Zemplén, 1905. január-június (35. évfolyam, 1-69. szám)
1905-04-22 / 45. szám
12. oldal. ZEMPLÉN. Április 22* II Rákóczi Ferenc hamvai hazahozatalára. Majd mikor a magyar Szabadság vezére Hamvait behozzuk, Imádkozzunk érte! A Rákóczi-korszak Mintha csak most volna, Mondjuk el, a mit tud A történet róla. Mondjuk el, mit érez Ma a magyar szive? Volt-é Rákóczinak Itt sok igaz hive? Volt-é e hazában Ily önzetlen lélek? — Mióta e földön Itt magyarok élnek? Ki — mindent eldobott, Gazdagság, ígéret Meg nem tántoriták . . . Volt-é ilyen lélek ?! Ki, nem vitt magával Semmit, csak egy eszmét, „A független haza Egyetlen reményét“! És őt’, a bujdosót E remény táplálta, Mig idegen földön Közelgett halála! . . . De nem az fájt neki, — Nem közelgő vége, — Hosszú küzdelmének Összetört emléke! Fájt a hálátlanság, Fájt annak tudata, „Hogy a törvényhozás Bűnösnek mondotta.“ E bűnt tegyük jóvá, — Őseink hibáját, Imádkozzuk le, tán Az Isten megbocsát. . . Megbocsát mi nekünk Öreg honvédeknek, — Általunk — ő érte — E bűnös nemzetnek I „A megtérő bűnöst Kedvelik az égben,“ De a bűn útja már Egyszer véget érjen! Vezesse a magyart Rákóczi szelleme, — Hiszen poraival Az is bejön vele. — E szellemhez szálljon E nép kiáltása: „Küzdeni fog, a mig Szabad lesz hazája!“ Id. Bajusz József. Három husvét. Irta: ifj. Hegedűs Ágoston. Hegyesfalva az egész vidéken a legrendesebb és a legszebb falu volt. Szép, tornácos házai egymás mellett sorrendben feküdtek, az egyik olyan volt, mint a másik. Mig semmi hiúság nem bántotta a falu népét, csendes boldogságban éltek a nádfedelü házakban, de amikor megszállotta az embereket a daemon, az amerikai láz, a kivándolási mánia, las- san-lassan pusztult a falu is . . . 1. A húsvéti szent ünnepek közeledtek. A falu népe siírgött-forgott, mindenkinek volt tenni valója, amit még az ünnepek előtt kellett elvégeznie. Jámbor András uramék udvarán volt a legnagyobb sürgés-forgás, a legnagyobb járás-kelés. De itt nemcsak a nagy ünnep miatt volt ez. Nagy tömeg ember járt-kelt ott s mindenik beszélt s igy szinte fülsiketítő lárma volt. A kisbiró Ábrahám János, nagyhan- gon beszélt s mutogatott egy nagy csomó írást s beszédét a körülállók nagy figyelemmel hallgatták. — Az van benne — szólt a kisbiró torkát köszörülve — hogy mához egy hétre ide jön egy ur, ki sok mindent fog elbeszélni kendeteknek Amerikáról s a ki akar, ki mehet oda, ő elkíséri az embereket „a vízig.“ — No ezért ugyan nem volt érdemes minket ide csőditeni s itt ácso- rogni annyi sokat. . . zsörtölődött egyikmásik. — Dehogy nem! méltatlankodott a kisbiró 1 — Ugyan miért? kíváncsiskodtak. — Azt meghallják a jövő héten, mert én többet nem tudok, csak félfüllel hallottam úgy, hoöy igen jó dolga van ott a mifajta szegény embernek. A falu lelkésze meghallotta, hogy mi van itt készülőben, óvatosságra intette őket s mondta, hogy vigyázzanak, mert az egész spekuláció s az ügynökök csak az ő fáradsággal összegyűjtött pénzecskéjükre áhítoznak. De hiábavaló volt miden intés, a józanabb rész hajlott is papjának a szavára, de a másik rész csak mosolygott magában . . . Színes terveken járt az eszük. Vasárnap azután tényleg meg is jött az ígért ur. Nagyon szépen volt felöltözve s kezet is fogott az atyafiakkal. ígért földet, házat, igavonó barmot, s mindent ingyen! — Tudják kendtek — beszélte — sok a föld Amerikában s nincs a ki munkálja. Ott hever az a gazdag föld! Vétek elmulasztani ezt a kínálkozó alkalmat. — Ingyen kivisszük kendteket s nem fog kerülni semmibe. — Tényleg igy volna ez?! —kérdezte Mihály bácsi. — Hogy kérdezhet kend ilyet — korholták a körülállók — hiszen az ur csak tudja! — Mindenki kap