Zemplén, 1904. január-június (34. évfolyam, 1-69. szám)

1904-03-15 / 30. szám

2. oldal.

ZEMPLÉN.

Március 15.

hősök és munkások szent emlékének! Legyen áldás az ő nagy lelkűknek halhatatlan munkáján, a magyar hazán és a nemzeti szabad alkotmányon! . . .

Március! te a szabadságnak, az ébredő tavasznak, őserőnek hava és lelke ihlessed meg a magyar sziveket, hogy szabadságra, nemes ideáüzmusra ébredvén, testvéries egyetértéssel valósítsa meg akaratát, tegye nagy- gyá, boldoggá a hazát s benne e sokat szenvedett nemzetet.

Demeter János.

Március tizenöt.

— márc. 15.

(np.) Ilyenkor, évfordulóján ama legendás első Március tizenötnek, amelynek történetét imaként kell, hogy tudja minden igaz magyar ember: jóleső, édes visszaemlékezéssel száll vissza lelkünk a képzelet szárnyán ama nagy forduló ponthoz, melynek alapköve a petíció volt, felette eme szavakkal: „Mit kiván a magyar nemzet?“

Ki ne tudná azt, hogy a kiván- ság és annak megvalósulása közt töméntelen honfivérnek kellett lehullni a hazai földre, hogy abból kikelhessen a független, a szabad Magyar- ország reményével biztató kalász ? Ki ne tudná, hogy a „Talpra magyar“ első elszavalásától a világosi fegyver- letételig mily harcokat, mily gigászi kizdelmet vivott ez a nemzet, amelyet megcsapott a szabadság éltető levegője úgy, hogy inkább halni kívánt, csakhogy rabláncot ne kelljen viselnie újra. Ki ne tudná, hogy ez a küzdelem az egész magyar nemzet küzdelme volt megvíva sajtója és népe szabadságának érdekéért és hogy az esetleges győzelemhez az egész magyar nemzet kötötte reménységét, életét, és hogy a netáni végleges elbukás az egész magyar nemzetet döntötte volna romba ?!

Ki ne tudná...? s mégis, oly sokan vannak, kik nem akarják megérteni. Nem akarják, mert mindinkább erősbülő bizonyítékait látjuk annak, hogy annak az ötvenhat év előtti márciusnak tradícióit és emlékeit mono- polzálni akarja pár ember magának.

Azzal a jelszóval, hogy vannak olyanok, kik nem méltók március tizenöt tradíciói és vívmányaihoz, kiakarják közösíteni a nemzet nagy- részét még azon emlékek tiszteletéből is, melyeket az egygyé lett, az osztatlan magyar nemzet vivott ki akkor magának.

Vannak, akik azt hiszik, hogy ezen a napon, csak nekik van joguk méltókép ünnepelni, csak ő reájuk hulhat méltán e nagy nap dicsősége teljes fényességgel, a többiek csak betolakodók, indigenák, kik méltatlanok lettek e naphoz, méltatlanok annak ünnepeléséhez.

Ezerszer sajnos, de tagadhatatlan, hogy napról-napra élesül e felfogás, s hirdetik, hogy ma már nem minden magyar ember, csak egy nehány szereti még a hazát.

Felesleges lenne és nem is volna illő, hogy e napon, az egész magyar nemzet ünnepén egy ünnepi cikk keretében olyan glosszáknak adjunk helyet, mely leplezetlenül tárná fel az ellentéteket. De épen e nap emlékeztet arra, hogy maholnap a haza- szeretet is vásári portéka lesz, amelynek monopolizált jelszavaival önző érdekek űznek vásári comédiát.

Nem tudjuk miért, de ép e napon szeretnők leginkább számadásra hivni azt, vagy azokat, aki vagy akik elhintették a földbe ama felfogás magvait, hogy ma már nem minden magyar ember szereti egyforma őszinteséggel, kétségbeesett ragaszkodással ezt a hazát.

Igaz ugyan, hogy mindig széthúzó, pártoskodó volt a magyar, de Magyarország ezer éves története a

tanúja, hogy a veszély pillanatában mindig egy test volt a‘ nemzet, hiszen másként hogy is tudta volna annyi vész között megtartani ezer éven át apái földjét.

