Zemplén, 1904. július-december (34. évfolyam, 70-142. szám)
1904-08-11 / 87. szám
Satoraija-Ujlieiy, 1804. augusztus íí. 87. (4309.V Harminckettedik évfolyam.---- - ............ • " v- , .. ----■ .-ja—~ ... ••. .. ,, . .... —. Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat tste. Szerkesztőség és kiadóhivatal: őAtoralja-tTjnely, főtér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond szó 1 fill., vastagabb betűkkel 8 fill. Nyilttérben minden garmond sor 30 fill. POLITIKAI HÍRLAP. ifj. Msczner Gyula dr. Molnár János dr. Perényi József főszerkesztő. felelős szerkesztő. íőmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, félévre 6 kői negyedévre 3 k ír. — Egyes szám éra 8 fillér. — Hirdetési dij: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár kedvezmény. €sz és hivatal. Sátoraljaújhely, aug. 11. (—z.) Az észnek nem kell okvetlenül valami nagyra terjednie bármely hivatalban is. Nem mondjuk, hogy egy igazi állam- férfiú, miniszter, nagykövet avagy ezekhez hasonló hivatalt viselő férfiú nagy mozzanatokat nem létesíthet ; de mily gyakran nem annyira a valódi tehetség, mint inkább a körülmények idézik elő a nagy eseményeket. Ne beszéljünk tudományos vívmányokról, mint például a himlőoltás feltalálásáról, vagy veszettség gyógyításáról, habár az ilyenekben is nem ritkán a puszta véletlen vagy szerencsés közbejátszás tényezői ■&. sikernek, hanem szorítkozzunk á%ivataIokra, akármily magas ranguakra, amelyekben közönséges halandók sáfárkodnak. Mert ott, ahol igazi jótékony találmányról, az egész emberiségnek hasznot nyújtó vívmányról van szó, ott ritkán férhet kétség, a dologhoz, holott hivatalokban igen gyakran háttérbe szorítják a szerzőséget, s megnyeri a babért az, kinek az egészhez nincs semmi köze, vagy aki legkevésbé ért hozzá. Hány hivatalbeli főnök aratta annak dicsőségét, aminek előidézésére valamely alárendelt hivatalnoka adta oda eszét, meg fáradságát. Az illető hivatali főA ZEMPLÉN TÁRCÁJA. Terézem. A »Zemplén« számára irta: Aniáué. Meg kellett várnom, mig a nap elszáll innen égető hevével, mig árnyékba vonul gyönyörűen zöldelő oázisom, kedvenc zöld szobám. így életemben is el kellett múlnia a déli nap hevének, az ifjúságnak, hogy leírhassam a forró időszak, az élet legveszedelmesebb korának egyes mozzanatait. Múltak emlékei keresnek föl s kedvesen szövődnek lelkembe. „A boldogságra kevés csak a jelen; a múlton épül az s az emlékezeten.“ Most is nyár van, mint akkor körültem, csak bennem hűvös, lanyha az érzelem. Magam vagyok a komoly, nagy csendesség. A negyvenedik esztendő, hogy megszürkitó fejem! Hogy meglassitá szívverésem! Hogy elzsibbasztá idegeim ! S hogy elaltató vérem! Igen, most már az öregedés köntösében mesélgethetek nektek saját, igaz élményeimről közben-közben bóbiskolva. Még rajongok a szépért, az imádott természetért. Itt a gyönyörtadó, nők mindenütt nagyra volt a sikerrel, s annyira beleélte magát a hangulatba, hogy már egész komolyan hitte, még az igazi szerző irányában is, hogy nála vau az ész, a szerző nevét pedig elhallgatta a krónika. Ily igazságtalanságokkal szemben aztán teljesen megokolt a régi mondás, hogy: „Akinek az Isten hivatalt adott, annak észt is adott!