Zemplén, 1904. január-június (34. évfolyam, 1-69. szám)

1904-04-02 / 37. szám

4. oldal.

ZEMPLÉN.

Áprilisi 2.

jövőjébe. Csak homályt vesz észre.

Elmosódott emlékek is föltolakod- nak leikébe. Ezen az utón már kétszer volt. Itt sebesült meg, itt bukott le lováról.

Erre vitték szomorú fogságba, a honnan most visszatér . . .

Itt a rég nem látott hajlék ; most már derengett előtte, az öröm is visz- szatért beléje, benyitott.

Mi várt reá?

Á zajra fölébrett az agg. Megös- merte fiát... Az megértette, mit akart mondani, fölemelt reszkető kezéről; ellőtte sápadt, élettelen nő feküdt, — a neje. Egy megtört szív utolsó nyögése hallatszott, egy sóhaj. A zivatar lármája nem vegyült már a csöndbe, vagy tán erősebben dúltidebenn a vihar

A férfi könyezett. Hűtlenül elhagyta őt élete párja, mielőtt még egyszer megölelhette volna. Elvándorolt, még mielőtt még egyszer magához szoríthatta volna forró szivét, megszökött előle — a halálba.

Ezért jött vissza ? Ezt hozta neki a szabadság?

A vihar nem zúgott többé, talán azért, hogy a két boldogtalan imája felhangozzék a menybe.

Rózsa Dezső.

firnyak.

/.

Oh ne sirasd a múlt üdvét,

Mit sem érsz el könyeiddel!

A virágot, ha már hervad,

A harmat sem éleszti fel.

Kiégett a keblünk lángja,

Rég elhamvadt szenvedélye;

Vonjon fátyolt a feledés Szivünk átkos szerelmére.

II.

Mint hervasztó ősz a tájat, Lelkemet a néma bánat,

Ha megszállja csöndesen:

Rám borul a múltak árnya Tépelödve, sírva, szánva,

S én szótlanul könyezem.

Hosszú, kínos éjszakákon,

Ha szenvedő képed látom S hallom méla keserved:

Letűnt múltam árnya lebben,

Fölsir fájó, tépett lelkem S szivem újra ég, szeret.

Ha emléked szerte téptem,

Mért zavarod szenvedésem ?

Köztünk vége mindennek!

A valónak titka tárva,

Felém már csak sírom árnya,

Bús szelleme integet.

Szendrői Holozsnyay Cyrill.

Mire a fecske visszatér.

Az őszi napsugár belopódzott a nehéz selyem-függöny egy kis nyílásán s bearanyozta a Ladányi Magda hullámos haját. Úgy, azzal a dicsfénynyel feje körül, arcán szomorú, bánatos kifejezéssel olyan volt, mint egy nagyon szomorú, de gyönyörű szentkép. Ha valaki igy látta volna a társaság dédelgetett kedvencét, a bálok királynőjét, a dúsgazdag Dombrády Dezső menyasszonyát, a szépséges Ladányi Magdát, azt hitte volna, hogy álmodik.

Az íróasztal előtt ült. Irt, de olykor-olykor félbehagyta az írást, sóhajtott, aztán ismét irt.

„. . . Menyasszony vagyok — igen, menyasszony s maga sok jót kíván nekem. Köszönöm. Ez szép szokás, hogy a menyasszonyról megemlékeznek azok, akik szeretik s akik érdeklődnek sorsa felől. Maga mindig jó barátom volt, érdeklődik, hogy mi lesz most belőlem ? Nagyon egyszerű dolog. Férjhez megyek, mint sok más leány, asszony leszek, a nagydombrádi Dombrády uradalom úrnője. De hát, hogy is lehetne az máskép ? Ez a rendeltetésünk! S én szerencsés vagyok, hogy a dúsgazdag Dombrády engem választott hitves társának. Szerencsés órában születtem, mint mondják. Fény, pompa vesz majd körül s kell-e ennél több? Ladányi Magdának ez nagyon elég, ő nem vágyott a boldogság után, neki vagyon kellett.

