevedtem. Szembe szálltam idővel, alkalommal, veszélylyel. Szikla lettem. Elvonulhattak fölöttem szerelmek, hízelgések ezernyi édességei, bűbájos varázslatai mind. El a tündérvilágról való legszebb álmaim, andalító vágyaim, gyönyörű meséim, mind. Mit érnek nekem, ha cserébe adom egyetlen kincsem, örök becsem, vihartól tépett, harcokat végig küzdött, fehér erényem ? Mit ér a szerelem élvezése, ha gazdaggá tesz, miután koldussá tett? Ha elébb koldus voltam, hiába öltözöm cifra, kápráztató színekbe ; érzem az ujjak mutatásában e szavak keménységét: Ez az, ki elébb koldus volt. Inkább hadd legyek kemény szikla és árva koldus örökké a szerelmi életben. Pedig hasítaná csak fel szivét a sziklának valaki! Vér buzogna belőle. Tiszta, pirosán pezsdülő, szerelmesen gyöngyöző, magyar vér. Mely hévül, árad melegen. De kocsonyásodni is tud mereven. A szikla bensejében vibrál, küzd az és megfagy, ha kell. Ha az élet törvénye, a sors szigora úgy kívánja. Elébb régen, mielőtt sziklává köve- sedtem, lágy, simulékony asszony voltam. Kettőt szerettem, mert két nemes lényt vezetett életutamba a sors. Két eszménynek hódolt meg rajongó asszonyszivem. De te egyike, kedves, kettős képemnek eltörtél. Eloszlott férfias képed álomvilágom fátyolos ködéből, a tiszta, józan földi világba. S lepattant az igézet szépsége, hatalma egyéniségedről, kedves személyedről. De nem fosztott még meg abbeli hitemtől, hogy a másiknak eszményi voltában ne higyjek. Hisz csak asszony voltam én is. Mindketten szerettetek, mindketten meghódoltatok nekem. Mindketten, tán egyenlőn, férfimód. Kezeitek egyenlő melegséggel simogatva, bensőn szorítva. De ti nem voltatok egyenlők. Mig egyik mélységes, bizalomteli, meleg, önfelál- dozóan hűséges, imádatteli pillantása beleiopódzott melegítve lelkembe, onnan a hála, a bizalom érzését fakasztva, rokon viszonyban egyesülendő ; addig a másik kezeimet szorítva, mámorosán forró tekintettel, néma könyörgést csent lelkembe. Mi volt az az elidegenítő könyörgésedben ? Mi az a forró kívánat szemedben, mi kezemet kilopta kezedből, lényemet lehűtve, tartásom megkeményítve, rideggé fagyasztva, tartózkodóvá idegenitve, édes közeledben ? Csak egy közönséges mozdulat, a vágy árulója. Közönséges ölelés, a testi szerelem kifejezése. S eloszlottak az álmok. Az álom, messzire tova tűnő, gyönyörű, szépséges képe száll, búsan kalandozva, a végtelenbe. Még fel-fel bukkan a távozó képem, hogy végül elmosódjon előttem az álmom, szerelmem, nagy lelki vágyam, bűbájosán varázslatos asszonyi illúzióm. Hogy kibontakozzék belőle és a földre pottyanjon egy férfi. * Egy magasztosan lelkes, nemesen eszményi, nagyeszű, acélszivü, lágy lelkű, tűrni tudó férfi. Cimbora, barát, rokon, kedves. Mind ez te valál, mikor meghódoltál. Mikor szerelmemet szivedbe fogadtad és tiedet lábaimhoz tetted, lelki gyönyörben, tiszta örömben. Meghódoltál szeszélyem, ábrándos vágyam, eszményi kívánságaim előtt. Titkoltad földi vágyad, hogy női lelkem el ne riasszad. Ez ábrándba, e tiszta eszményi képbe valék szerelmes. És e kép tűnőben. Te ülsz mellettem ; a férfi. A varázs, álom, eszmény, illúzió, a tündérvilág sajátságos fényességei, mind oszladóban. Egymagad ülsz mellettem, földi vágyaktól áthatva, földi szerelemtől mámoro- sodva, gyönyörre szomjúzva. Rajtam a karod és én józanodom. Ajkad az ajkam keresi mohón. A közönséges szerelem lanyhaságával konyul hűvösödő, józanodó fejem. Te méltatlankodó, meg- botránkozó, szemrehányó hangon, foj- tottan súgod: Szikla, kőszikla !! Nagy folyam közepén állok. Körültem nagy, hullámzó viz; emberek áradata. Élő, nyüzsgő világ zaja. Szürkére mosott az életárja. Sötéten, ridegen, keményen