házat, fogatot, a mivel bemüvelheti a földet s majd ha egy évig már élvezni fogják a gazdaságot — folytatta a lelketlen ügynök — akkor majd 50 frtot lefizetnek annak az urnák, aki elviszi oda kendteket. Ez csak nem sok?! — Persze, hogy nem ! szólongattak az atyafiak. — Édes atyámfiai! — végezte az ügynök — aki tehát kendtek közül oda akar menni, majd az ünnepek alatt el jövök és akkor aláírják magukat. Addig is gondolkozzanak felette. S ezzel elment. Husvét másodnapján megint eljött és sikerült is neki 20 családot találni, kik készségesen aláírták magukat. Horogra akadtak szegények. II. Az utazást őszre halasztották. Addig kinek-kinek akadt dolga, mi csekély vagyonkája volt: eladta, mert hát jó sorsuk lesz ott, minek vágyakoznának visszajönni ebbe a mostoha hazába, mikor élni nem lehet benne. Nehezen ment az elválás. Itt egy kis bokor, amott egy szép fácska, mindmind, csak úgy . , . ceak úgy marasztalta az embert . . . Ezt az apja ültette, amazt a nagyapja s most terebélyes fa s mindezt itt kell hagyni . . . Minden marasztalta az embert. De hiába! Elérkezett a nagy nap. Nagy fájdalommal váltak el falujoktól. A szekérről még vissza-vissza nézhettek, de a vonatról, arról már nem lehetett, gyorsan száguldozott az tova, ismeretlen tájak felé. Egy reggel azután megérkeztek egy nagy városba, kivitték egészen a kikötőig, itt már várták őket. Az elegáns ur is velők jött. Útközben hol erre, hol arra kért ki tőlük egy-két forintot s ennek fejében egy papírdarabot adott át, azt mondta, hogy ez pénz jövendő hazájukban — olyan, a minő Magyarországon a bankó! Szép szinü, ropogós — de értéktelen papírdarabok voltak. — Most már én visszamegyek — mondotta — de itt van ez az ur, kivel együtt fognak menni. Majd én is 1—2 hónap múlva elmegyek s meglátogatom kendteket. Isten áldja meg az urat! — köszöntötték az atyafiak. Következett a 14 napig tartó tengeri ut, amely nagyon megtörte szegényeket. Most már kevésbbé voltak megelégedve. Sok szenvedés után érkeztek meg Braziliába, a kávéültetményekre. Itt várt csak reájok az igazi meglepetés és a csalódások hosszú sora. Föld volt, de nem az övék. Ház nem volt, csak kalyiba s abban is 3—4 család szorongott. Házieszköz — semmi! De mégis! Kaptak egy üstöt, a miben megfőzhették a sovány ételt, a mit kaptak. Húst nem kaptak, ha valaki lelőtt valami szürnyállatot, azt megsüthették. Puskát adtak valamennyinek, mert a munka alkalmával nem lehetett tudni melyik pillanatban jön a veszedelem. Kávéültetvényre kerültek szegények, nehéz munka volt s mindegyik háta mögött állott egy-egy vigyorgó arcú fekete. Keservesen kellett ledolgozni itt azt a penészes kenyeret. Megszökni nem lehetett, mert rögtön az illető után eresztették a vérebeket s utánok a feketék, akik ha ilyen szerencsétlent elfogtak, menten leütötték. Pedig sokan járták meg igy. A kis magyar kolónia pusztult igy nap-nap mellett, hol szökni próbált, hol pedig önkezével vetett véget nyomorult életének. A kivándorolt, megcsalt emberek között ott volt Jámbor András is, a hajdani gazda. Felesége az ottani ragálynak áldozatul esett, csak egy 12 éves fia volt már. Közeledett már a husvét. András gazdát nem engedte nyugodni a honvágy. Mily jó lenne most otthon lenni — gondolkodott magában — milyen jó dolga volt ott neki. Ha valami fájdalma volt, kiment a temetőbe apja sírjához s ott mindjárt megkönnyebbült . . . Fekete Bélával elhatározta, hogy szökik. Ép husvét első napja volt. Szörnyű vihar volt. Az ég világos napja úgy elsötétült, beborult, hogy alig lehetett három lépésnyire látni. A tenger félemletesen háborgott. S ez ítéleti időben három alak húzódott az erdő felé. Eső, szél csapta őket, de azok