De hiszen van-e boldogság a földön? — Én abban kételkedem. Az ideális lelkek képzelődése az csupán. Gazdagság, hir, dicsőség, ez az, miért élni érdemes. Maga is azt keresse s higyje el: meg fogja találni.“

Összehajtotta a levelet s sírva borult egy kicsiny, halvány arckép elé . .

— Elhiszed-e édes, hogy igaz, a mit irtani ? . . . Elhiszed-e, hogy elfeledtem azt az estét, amikor először mondtad, hogy szeretsz ? Elhiszed-e, hogy kincs, gazdagság után vágytam, hogy kételkedem a boldogság létezésében ? . . .

Nem ! Te nem hiheted el — a te áldott lelked megérzi, hogy nem vagyok bűnös, — a te jó szived mentegetni fog engem.

*

A ladányi nagy kiterjedésű birtok közel állott ahoz, hogy gazdát cseréljen. A folytonos mulatozás, vadászatok, házibálok mind elősegítették, hogy puszuljon az ősi birtok s már-már az örvény szélén állott Ladányi Dénes a gyönge, akarat nélküli ember, ki helyett második felesége, a szépséges fiatal asszony kormányozott az egész uradalomban.

Egy reggel aztán arra ébredtek fel, hogy tönkre mentek. Az asszony azonban akkor sem veszítette el hidegvérét, a dúsgazdag Dombrády Dezsővel megkérette a leánya kezét. A leány ellenkezőit. Ismerte mostoha anyja viszonyát Dombrádyval; hallani sem akart róla. Akkor atyja kijelentette, hogy ha nem fogadja el Dombrádyí, akkor holnap nem lesz atyja, mert ő szegényen élni nem akar.

így lett Ladányi Magda a Dombrády Dezső menyasszonya és igy kellett szakítania azzal, akit oly nagyon szeretett.

Visszagondol a tavaszra, amikor a nagynénjénél volt. Gyakran jöttek össze. A nagynéni betegeskedett s a fiatal orvos mindennapos vendégük lett. A gyakori együttlét jobban összehozta őket. Rokon volt a lelkűk, szerelem után vágyott a szivük — megszerették egymást . . .

Egyszer aztán — emlékszik — kint ültek a verendán. A néni a hintaszékben kissé elszunyadt. Szép májusi este volt. A virágok kellemes illatot árasztottak, langyos szellő csókolta a kis virágokat, — akkor — igen, akkor mondta neki először, hogy szereti. Nemsokkal ezután haza kellett mennie. Az utolsó délután a kertben ültek, a jázminvirágos kis lugasban. Elfogultak voltak mindketten. Kézimunka hevert előtte az asztalon, de nem is nyúlt hozzá. A ház felé nézett, ahol az eresz alatt a kis fecskék szorgoskodtak s a tél által megrongált kicsi fészket tették ismét puhává, lakhatóvá.

— Úgy tetszik nekem a kis madarak szorgoskodása, amint fáradoznak, hogy nyugalmas, meleg otthonuk legyen.

— Nekem is — szólott a férfi — pedig ők oly rövid ideig élvezik a kis fészek nyugalmát. Ha eljő az ősz, messze szállnak, s ki tudja vissza hozza e őket az uj tavasz? Reméljük — mondá komolyan a leány szemébe nézve

— hogy a kis fecskék uj tavaszszal ismét visszatérnek.

.. . Felsóhajtott. . . Soha, soha:

— örökre vége mindennek . . .

*

... A násznép összegyűlt, a boldog vőlegény is ott van már a nagy szalonban; csak a menyasszonyt várták. Nem sokáig kellett várniok. Halo- ványan, hidegen állott meg Ladányi Magda a nehéz selyem-függöny mellett az ajtóban. Menyasszonyi ruhájában, fején a myrtuszkoszoruvgl olyan gyönyörű volt, mint még soha. De aki a lelkét, a szivét látta volna; azt mondta volna, hogy boldogtalanabb menyasz- szonyt aligha látott.

