Zemplén, 1904. január-június (34. évfolyam, 1-69. szám)
1904-03-15 / 30. szám
Sátoralja-üjhely, 1904. Március í5. |Ö 2452.) Earminckettedik évfciyaxL Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat tste. Szerkesztőség és kiadóhivatal: őAtoralja-Ujtioly, főtér 9. szám. Kéziratokat Bem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmor.d szó 4 üli., vastagabb betűkkel 8 fill. Nyilttérben minden garmond sor 30 fill. Zemplén ifj. Meczner Gyula főszerkesztő. POLITIKAI HÍRLAP. ár. Szirmay István felelős szerkesztő. ár. Hám Sándor főmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, félévre 6 kor negyedévre 3 kor. —» Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési díj: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár kedvezmény. Az üstökös elmegy és visszatér. 1848. március 15-ének lelke visszaszáll évről-évre a hazába, ihlettel, hazafiui tűzzel töltve be a magyar sziveket, összegyűjtve a nemzet jobbjait, hogy az ő nagy emlékezetének áldozván, áldozzanak a magyar nemzeti eszmének. Mert március 15-ike a nemzeti eszméknek ünnepe. Évről-évre emelkedő fénynyel, lelkesedéssel ünnepli e napot a nemzet pártkülömbség nélkül, mert az 1848. márciusának eszméi nem egy pártnak, de az egész magyar társadalomnak örökébe szállottak át. És amint távolodunk a nagy naptól, akként tisztelik, ünnepük, akként lesz mind általánosabbá annak emlékezete. És mintha az időknek uj fordulata közelednék, ma gyorsabban, melegebben dobognak a magyar szivek is. Mindaz ami becses a magyarra s a’mi édes magyar hazánk történeti nagyságát megadta a múltban és megszerzi a jövendőben: abban az eszmében foglaltatik össze, mely 1848 március 15-én öltött testet. B napon a nemzeti ős-erő lázadt fel a politikai leigázás rendszere ellen, a nemzeti eszme adott szárnyakat a szabadságharc lobogóinak s vitte véres viadalból győzelemre, a győzelemből szabadságra a magyar nemzetet. Igen, a te lelked ihlette meg a magyart — Szabadság! a te lelked gyújtott világot a jövő küzdelmeire, a te lelked ragyog elénk ma is, hogy magyarságunk jogait, igazait, a magyar haza államiságának teljesülését kiküzd- jük, — követeljük! . . . Az időknek szelleme hívja tettre, olvasztja egybe szent harmóniában a március 15-ét ünneplő magyar nemzetet a nemzeti eszme uralmáért. S ez az eszme halhatatlanul él a magyar szivekben Amint az üstökös elmegy és visszatér, úgy tér visz- sza 1848. március 15-ének idusával, nevével, tartalmával és leikével a nemzeti léleknek megújuló vágyakozása a történeti 1000 éves magyar királyság, az egymagában teljes erkölcsi, politikai, nemzeti és állami egészet alkotó Magyarország után. E vágyakozást ki nem ölheti a szivekből, a nemzeti alkotmányt, a történeti magyar állameszmét meg nem semmisítheti a magyar szivében semmi földi zsarnok hatalom. A történeti öntudat előírja, su- galja a jövendő nemzedékek útját, csak ne térjünk le a jog, igazság ösvényéről és ne feledkezzünk meg a hazának tartozó kötelességekről. Magyarország történetében aranybetükkel van beírva a nagy márciusnak emléke, mikor a szabadságra vágyó nemzet ez egy napon törte le a rendiség, a kasztok bilincseit s ősi alkotmányának modernebb átalakításával megnyitotta a termékeny, államfenntartó nemzeti munkára a pályát. Az ezeréves magyar államiságot népképviseletivé alakítván át, Magyarország megnyerte a modern haladás minden eszközét és csakis a nemzeten múlott és fog múlni, ha nem tudott és nem fog tudni élni az alkotmányosság eszközeivel, ha kiépítetlenül hagyja nemzeti eszméjének, aspirációjának és dicsőségének templomát. De mintha uj szellők kezdenének lengedezni. A teljes szabadságra, a nemzeti önállásra vágyakozás újabb, nagyobb erővel ébredt föl a nemzetben. Miként tavaszszal a rügyek zsendülnek, a megújulásra, az életre való törekvés tör elő mindenünnen, úgy kelnek szárnyra az eszmék, a nemzeti aspirációk. És miként a természetben az ébredő tavasznak szellője, a verőfényes napsugár uj életre hivja a természetet: úgy az élni, előre haladni kívánó emberiségnek is meg van a tavasza, a nemzetek életében is vannak korszakok, melyben az életre, a dicsőségre, a nemzeti eszme és ideálra való vágyakozás szinte elemi erővel tör elő s lángra gyújtja a megfásult, elzsibbasztott nemzedékeket. Az ébredő tavasznak fuvalma az újra felemelt nemzeti lobogót lengeti, azt, amely dicsőségre vezette ama nagy március nemzeti küzdelmeinek hőseit Gyújtson lángot a szivekben a nemzeti Géniusz, lelkesedjünk e nagy napon és mindig a magyar szóért, a nemzeti múltért s a jövendő dicsőségért. Küzdjön, vívjon a közlelkesedés a nemzeti A ZEMPLÉN TÁRCÁJA. Az utolsó honvéd. Irta: Fejes István. E égi nagy időkből még egyedül állok, lelhő szárnyán majd én is elszálok: Elsóhajtott lelkem repülni fog messze,. Mint