erős elszántsággal haladtak tovább. — No még! — biztatta az öreg András a fiát — mindjárt benn leszünk az erdőben s akkor már nyugodtak lehetünk a feketéktől. A vihar egyes zür-zavaros hangokat hozott feléjük, hallani vélték, hogy most vették észre a szökésüket, most rohannak a kutyák utánok. De a rengeteg vihar a homokot felkavarta úgy, hogy a kutyák nem tudtak nyomra találni s igy mind csendesebbé vált a környék. Mindhármuknak volt fegyverök. A szegény kisfiú ugyancsak elfáradt. Leült a földre, nem birt tovább menni. Benn jártak a rengeteg őserdőben. Bozótos helyen meghúzták magukat s boldog álomra hajtották fejőket. Reggelre azonban csak ketten keltek fel, mert a kisfiú skorpió csípés következtében meghalt. Eltemették szegényt. III. Hegyesfalván újra készülődtek a husvétra. Sok szó esett az Amerikába tévedtekről, de hirt soha nem hallottak felölök. Azt azonban tudták mindnyájan, hogy rossz sorsuk van, meri azt az urat, ki Amerikába irányította őket, elfogták a csendőrök. A feltámadási szép szertartásra harangoztak. Két poros alak igyekezett a falu felé, utjok egyenesen a templomhoz vezetett Ép akkor özönlött ki a templomból az ájtatos nép a körmenetre. A három vándor térdre esett a templom kapuja előtt s nagy boldogsággal rebegték a pappal együtt: „Krisztus feltámadt.“ ... Szomorú Husvét. r Édes anyám, édes anyám, Milyen idő van kint ? Orgona fánk szép levele Olyan búsan bólint; Hadd keljek fel, drága anyám, Hadd nézzem meg őket, Úgy érzem, hogy ez életben Még egy csapás érhet. .. — Édes lányom, ne beszélj igy, Megreped a szívem, Fű, fa, virág rólad beszél Élni fogsz te, kincsem. Jöjj közelebb az ablakhoz, Nézd a fényes napot, Nézd! Oh nézd kertünk virágit Mind neked bólintott. Ágyról lelép a beteg lány, Keble fájón zilál, Szánalmas a kinézése, Arcán ül a halál; — Édes anyám ! Drága anyám ! Csókoljon meg engem, Láttam a szép természetet Örül szivem, lelkem. Erős vagyok édes anyám, Érzem, nagyon erős, Visszamegyek az ágyamba, Vezetni már fölös; Imádkozzunk édes anyám Talán jobban leszek, Meglássa, hogy Husvét napján A templomba megyek. ... Üt az óra tizenkettőt, És a lány felrezzen; Egy sóhajtás, egy vonaglás — Meghalt szép csendesen. Költi, rázza édes anyja, De hiába minden ... Féltett kincse, szeme fénye, Oh az többé nincsen ! Miskolci Kovács Béla. fi nagyasszony kívánsága. Irta: Andor Károly. Az egész környéken mindenki csak úgy hívta, hogy a „nagyasszony.“ Ezüstfehér haja kicsillogott a csipkés szélű főkötő alól, amitől meg nem vált volna a világ minden kincséért sem. Őtőle változhat ugyan a divat; de az ő kúriájának a kapuján belül nincs semmi keresni valója. Meg is látszik ott mindenen a nagyasszony irányitó keze. Egy kis maradéka az egész ház a régi jó időknek. A ház előtt kőoszlopos zöld rács. Az oszlopok csillogó fehérre vannak meszelve. Belül pedig üde virágos kis kert, tavasszal teli jácinttal, tulipánnal, amit ha elnyit, friss virágok váltanak fel, mind a nagyasszony gyűjtötte magokból. Nincs az ő rózsáinak párja, de abból nem szabad leszakítani egyetlen egyet sem. Nem arra teremtette azt az Isten. Mikor a zöldrácsos ablakok reggel, este kinyílnak s a nagyasszony elhelyezkedik az egyik ablaknál a nagyanyjáról maradt öreg karosszékében, csak úgy ömlik be a balzsamos, illatos Kerti levegő. Futó jegenye-akác simul a falakhoz az ablakközökben s rajtok a vadrózsa nyitja ezernyi-ezer fehér és piros virágait. Valami édes béke száll a szemlélő szivébe, ha egy pillanatra megáll e visszamaradt boldog idő előtt. Ma azonban nincs jókedvében a nagyasszony. Máskor szelíden parancsoló hangja most haragos. Hogy is ne, mikor a legszebb rózsafáját lopta ineg