“ Az egyiknek megélhetés végett van hivatalra szüksége, a másik meg több hivatalt keres és kap is, anélkül, hogy csak egyre is volna igazi hivatása és tehetsége. De hát ez igy van mai- napság s talán mindig is igy volt, ami azonban legkevésbbé sem vigasztalja meg azokat, akik valódi hivatás és tehetség birtokában sem tudnak kenyérhez, hivatáshoz jutni. Látjuk ebből, hogy hivatás és hivatal egészen kütömböző dolgok, noha be kell ismernünk azt is, hogy az emberiség örömére néha mégis együtt járnak az életben. Együtt járnak, még pedig az ipar és mesterségek terén, s itt áll nagyobbára egész teljében az, hogy hivatás nélkül nem lehet boldogulni. Az a mesterember vagy iparos, aki nem szereti foglalkozását s nem él teljesen annak, nem is viszi sokra, vagy bármely siker esetén is, mihamarább tönkre jut. Mig aki a mesterségét szereti, azt mindenkép ápolja, sőt lehetőleg tökéletesíteni is törekszik: hasznos tagja a társaságnak. Dolgozni nem szégyen, sőt találóan mondja Kölcsey, hogy: „Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény!“ S itt nyílik aztán tér az iparos számára. Versenyzik ő minden pályatársával s azt a becsület terén fölülmúlni iparkodik. Jó portékát vásárol, jó portékát ad. Ennek megvan a maga erkölcsi értéke minden irányban. Az emberek nemesednek a munkában s raegnemesitik azokat is, akikkel érintkeznek. Baj azért itt is van. A becsületes iparosnak az ostora nagyon komolyan veendő, szomorú tényezője a társadalomnak. Egyik része a megrendelőknek ugyanis pontosan fizet az áruért, a szolgáltatott iparcikkekért; a másik csak nagy sürgetés, fenyegetés után juttat hébe-hóba nehány koronát, a harmadik végre sohasem fizet, íme az iparos ostora. S fájdalom ez a baj egyre jobban harapódzik el nálunk, hisz általános elsze- gényedésüuk mind szomorúbb következményekben nyilvánul nap- ról-napra. Máskülömben pedig, hol van függetlenebb magyar egy ügyes iparosnál ? Ez a függetlenség páratlau a maga nemében s meg őrzése minden fáradságra méltó, mert az ily függetlenség több másnemű függetlenséget vonhat maga után. Az iparost ép úgy megválaszthatják országgyűlési képviselőnek, mint a nagybirtokost s a képviselöházban aztán mindketten válvetve működhetnek a haza javán, nagyobb szabású téren is. Paure köztársasági elnök iparos volt, Puquer- Querter francia miniszter, aki a poroszoknak a rengeteg harci sarcot kifizette, szintén iparos csa- családból származott. S ily példát még többet hozhatnánk fel a nyugoti nagy nemzetek társadalmából. Tény az is, hogy ezek a nagy iparos családok büszkék is foglalkozásukra, nem egykönnyen szalasztják azt ki kezükből, az igazi hivatás hagyományát kegyelettel őrzik s minden nemzedék uj meg uj vívmányokkal gyarapítja iparát. Ebben rejlik az ottani ipar óriási volta, nagy jelentősége. Nálunk ezt még nem bírják utánozni s a jómódú iparos első kötelességének tartja fiát, sőt gyakran fiait középiskolába küldeni. Nincs ennél alkalmatlanabb a világon s a szerencsés külföldiek régóta túl vannak rajta. Belátják, hogy egy művészileg előállított ruha, lábbeli vagy bútordarab készítője épp oly hasznos hoz öleiéi csendesítve: „Még megtalálod, itt van a Riviérán“. Hogy még szereted: akkor ér- zém, mikor a tengerparton megláttuk s kezed megrándult az enyémben s alig tudtad kérdésére a választ eldadogni. Én örömtől feléledve, boldogságtól remegve beszéltem tiz helyett. Csak