a vándor madár, jobb hazát keresve, Fent a csillagok közt látok én ott egyet A melyben a magyar mind egybesereglett, A hol a negyvennyolc, mint egy fényes álom: Bujdosó csillaggá vált a túlvilágon. Társaim ott vannak e csillagban immár, Itt magam virasztok régi álmaimnál; Mellettem, körültem egy uj világ támad, Ismeretlen idő, idegen uj század. Reszkető térdekkel járok még itt benne, Társakat lelkemhez már többé nem lelve; Régi dicsőségről, magyar szabadságról Onnan szólnak hozzám csak a túlvilágból. Hajh! jó is volna már újra látni őket, Újra élni köztük a dicső időket; Látni nagy Kossuthot kibontott zászlóval Amint harcra buzdit szépen csengő szóval, Amint róna és bérc megmozdul szavára, És rohan a magyar a zúgó csatára; Szállanak az ifjak a halálba bátran, Isaszegnél, Vácznál, — ahol én is jártam! Hajh! jó is volna már e földtől megválnom, Hol szivem álmait már fel nem találom; Jó volna hallani hangodat az égben, Te dicső Petőfi, ki szabad vagy régen! Szép volna daloddal indulni a harcra, Ott, ahol a kipirul a hős honvéd arca Golyózápor között törve Budavárba, — Ott voltam, — de minek mesélem ezt már ma ? Árva sóhajomnak kacaj a visszhangja, Ifjak rám nevetnek, meséimet hallva, Csengő pohár mellett ő nekik a mámor Gyönyörökről suttog, nem szabad hazáról. Hol van Vasvári Pál ? nincs már hol keresnem, Magyar ifjú nincs, ki hazát úgy szeressen, Még hölgyet se szeret, úgy mint mi szerettünk, Láng volt ami csókunk, de rabok nem lettünk I Hajh! jó is volna már elszállni utánad, Te fehér galambom, kit megölt a bánat, Ki liliomarccal égbe száltál régen, Mig én láncot hordtam börtön éjjelében. Te se lettél másé, én se lettem másé, Majd a csillagokban leszünk csak egymásé; Így szerettünk még mi, a szivünk lángjából Itattuk a leányt, nem pezsgős pohárból! . . Régi nagy időkből még egyedül állok, Árnyék, akit űznek régi, fényes álmok; Mennék is már innen, szállnék is már innen, Hivó szózat csendül már felém messzünnen; De ti dicső lelkek, hogy menjek hozzátok, Amig lelkemen ül itt egy súlyos átok? Az utolsó honvéd én vagyok a honban, Nekem várnom kell még a földi láncokban. Nekem várnom kell még uj napok kelését, Sötét éj eltűntét, alvó ébredését: Várnom kell, hogy a bú sóhaját felváltsa Kürtök riadása, kardok csattanása. Hirt kell nekem vinnem fel a túlvilágba, Hogy a hős vértanuk nem haltak hiába, Tőlem ők odafenn üzenetet várnak: Van-e még reménye a magyar hazának? ügyért, a haza nagyságáért. Töltsön be minden magyar szivet az a nagy, hazafias érzés, amely fényt, világosságot ad, amely buzdítja a lelket; eszméket termel és szentségével betölti a honfi- kebleket Legyünk öntudatos magyarok, múltúnk az erőforrás: s mig szemünk jövendőnket kutatja, elménk visszanéz a múltba is, hogy múltúnkból merítsünk erőt a jelen küzdelmeihez, hitet jövendőnk iránt. Hisz múltúnk nem csukott könyv többé, ezeréves krónikánk fényes lapjaival fennen büszkélkedünk; mert nekünk az ősök élete és tettei példa és tanulság, emlékük a világitó szövétnek, az irányt jelző csillag. Ötvenhatodszor fordul az idő vén kereke március 15-én, meghozván emlékezetét a szabadság hajnalhasadásának, felujjitván a lelkekben az örökké dicső korszak képét, midőn a kedvező széláram elfujta a vastag hamuréteget s a parázson gyuladt ki ismét, miként már előbb annyiszor, a magyar nemzet lelkesedésének lángoszlopa, mely átme- legitette a dermedésbe jutott magyar földet és gyújtotta újabb lelkesedésre a reményt vesztette nemzetet. Ötvenhat esztendővel ezelőtt megmozdult a halottnak vélt magyar nemzet teste és egy világrész csodás ámulata közepeit kikelt 300 éves kriptájából, hogy útra keljen az Ígéret földje, az alkotmányos, független, erős, nemzeti állam ideálja felé. Legyen dicsőség, hála, örök áldó emlékezet e napon az alapot megvető Ifjak, magyar ifjak, tinektek kiáltok: Van-e még remény, vagy élni is már átok? Ha mint Márciusban egykor réges-régen, Menydörgés moraja hangzanék a légben, Ha a régi dalnak újra csengne hangja: Talpra magyar, talpra! élet-haiál harcra! Tudnátok-e mint mi esküdni merészen: Halni szabadságért minden magyar készeni Ifjak, magyar ifjak, az utolsó honvéd Reszkető karokkal hazát már meg nem véd, De ha titeket is riadó szó hívna, Ha a dob peregne, trombita harsogna, Nemzetiszin zászló vérvirággal hintve,' Bűvös varázsával ha nektek is intne, Mennétek-e, mint mi a csatamezőre Halni a hazáért, rivalva előre? . . . Ha 1 ha I mi dal cseng itt ?... Régi hangot hallék Régi dal zengése fülembe nyilallék: Visszhangja szavamnak, visszhangja szivemnek, Ifjak, magyar ifjak, keblemre ölellek 1 Apáitok dala ajkatokon zendül, Már a pohár ismét a hazáért csendül, — Hát éljen a haza! — megyek diadallal, Kisérjetek ki majd a szabadságdallal 1 Lnpnnk inai sxáuia 6 oldal.
