Zemplén, 1904. január-június (34. évfolyam, 1-69. szám)
1904-04-02 / 37. szám
Április 2. ZEMPLÉN. 3. oldal. századi magyar zene megalapítóinak emléke még élénk emlékezetben volt. Első munkáiban még erősen érezhető Lavotta, Csermák és Bihari hatása. Később azonban fölszabadul e hatás alól, merészen előre tör. Tágítja a régi formákat és uj elemekkel élénkíti azokat. A régi hallgató nóták az ő lelkében tágult alakú ábrándokká változnak; uj formát i alkotott a körmagyarban és őt nevezhetjük a magyar tánczene első stilkeverőjének. Rózsavölgyi legnépszerűbb szerzeménye a „Honvágy“ cimü magyar ábrándja a harmincas évekből. E darabnak nagy volt a hatása. Benne több ujitást is találunk. Uj a formája, de sok uj akad a cifrázatok terén is. A végső kádenciáknál változtatott legtöbbet, itt tér el leginkább az általános sablontól. Rózsavölgyi hatása egy évtizedig (1830—40.) tartott. A cigányzenekarok különösen szerették utánozni. Rithmikai tekintetben még a népdalirók is hatása alá kerültek. E hatás alól először Egressy Béni szabadítja föl magát, ki Petőfi dalainak megzenésítésével uj irányba tereli a népdal szerzőket. Legutolsó hallgató nótája „Halljuk“ című Erkel Ferencnek ajánlott szerzeménye. Ez volt hattyúdala. Rózsavölgyi Márk alkotásai között — mint már jeleztem — zenetörténeti szempontból a legbecsesebb alkotásai, köimagyarjai. A maga korában e táncfaj rendkívül kedvelt volt, kortársai közül többen sikerrel is művelték, — de egyszerre csak kiment a divatból. Újabban ismét életre keltette a magyar művelt társadalom. Igen kívánatos volna, ha e minden izében nemzeti táncban állandóan gyönyörködhetnénk és e műfajnak minél több és hiva- tottabb művelőjével találkozhatnánk. Dr. Perényi József. cVanáco. cfV-tsüíjöii el utamba fiocjtj-fict t’ved, cTc^-tj e dalom le olvasatta nut, chefed jen ef, fi iszcn tna mái feledni ÖXz emlsiz oftjau gtjozían mentánnt. És ka beszékxck zótam ot\jtioi~ot\yfioz Kallyassa ihój 'Acseiitj nye i a szavuk, § bármit beszélnek, entern ok\ ne védjen £eftet beszédük báz fia mind kazuy. feledje cl meddő dalok lovagját Ok ! jót teszi, ka etilem elfeled, S ne zezzevíjcn me<y, fioyxjha néka-néka Olteyemiitnek majd önnek ccji^ nevet. 5)e a miliői távol a tázsasáytól cfteszédes csenclse -foppa-f elvonul: Ka iám (jonco'f: jó cIstenem megáldja &s áldja százszor, Ixoc^yka kontóé fi nil. Németh Pál fi párisi nők. Személyek; j (Elflkelóon bútorozott szalon. Jobbra a fal mellett Íróasztal. Clotilde utcai ruhában sietve jön be a hátsó ajtón. Felbontatlan levelet tart a kezében. Gyorsan a kisasztalhoz megy s a levelet boledugja az iró mappába. Aztán az íróasztalhoz megy s egy csomó kulcsot vesz elő a zsebéből. Észreveszi, hogy Lafont éppen ebben a pillanatban lép be. ügy tesz mintha az Íróasztal fiókját háromszorosan is bezárná. Lafont leteszi a kalapját s fölindultán, alig tudva magán uralkodni, odamegy Clotildehez ) Lafont: Nyisd ki azt a fiókot s add ide a levelet. Clotilde: Nem. (Szünet) La font: N\isd ki azt a fiókot s add ide a levelet. Clotilde : Nem akarom. (Nagyobb szünet.) Lafont: Honnan jösz? Clotilde: Ah! Még ezt is tudni akarod ? Lafont: Mindenesetre tudni akarom, hogy honnan jösz. Clotilde: Nem mondom meg (látva Lafont elborult arcát gúnyolódva.) 