egy szempárt láttam. S ő mily kedves voltl Elevenebb, merészebb, hűségesebb, kitartóbb, mint leánykorunkban, Mintha egyszerre becsesebbek lettünk volna. Mohón udvarolt, kitartással követett s mihamar meghódított engem, holott rád vetette ki hálóját. Te búsan fogadtad hódolatát. Csak tűrted, de nem biztattad. S mintha éppen e hideg modorod bolondította volna beléd, egyszer jelenlétemben forró vallomással, könyörgő pillantással üldözött. Te sértődötten fakópnél hagyád. Mindezt leánykoromban kellett von’ észrevenni, most késő — mondád — s akkor oly szép valál Terézem. Barna szemed büszke tekintete csak úgy villogott. Lovagunk elbűvölve, elsápadva bámult s mintha dac reszketett volna ajkain, rajdőn felém közeledve mondá: — Ön is tudna oly kegyetlen lenni Aniáné ? Bocsánatát kérem Terézem, de én önökért leánykorukban Egyéves önkéntesek figyelmébe! Schneidig egyenruhák jutányosán készíttetnek W A ^ S J A S A S egyenruházati intézetében ZASSA, IPőmtcza, 0. szám. Hgp Négy kiállításon kitüntetett elsőrendű szabász, I.amink mul r A -* szépséges ölében a békés őstermészetnek : itt csendesült le idegeim, szivem, vérem tüzhullámzása. Itt eredtek meg a megkönnyebbülés könyei. Itt nyugodtam meg egy-egy forró szerelmes levél Írásában. Itt fogadtam „őt“ az irnádottat, az egyetlent, kiért kevés volt csak egy életet, csak egy ifjúságot élni átal. Itt piroslott felettünk a lemenő nap végsugara. Itt kacagtak versenyt szivünkkel a madarak szerelmesen, boldogságban. Itt fénylett körültem ragyogó napfény a sürü zöld fákon s az „ő“ édes, beszédes szemeiben. S itt emlékszem vissza most az első mohó csókra, forró ölelésre (mintha az lett volna a legédesebb) s egyben rád is: boldogságom megteremtőjére Terézemre, kinek hálám kifejezésül emléket kívánok állitni életem örökké viruló kertjében — Írásaimban. Fiatalok valánk mindketten s egyformán szerettük őt mindketten. Pedigbővelkedhettünk ifjakban. De csak ő tetszett. Kivált tehetségével, egyéniségével hódított s elbájolt szivével. Ki tudná, hogy még hányat kívülünk. Tudtam, éreztem, hogy csak érted rajong, engem csak megtűr, bár egyenlő melegen bánt mindkettőnkkel. Te szép voltál, de én sem rút. Te élénk valál, de én sem csendes. Te ifjabb valál, de én sem idős. Te szellemes valál, de én sem buta. Te okos valál, de én sem dőre. Sokszor a szemedbe kacagott csodálatos érzelmességgel. Sokszor az enyémbe simult bele mélyen, meleg pillantással hosszasan cirógatva. Ki tudta volna melyikünk a becsesebb, a kedvesebb ? Nem kacérkodtunk, csak szerettünk. Türelmesen vártunk arra a boldog percre, mikor egyikünk elibe lép a kettőnk bálványa s könyörögve kér szerelmet. De az idő múlott vallomása nél • kül. Elmentünk férjhez messze, mesz- sze hideg világba, közönyös emberek közé. Csak úgy gépiesen, de elég reálisan. Férjeink elvittek nászutra. Ott is együtt merengtünk első, ideális, szép szerelmünkről. Ott is együtt vonogattuk vállaink abbeli kölcsönös kérdésünkre: „Hát neked hogy tetszik ez a „huzavona“ élet?“ „Hát neked hogy esik ez a lanyha férji csók ?“ Közömbös vállvonogatás, unott arckifejezés volt a sokatmondó válasz. S utána néha, ha igen mélabu- san suttogott a tenger s zokogva hömpölyögtek hullámai: rád borulva zokogtam: „En sohasem felejtem! Most még forróbban szeretem 1“ Te magad-