Amint a násznép indulni akart, a szép menyasszony atyjához ment s lehajolt, hogy megcsókolja kezét, azt a kezet; mely összetörte, szétrontotta boldogságát, reménységét, de abban a pillanatban az öreg Ladányi holtan esett össze. A hirtelen előhívott orvosok sziv- szélhüdést konstatáltak.

. . . S most ott ülnek ismét a verandán, mint most egy éve. De nem egészen úgy. Most százszorta boldogabban : mint menyasszony és vőlegény. Nem választja el többé semmi őket. Magda olykor felsóhajt, ha tekintete végig siklik gyászruháján, de borús gondolatát mindjárt eloszlatja az Ödön lágyan csengő hangja — amint a fülébe súgja boldogan:

— Látja édes Magda, ugy-e igaz, hogy a fecskék visszatérnek . . .

Főnyi Ilona.

ÜZENET.

Szivemben újra álmok élnek,

Tavasz van, érzem melegét Pedig virága nincs a rétnek,

Eh ! ne gondoljunk erre még.

Uj vágy szállt a szivembe társul Egész világ, mi benne ég Pedig maholnap lomb elárvul Eh ! ne gondoljunk erre még!

Szivemnek uj vonzalma támad Feléd száll érzem, hogy feléd,

Pedig már nyoma sincs a nyárnak Eh ! kár gondolni erre még!

Ma még csak bízzak és szeressek S reméljek, mig szivem kiég.

Hisz’ lesz idő: — ha nem szeretsz meg 1 Az őszre rágondolni még . . .

Ossa Béla.

.a—a.—wyt— .ra- • u ■:—Qa —s?—

Szombat este.

. . . Kívülről mindinkább sötétedni kezd, csak az ég peremén látszik némi kis világosság, amint a nap rézsútos sugarai visszaverődnek. Valami sajátságos szépsége van igy az estének, kivált mikor az ember zöld asztal mellől, jó ke- délylyel gyönyörködik benne . . .

Többen jönnek a korcsmába. Kis lányok, kik bor visznek haza; emberek, kik bor vagy két deci pálinka meg- ivása céljából megpihennek, hogy aztán tovább menve, az újonnan jöttéknek adják át helyüket . . .

Kívülről dalolás hallatszik. Beta- szitják az ajtót, s kiált valaki:

— Négy liter bort hozzon kend Sándor bácsi!

— Jó kedved van ma öcsém.

— Hát. Szombat este van. Kifizettek.

Nyolc—tiz ember áll a korcsma közepén, egymást biztatják a leüléssel. Aztán rákezdik a nótát:

— Hogy is van komám ?

Úgy a’ :

„Én vagyok az, aki nem jó,

Kocsma ajtó nyitogató . . .“

... így megy tovább a mulatás jó darabig. Az emberek jó kedvvel vannak. Ahogy mindinkább nekitíizesed- nek, azt mondja Bödő János:

— Hozassunk még . . .

Persze, hogy hozatnak, nem is ér az semmit, ha az ember megizleli a jót, aztán nincs tovább. Hát itt is odakerül az asztalra megint a tele üveg, s most már mindnyájan fújják:

„ . . . Kocsma ajtó nyitogató,

Boros pohár hajtogató,

De nem bánom!“

Megered a beszélgetés. Lámpa is kerülközik az asztalra. Már ittasak az emberek, mert a munkából, kifáradtan jöttek ide, s igy a bor hamar megárt. De azért isznak annyit, ahogyan Bödő düti; az meg harcsabajszát megpödörve, szélesre rántja száját s olyan félmosolygós arccal mondja:

Igyunk.

— Sok lösz a jóból — véli valamelyik, de ahogy látja Bödő arcán az elbizakodást, ő is biztatja a többit:

Igyunk no . . .