állok. Erélyes kitartással tűrve a sors rám mérte viharos csapkodásokat. Viharok dühöngő szakadásait. Ugyanolyan hozzáférhetetlen keménységgel túrom a nap perzselő hevét, tüzes szikráit, barnára száritó, égő melegségét. A napom te volnál: szerelmem ! A folyam te volnál : életem. Mindketten sem birtok meg az egyenesen álló sziklával. Szerelmed áramlatával egyaránt tűri az élet hideg hullámzását. Mögötte, körülte veszély. Fullasztó, alábukó veszély. És én kiemelkedem, mert én tudod; szikla, szikla vagyok! S lepattan rólam igézeted bűvölő varázsa. Le férfi hatalmad ereje, mert földi vágy- gyal közeledel s én — én az eszményt imádom. Suttogó zöld, lombos erdő közepén is találsz. Kőhegy tövében, árok szélen oldalt állok ridegen, keményen. Mohlepte fenyves övedzi derekam. Lágy, hűvös szellő lengeti fejem. Csattognék szerelemről, zengenék vágyakról, zokognék fájdalmakról, dalolnék bánkódásról. De zöld erdőben nem madár, hanem szikla, szikla vagyok! Egyik oldalamat gyors, tisztán csörgedező hegyi patak mossa. Másik oldalamat idők moha lepi. Derekamat viharos idők nyomai görnyesztik. Homlokomon a küzdés barázdái. Mégis felém közéig imádkozó, áhitatos képű, fáradt vándor. Messze völgyből estharang csendül. Imádság rezdül a tájon. Angyalok csókjától lehel az erdő. Szentek vágyától remeg a szellő. Leboruló, küzdő lelkek nyugalmat, békét kereső s megtaláló szivek harmonikus muzsikája száll dicsőítve az égbe. S vándorom megállt. Bús a járása, konyúlt a feje. Égő az ajka, tikkadt .a lehellete. Mélázó a tekintete, forró a vágya. S bánatos a lelke. Reám néz hosszan, imádkozó ajkkal, üdvözlő tekintettel, egész gondolkodó, té- pelődő lényével. Köztünk a nagy, halálos örvény; életünk utjai. Én innen, ő túl. Mégis felém vágyik, imádattal borulandó a kősziklára. De híd kéne. Elkészül az is; bizalomból, szeretetböl, becsülésből. S átlép rajta tisztes komolysággal, megható egyszerűséggel, mélységes benső- séggel a másik barátom, az eszményem. A lelki rokonság ereiével, hangos üdvözletével döngeti meg őserdők mélyében, kőhegy tövében a sziklát. S összeborulnak meghitt emberszeretetben, igaz pajtásságban. És a szikla könnyeket sir. A barát zokogást csitít. A vándor nem árva, a szikla nem kemény többé. Megtalálta a vándor azt az útszéli követ, mire leborulhat imádkozni, panaszkodni. Meg a szikla az embert, kiért érdemes volt csendes magányát otthagyni. Szépséges lelki szeretet veti rájuk melegítő sugarát, rózsásra, színesre varázsolva világukat, méla, szűziesen szerelmes, őstermészet lágy ölében. S nem vágynak reád te harmadik, ki csak voltál „der Dritte im Bunde“. Mert nem éred be ennyi gyönyörűséggel. Földi vágyak mohósága ég ajkadon, mikor zsémbelve duzzogod felém : Te szikla! Mig amaz — látod — lelki tisztasággal, hálát imádkozva öleli — a sziklát. Szokásból— Uhland. — A hogy leszáll a csöndes est 8 a csillagok kigyulnak, Kis házatoknál vársz reám Ott montiöen az útnak. Nem mondtuk sohso : igy legyen, Csak úgy — szokásból igy megyen. Magam so to’m, hogyan s mikép, Megcsókolom, s ö engem; Nem kórom én, nem adja ő, De nem is áll ám ellen. S mert ajk az ajkon édes is, Hát úgy hagyjuk továbbra is. Szollő rózsával játszadoz, Nem kérdezi: szeretsz-ó ? Harmatra szomjas rózsaszál, Nem mondja soh’se: adsz-é? Szeretem őt, s ő értem ég, Bár egyikünk se mondta még. Szász Árpád. Lriátsl Mártaforrás = Természetes alkalikus sós savaxxyűviz == A légzőszervek és bélhuzam hurutos bántalmainál a seltersi és gleichenbergi vizeket jóval fölülmúlja, gyomorégéseknél páratlan hatású. ~ IBlAitlseizelóség-: BRASSÓ. ----------------Főraktár S.-A.-Ujhelyben: HAZAI H. bel- és külföldi ásványvizkereskedésében (Rákóczi u.)