Elmúlt napok tanúsága a bizonyíték reá, hogy a nemzet minden tagja egyformán hű alkotmányához és inkább egy akarattal lemond ,uj vívmányokról, ha félő, hogy még a meglevőkön is helyrehozhatlan csorbákat ütne.

Nem szabad tehát kisajátítani az ősi tradíciókból semmit, mert minden tradíció az egész magyar nemzet tradíciója, s minden emlék közös emlékünk, minthogy közös lakóhelyünk e föld, amelyet ép úgy hazának mond a főur, mint a tanyák egyszerű parasztja.

Ha e földtől, e földnek szeretetétől kapunk Anteuszként erőt odakiáltani bárkinek, ki ellenségként jön reánk azt, hogy: „ne bántsd a magyart!“, hát akkor e földtől és e föld szeretőiétől kapjunk erőt egymásnak odakiáltani azt is, hogy: „ne bántsa magyar a magyart!“

Es akkor nem fog látszani az ünneplés fénye álfénynek, a jelszavak nem fognak feltűnni kérkedésnek, mert minden kiejtett szón át fog izzani az igaz hazaszeretetből táplálkozó lelkesedés parázsa.

Ne adjon hát senki helyet a gúnyolódó, csipkedő szónak akkor, mikor egy nagy nemzeti ünnep tiszteletére gyulnak ki az örömtüzek, de táplálja lelkében buzgón amaz óhajtást, hogy ezt az ünnepet egy korlátok és válaszfalak nélküli ünneplésben, egy táborban ülje meg mindig a magyar nemzet, és hogyha vannak is árnyalatok, melyek természetszerű pártokra osztanak, a hazaszeretet teljességében, a nemzeti ünneplésben ép úgy egy test és egy lélek legyen ez a nép, mint mikor ötvenhat évvel ezelőtt odadörögte a kétségbeesés, de egyúttal a megujhodott erő hangján ellenségeinek azt, hogy: „mit kiván a magyar nemzet?“

*

A nagy nap alkalmából — mint már előbbi számunkban jeleztük is — két helyen is lesz társas vacsora. Az egyiken, a Bock éttermében tartandón a polgárság pártkülönbség nélkül vesz részt, a másikon a város függetlenségi polgársága fog ünnepelni. Ma délelőtt a sátoraljaújhelyi főgimnázium is rendezett nagyszabású ünnepélyt az évforduló alkalmából a vármegyeház nagytermében, melyről tudósításunk a következő:

A főgymnazium hazáflas ünnepe.

A helybeli r. kath. főgimnázium március 15-ének ötvenhatodik évfordulója alkalmából minden izében lelkes ős felemelő ünnepet rendezett. Az ünnepély, melyet délelőtt fél 10 órakor ünnepélyes szent mise előzött meg a kegyesrendiek ’ templomában, hol a gymnázium tanári kara és kath. ifjúsága teljes számban volt jelen, fél 11 órakor kezdődött a vármegyeház nagytermében. A vármegyeháza termét ez alkalommul igen díszes és előkelő ünneplő közönség töltötte meg, melynek soraiban ott láttuk Zemplén- vármegye főispánját, gr. Hadik Bélát, ki titkárja Staut József kíséretében jelent meg az ünnepségen és akit a gimnáziumi ifjúság egy küldöttsége kért fel a megjelenésre. A hazafias ünnepség igen lelkes hangulatú volt, méltóképen március 15-ének nagy jelentőségű vívmányaihoz. Az ünnepélyen jelen volt közönség legnagyobbrészt nemzetiszinü kokárdát tűzött fel az ünnepi hangulat külső nyilvánulásaképen. A műsort az ifjúság vegyeskarának éneke vezette be Somogyi I. tanár vezetése mellett, interpretálva Kölcseynek „Hymnus“- át, melyet a közönség állva hallgatott végig. Márton Elek VIII. o. t. lépett azután a pódiumra, igaz hazafias érzéssel szavalva el Ábrányi Emil „Március Idusán“ cimü gyönyörű költeményét. A szavalat hatását fokozta azon körülmény is, hogy a szavaló diszmagyar öltözetben adta