S az emberek isznak. A tarisznya a vállon már nehéznek bizonyul, amiért is lekerül a padra. Némelyik szinte jól érzi magát, hogy a fölösleges terhet le- tehette.

Szól valaki:-- Sándor bácsi?

— No.

— Virginyia kéne . . .

— Nincs, csak cigarettli . . .

— Hozzon kend . . .

S cigarettáznak. Valami melegség önti el a sziveket, s a szótalan iildö- gélésben langyos érzület száll az emberek körül, egymás felé. Nem beszélnek, de azért leolvassák egymás arcáról a megelégedést ... A félrecsapott, pörge kalap alól kivillognak az izzó szempárak s az ajkak körül nyugalmas mosoly játszadoz . . .

Klint már teljesen besötétedett, csak néha hallatszik fel némely elhaladó kocsi zörgése.

Az ajtó nyílik s egy rongyokba burkolt, tiz év körüli gyermek lép be ...

Megáll az ajtóban s szótlanul néz a mulató társaságra. — Az emberek közül Bödő felé beszél valaki.

— János. Éhun-é, a fiad.

Bödő a fejét lógatja, s álmos hangon dünynyögi:

— Gyere Jóska, igyál . . .

Nem köll; édesanyám küdött, gyék kend haza, aszonta. Beteg . . .

— Eridj, mondjad, hogy mindjár otthon löszök.

A gyermek könynyel teli szemmel hagyja el az ivót. Valami borongós kedély vesz erőt az embereken. A cigarettát leteszik s némelyek cihelődni kezdenek. S hogy mélaság sugárzik ki szemükből, szól valamelyik:

— János, nem sajnálod tikét ?

— Én?

— Te . . .

Bödő gondolkodik; fújja a füstöt s belébánu! a pohárba. Egyet legyint a kezével, amely azt jelenti, hogy tőle fölfordulhat otthon minden . . .

— Pedig hát mögérdemölné az asszony . . .

— Bánom is én. Mulatós a kedvem . . . Sándor bácsi, hozzon kend még . . .

— De r mán mink abbul nem iszunk . . . Éhun-é . . .

S cseng az asztalon a pénz, amit az emberek leolvasnak, ki-ki annyit, mint amennyi áru bort gondolja, hogy megivott.

— Ennyi esik egyre ... Jó éccakát.

— Hát elmöntök ? — mondja Bödő.

— El. — S beteszik az emberek maguk után az ajtót . . . Csak léptük zaja hallatszik az utcáról, meg hogy a fiatalabbja közül lassan dúdolja valamelyik :

„ ... Én vagyok az, aki nem jó . .

S hogy behallatszik a dal, átveszi azt Bödő Sándor az ivóban. Egyet billent kalapján, s öklével az asztalon ütve taktust, dalolni kezd. Már arca kipirult, s szilaj jókedv szállta meg...

Amikor tekintete ráesik az asztalon hagyott pénzre, méreg önti el. Hát nincs ő olyan ember, hogy amit megittak, azt kifizesse ? Hisz’ a többit csak inni hívta. Felmarkolja a pénzt s kiakarja dobni, amikor ismét nyílik ajtó.

— Édös apám, gyék kend haza ... nagy a baj, haldoklik édös anyám . . .

. . . Megrázkódik Bödő, amint a könytől csillogó gyermekarc föltűnik előtte. Keze most már görcsösen markolja a kiszórni akart pénzt . . .

— Fizetők! — mondja.

A keze remeg, amikor olvassa le az ezüstöt, kétszer, háromszor, nehogy tévedjen . . .

— Mék Sándor bácsi. Az asszony halálán van . . .

Valami nyomott kedély tölti meg a szoba levegőjét. A kis gyermek sírva kapaszkodik az apja karjába, s elindulnak a sötét, csillagtalan éjbe, arra, ahol még kitűz a lámpa fénye az ablakon, s egy lesoványodott, szerető hitves nyög- décsel a párnák között . . ,

Bamó Oszkár,