0, ha most látnád magadat a tükörben! Nem, most nem vagy szép, barátom. Máskor sokkal jobban tetszel nekem. Édes istenem, hová jutunk, ha egy ostoba levél igy kihoz t sodrodból. Pedig elvégre is, levelet bárki irhát hozzám ? Lafont: Nyisd ki azt a fiókot s add ide a levelet. Clotilde : Jól van. De hidd el nekem, hogyha az ilyen jelenetek gyakran ismétlődnek, nagyon hamar végezünk egymással! Ha elmegyek valahova, nem akarom, hogy mindig faggass, mikor hazajövök. Érted?! Lafont: Honnan jösz? Clotilde: Csak legalább logikusan gondoikoznál. Csak nem képzeled hogy hazajövet attól találok itt levelet, akivel az imént rendezvous-m volt! Lafont: Nyisd ki a fiókot s add ide a levelet s mond meg honnan jösz. Clotilde : Tréfálsz ? ! La font: Azt hiszed ? Clotilde: Tehát gyanakszol reám ? Lafont: Valószínűleg. (Az Íróasztalra mutat.) Clotilde: Tehát akarod, sőt követeled is ? Parancsolod ? Jó! (Szándékosan sokáig kutat a zsebében, először egy zsebkendőt húz ki, azután egy kis jegyzőkönyvet s a kulcsokat. A zsebkendőt és a jegyzőkönyvecskét félreteszi, a kulcsokat pedig odadobja neki). Itt van, nyisd ki te magad. (Elfordul s mozdulatlanul, határozatlanul áll, ajkait harapdálva.) Nos? Vedd föl s nyisd ki a fiókot. Amit az ember elkezd, azt be is kell végeznie. Bizonyítsd be, hogy férfi vagy. (Lafont fel akarja venni a kulcsokat.; Vigyázz! Ha felveszed a kulcsot, vagy ha hozzányúlsz csak egy ujjal is, — mondom neked, hogy nem én, hanem te fogod megbánni. Lafont: (Habozik, fölveszi a kulcsot és odaadja neki.) Itt van. (Szünet. Clotilde leteszi a kalapját, leveti keztyiijét és kényelembe helyezkedik.) Clotilde: Te ugyan szépen haladsz előre. Lafont: Hogy érted ezt ? Clotilde: A magaviselted nagyon aggaszt, elhiheted. Lafont: A magaviseletem ? Clotilde: Láttam, hegy már régóta kémkedel utánam, de hiába való fáradozásod csak mulattatott. Máig nem nagyon törődtem vele. Féltékeny voltál, de szeretetreméltó. Az ilyen féltékenység hizeleg a nőknek, még örömük is telik benne. De ez a mai féltékenység már ostoba, ügyetlen és erőszakos ... s az ilyet nem bocsátjuk meg másodszor is. Akarsz-e hát még egyszer féltékenységeddel sérteni? Lafont: Clotilde! Clotilde: Akarsz e hát még egyszer féltékenységeddel sérteni? Lafont: Nem. Clotilde: Szerencséd! Lafont: Clotilde! Clotilde: Mit akarsz barátom ? Lafont: Szeretsz? Clotilde: Ma nem annyira mint tegnap. Lafont: Szeretnéd, ha boldog volnék ? Clotilde: Azt hittem, ezt bebizonyítottam már neked. Lafont : Bánt, hogy mindig olyan sok fiatal ember van körülötted. Clotilde: Bolondság . . . Mindegyikkel beszélgetek, de amint hátat fordítottam nekik, már azt se tudom, hogy kivel beszélgettem. Lafont: Nem emlékszel . . . nem bátorítottad e fel — ha akaratlanul is — valamelyiket, aki most azt hiszi, hogy joga van leveleivel ostromolni? Clotilde: Tudtommal