elő a költeményt az ünnepség méltó prológusául. A műsor harmadik számában az ifjúság ének- és zenekara együttesen intonálta Arany „Toborzó“- ját, mely után Perényi Ede VIII. o. 4. adta elő Március 15-én cimü költeményt a közönség zajos tetszése Közepette. Azután a „Nincs becsü- leti . . .“ cimü kuruc nóta közvetlenségével megkapó melódiái csendültek fel, mint a régmúlt időknek lelkesítő visszhangjai. A műsor piece de re- sistance-ja Ambruszter Sándor főgimnáziumai tanár ünnepi beszéde volt, melyben március 15-ének jelentőségét méltatva buzdította a jóra, a nemesre fogékony ifjúságot a törhetetlen hazaszeretetre, amelynek épen ez a nap adja a legfényesebb példáit. A frenetikus tetszészajt előidéző ünnepi beszéd után a főgymn. hazafias ünnepségének méltó epilógusaként az ifjúsági zenekar egy igen ügyes műsorszáma következett, előadván Erkel Ferenc lelkesítő „Hunyadi indulóját. Ennek végakkordjai után oszlott el a distingvált és előkelő közönség az ünnepségről, melynek rendezéséért megérdemelt köszönet illeti Kovács Endre gimnáziumi igazgatót, a főgimnázium, hazafias tanári karát és minden jóért és szépért lelkesülő ifjúságát. Fél 12 órakor ért véget az ünnepség, mely a közönségtől azt a meggyőződést váltotta ki a főgimnázium részére, hogy amig az ifjúság ily hazafias szellemben neveltetik, addig március 15-ének vívmányai nem szállanak méltatlan utódokra. pe.

*

Ezenkívül tartottak még máshol, igy a „Carolineum“ lánynevelő intézetben is ünnepséget, melyekről, valamint a vidéki ünnepségekről már csak következő számunkban hozhatunk tudósítást.

VÁRMEGYE ÉS VÁROS.

)( A varmegye közigazgatáii bizottsága tegnap március 14-én tartotta meg március havi rendes ülését. Az ülésen megjelentek Fejes István, Le- hoczky Eridre, br. Sennyey Miklós, id. Meczner Gyula, Meczner Béla bizottsági választott tagok, a bizottság hivatalbeli tagjai és a szakreferensek. Az elnöki széket Hadik Béla gróf főispán töltötte be. Az ülés lefolyásáról, hely szűke miatt most hosszabb tudósítást nem hozhatunk, hanem azt lapunk legközelebbi számában fogja találni az olvasó.

)( Képviselőtestületi ülés. A városháza nagytermében 1904. évi március hó 16-án d. u. 3 órakor rendkívüli képviselőtestületi ülés lesz rendkívül bő tárgysorozattal.

)(Hivatalos hirdetmény. A Dianna gőz- és kádfürdőbe rendszeresítve levő jegyárusitási állás önkéntes lemondás folytán 1904. évi április hó 1-től megüresedvén, ezen állást elnyerni óhajtók 1904. évi március hó 25-ig kötelesek a kérvényt benyújtani. Sátoraljaújhely, 1904. évi március hó 14. Székely Elek, polgármester.

HÍREK.

Kamara-estély.

— márc. 13.

Városunk műkedvelő közönségének olyan fényesen sikerült, kellemes estét szerzett a Kazinczy-kör, amilyenben a fővárosnak e tekintetben elkényeztetett közönsége is csak ritkán részesül. Mintha jutalomestélye lett volna mindazoknak, akik nem hallgatva a kisvárosias előítéletekre, a kicsinylő bírálatokra, kezdettől fogva pártolták a Kazinczy-kör zenei szakválasztmányának nemes vállalkozását. Nem apadt meg az érdeklődők száma, mint azt szívesen jósolgatták, hanem estélyről-estélyre növekedett saz utóbbi hangversenyeken kicsinynek bizonyult a vármegyeház díszterme az érdeklődő művelt közönség befogadására.