senkit sem bátorítottam fel. Lafont • (Alázatosan könyörögve.) Édes Clotilde, ha szeretsz egy kicsit nyisd ki azt a fiókot s add ide a levelet. Clotilde: Már megint! A levelet egyik barátnőmtől kaptam. (Lafont arcán megütközést lát.) A legerősebb és legerényesebb nő a világon, csak egy kissé könnyed a modora. Tudom, hogy Pauline mit ir, s már rég meg is mondtam volna, ha nem követelted volna tőlem. La font: Clotilde ! Clotilde: Nos ? Lafont: Bizonyos vagy benne, hogy okosan cselekszel ? Clotilde: Okosabban, mint bármikor. Laíont: Bizonyosan ? Clotilde: Határozottan. Lafont: Ciotilde, gondolj reám és gondolj magadra. Látod, valami megondolatanságot elkövetni olyan könnyű, de jóvátenni sohasem lehet. Ne fogj kalandba. Hiszen meglehet, hogy érdekesnek és vonzónak ígérkezik, de nagyon rossz következményei vannak. Légy erős Clotilde, légy erős. Mig hozzám hü vagy, mindig köztiszteletben álló, becsületes asszony maradsz. De azon a napon, amelyen engem megcsalsz . . . Clotilde: (Félbeszakítja, figyel aztán izgatottan szól) Pszt. Vigyázz! Jön — ■ a férjem . . . Szász Árpád. dfm A a,?«a?* &9e Cl • *•'4'» >6° V*'”' Árnyak as éjben. Árnyak az éjben szerte bolyongnak Holdas, ezüstös éjjeleken, Csend van a légben, csend van az éjben Csend van a földön is idelenn. Árnyak az éjben szerte bolyongnak Szél ha süvölt, ha zúg a vihar, Csend van egy percre : sírásuk hallik, És tovább tombol a zivatar. Árnyak az éjben szerte bolyongnak Csend van szobámban, néma magány S ablakom előtt átsuhan néha Halkan, szelíden fekete árny. Árnyak az éjben, bánatos lelkek Balsorstok üldöz mindörökké Jártok az éjben, jártok a vészben Nyugvást nem leltek soha többé. Vége szakad bús életemnek S eljő értem a szelid halál, Haj, bú, gond, ábránd mind lepihennek Nyugtot a lelkem mégse talál: Árny leszek én Is, szertebolyongó S járom az éjét, járom a vészt, Földi éltemnek ezer vad vágya Éjben, viharban bolygani készt. Lengyel Menyhért. Viszo átlátás. — Drámai kép. — Abban az időben történt, mikor egy szelíd lelkű, sokat szenvedett költő börtönéből kikerült s hazatérve, nem lelte otthonát; nem ellenség égette fel asszonyi hűtlenség, csalfa- ség kergette el onnan a családi béke angyalát. Csüggedten, szótlanul ültek a tűz körül egy ősz férfi és két kis gyermek. Fekete volt az éj, erős szél si- vitott végig a sötét utcán, az ajtó és az ablakok megremegtek. A szoba egyik szögletében beteg nő feküdt. Ä zörejre körülnézett. „O az, ö jött. Halljátok, mint zörgeti a kaput? Nyissátok ki neki. Ah, mért nem jön még ?“ Az aggastyán ágyához tipegett. „Nyugodj, leányom. Aludj csendesen, nem ő zörgetett, a vihar volt, mely künn dühöng.“ „Zivatar van ? Hogy jön haza férjem ?“ „Zegernyés az idő. Majd világit neki valami fény. Isten hazahozza őt hozzád, hogy meggyógyítson. Nehéz, komor felhők nehezedtek fölénk,“ monda s könyei kicsordultak. „Oh, könyörülj rajtam, ne hagyj oly soká kétségben. Az élet, melyet a kór kiszív belőlem, csak annyira tart fenn, hogy megtudhassam a valót. Mondd, ugy-e nem tér már vissza?“ „De visszatér.