Kamarazenészeink minden tőlük telhető módon iparkodnak ébren tartani ezt az érdeklődést s bevonni e léleknemesitő iskolába mindazokat, akiknek társadalmi állása és műveltsége is megköveteli, hogy a magasabb, a művészi zenét is ismerje. Egyik hangverseny a másikat követi, pedig az ilyen előadások nem csekély idő- áldozatot kívánnak tőlük ; de szívesen megteszik azért a jóleső érzésért, hogy nemes ügy érdekében fáradnak s a közönség megérti önzetlen törekvéseiket.

Ezt a szép érdeklődést akarták a kamarazenészek a maguk nemes módja szerint megköszönni akkor, midőn Mailáth József né grófnőt és Mailáth József grófot fölkérték arra, hogy az ő művészi előadásukban élvezhesse érdeklődő közönségünk a klasszikus zenét. Amilyen szép, épen olyan szerencsés is volt ez a gondolat. Most már látni fogja városunk minden művelt lakója, hogy az irányadó arisztokrata körökben e léleknemesitő élvezetnek nemcsak pártolói, de valódi művészei is vannak, akik megörülve közönségünk ez uj irányú haladásának, készségesen vállalkoztak arra, hogy a szép ügy egyszerű munkásai közzé álljanak.

Nem lehetek egészen hivatott a zeneestély művészi magaslaton álló műsorának méltatására. Én csak egy vagyok a közönségből, aki telve kíváncsisággal, mentem el a hangversenyre s megilletődéssel és igaz lelkesedéssel hallgattam meg annak mindegyik számát s tapsoltam a művész vállalkozóknak olyan őszintén, mint minden jelenlevő.

Tüntető lelkesedéssel fogadta a közönség a fejedelmi megjelenésű grófnőt, kinek szelíd tekintete uralkodóvá lett a hangjegyek roppant tömkelegé, a zenészek és az egész közönség felett. Érezte mindenki, hogy bámulattal kell szemlélnie azt a mél- tóságos alakot s csodálattal hallgatnia művészi játékát. A közönséget és a zenészeket egyaránt tiszteletteljes elfogultság fogta el: vájjon meglesz-e elégedve azzal az egyszerű kerettel a grófnő, amit az ő művészetéhez zenészeink buzgó játéka fog adni.

Ez az elfogódottság a zenészeken érezhető is volt az első szám allegro moderatójának előadásában. Lassan- kint azonban nekibátorodva, Haydn 35. művének minden szépségét a legnagyobb buzgalommal iparkodtak kiéreztetni. Törekvésüket legszebb siker koronázta a négyes utolsó tételében, melynek könnyed dalmotivumait igen hatásosan interpretálták.

Különös érdeklődéssel vártuk a műsor második számát, Ravena „Ado- remus“-át és Reinecke „Entreaete“-ját, mert ilyen hangszereléssel előadott négyest még nem volt alkalmunk hallani. Imádságszerű áhitat szállott meg mindenkit, midőn a harmonium mesz- sze-távolból hangzó misztikus akkordjai felhangzottak Ravena „Adoremus“- ában s az orgonahangba lassankint hárfahang vegyült, mintha valamely kolostorban két szelíd apáca egymással versenyezve dicsérné zenéjével az Urat. Később hegedű- és gordonkahangok törtek elő a mind hatalmasabbá váló zenei imádságból s lélek- zetfojtva élvezte mindenki a szív legmélyéig ható, gyönyörű darabot. Tomboló tapsvihar zúgott fel az elhaló utolsó akkordok után, méltó jutalmául a gyönyörű játéknak. Hasonló hatást értek el Reinecke „Entreacte“- jával s vége-hossza nem okart lenni a közönség lelkes tüntetésének. A grófnő gyönyörű zongorajátéka, Mailáth gróf művészi harmonium-kisérete minden hallgatót a meghatottságig lebilincselt s ez az őszinte és legjobb kritikája és dicsérete a ritka szép előadásnak. — Dános és Pőschl főmérnököket is magával ragadta a magasztos hangulat s mindkettő remekelt átérzett, finom játékával.

A hangverseny legnehezebb száma azonban az utolsó volt: Dohnányi első müve, ez a roppant nehéz zongora-ötös. Kitűnő vonósok s még