“ „Ha tudná, hogy fekszem itt, ha sejtené, mily erőfeszítéssel tartom távol magamtól a halált, áttörné börtönét, hogy ne szenvednék hiába s mielőtt lecsukódnék örökre szemem, még megláthatnám, még megölelhetném egyszer.“ „Isten csapásai sűrűn látogattak meg minket. Másképpen lesz; felejtsd el ezt az életet, nyugodjál, hogy szebbre ébredj, olyanra, minőt álmodban fogsz látni.“ „Csak a halál az . . .“ susogta s erőtlenül hanyatlott vissza fekhelyére. Az öreg meghatottan folytatta: „0 eljön hozzád, nem kell nélkülöznünk többet . . . „Úgy fáj . . . atyám . . . atyám!“ Atyja elfojtá zokogását. „Nem átkozódom, nem panaszkodom, óh Istenem, szánj meg, lehelj életet belém, hogy megláthassam őt, küld el hozzám, hogy boldogítson.“ Elhallgatott.... Lehunyta szemeit, ajkai csak némán mozogtak. A zápor csattogásán kívül nem hallatszott semmi. A két gyermek gondtalanul aludt tovább. „Hallod?“ riadt föl a beteg. „Hallod ? Mi az . . „Meglátod, holnap hirt hallasz róla. Innen elmegyünk. Nem kell annyit aggódnunk a megélhetésért.“ „Nem kiuoz már semmi.... Könnyebben lélegzem . . . Holnap ... holnap ... nevem napja van ... Add vissza őt nekemj. . . irgalmazz . . . hallgass meg!“ Az atya nem tudta magát tovább türtőztetni, hangosan sírni kezdett. Megint néma minden. Nem tekint ide senki, az ég csak pusztítani, bün- büntetni tud, de irgalmazni nem ? Az égen tündöklő, de most felhőboritotta csillagok pazar ragyogásából csak egy, csak egyetlenegy sugár sem lop be vigaszt, reményt?... Ha az egymást szerető szivek megtörtek, nem élesztheti fel őket a szánalom, a siralom? Aludtak. Nyugodtak. A szív alig dobogott; a már-már hideg szív még mindig melegen érzett.... A mécses fellobogott, sötét minden.... Megint felpislog, ismét elalszik. Csillámlik még mindig. Mivel küzd elhaló fénye ? Á sötétséggel ? Áz éjjel ? Vagy tán remény gyanánt szeretne tovább fényleni, hogy a kétségbeesés minél későbben lépjen be ide? ... Ki beszélt ? Mi szólt ? ... Megint ?... Te vagy ? Áz ég dörgése felel s csend mindenütt. Szabad a rab. Megnyílt börtöne. Másnak életébe került, neki csak lelki rugékonyságába s ereje felemésztődött. Ifjú tüzét, lángoló lelkesedését — hideg volt börtöne, érzéketlenek a falak — a kövek le tudták hűteni. Mintha sírjából bocsátották volna ki. Nem bámulta, nem csodálta a világot, a természetet. Mit is láthatott volna, a mi elragadhatná? Viruló életet? Itt minden fonnyadt volt. Illatos virágot ? Elszáradt minden ; elsöpörve, eléktelenitve virány,kert,az erdőt lomb helyett a fákon jégcsapok díszítik. Mit hallhatna, a mi elbájolná. Pacsirta, fülemile dala nem hangzik, hallgat berkében minden dalos madár, — jó, hogy harsognak a vészek, az ég dörög, hogy a jajt ne hallja. Megy, indul haza, otthon elfelejti börtöne borzalmait. Még mielőtt tiszta ég helyett nedves kőfal borult föléje, sok minden elveszett, de a hűség némelyeknél az elveszetthez megmaradt ; s ő ? . . . Félt visszagondolni. Jó sorsa majd elvezeti. Reá bizta magát. Mintegy öntudatlanul ment neki a vak éjnek. Látnoki szemmel néz
