Zemplén, 1904. január-június (34. évfolyam, 1-69. szám)
1904-02-23 / 21. szám
Sátoraija-Ujliely, 1904. Február 23 21 ;2443) Harminckettedik évfolyam. Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat este. Szerkesztőség és kiadóhiratal: ciátoralja-TTjliely, főtér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond szó 4 fill., vastagabb betűkkel 8 fill. Nyílttériben minden garmond sor 30 fill. Zemplén POLITIKAI HÍRLAP. ifj. Meeaner Gyula dr. Szirmay István dr. Hám Sándor Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, félévre í kor negyedévre 3 kor. — Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési díj: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár kedvezmény. főszerkesztő'. felelős szerkesztő. főmunkatárs. ß\ nekünk igazat ad . . . — febr. 23. (Sz i.) Valamikor, még e kó elején megemlékeztem a hadügyminiszternek a magyar delegáció hadügyi albizottságában elmondott beszédéről. Elmélkedésem során a miniszter azon kijelentéséhez, hogy „az elmúltakat elmúltaknak kell tekinteni“ egy pár megjegyzést fűztem, körülbelül azzal a gondolatmenettel, hogy bizony jó volna ez — de mind a két oldalon ám. Intra et extra muros; innen és túl a vizen, amely neveztetik vala Lajthának. EÜs főleg a kaszárnyákban. Nagy örömmel olvasom most, hogy a legkisebb termetű, de világos fejénél, nagy tudásánál fogva nagyra tartott delegátusunk: Papp Géza is ezen a nyomáson haladva tette meg tegnap észrevételeit a magyar és az osztrák delegációban elhangzott beszédek felett. Tessék csak ide figyelni, mit mond a Papp Géza beszédéről leadott tudósítás; „Szóló megemlékezik azután a hagyományos szellemről és azon magyarázatról, raelylyel a hadügyminiszter a hagyományos szellemet definiálta. Magyarországon ez — úgymond — bizonyos mérvig odiózus fogalom, mert sok szomorú múlt emlékeinek az összegezését, helyes és helytelen belemagyarázását ismeri a köznép és köztudat ebben a fogalomban. Most a hadügyminiszter igen bölcsen és nagyon helyesen megemlékezik expozéjában ennek a kifejezésnek arról az értelméről, amelyet ő tulajdonit neki és ez által, hogy ő tulajdonítja e kifejezésnek azt az értelmet, annak bizonyos hivatalos jelleget kölcsönöz abban a tekintetben, hogy ezután a hadsereg körében is ez a fogalom bir majd értékkel. Azt mondja a közös hadügyminiszter ur: a mi csapataink fő kötelességteljesitése odaadás, kitartás és áldozatkész bátorság; e hármas fogalom körül forog a hagyományos szellem fogalma. Később kiegészíti és azt mondja, hogy a hadsereg hagyományos szellemében kétségtelenül benne fekszik a haza és a nemzet iránti leghőbb szeretet és azt a rendíthetetlen meggyőződést is ki kell fejleszteni, hogy a haza és a nemzet jó- és rossz-volta a hadsereg szoros összetartozó- sága és a legfőbb hadúr — mi úgy mondjuk: király — iránti tántoríthatatlan hűséggel a legérzékenyebb kapcsolatban áll. A hadsereg hagyományos szellemének ezen meghatározását minden magyar ember elfogadhatja és aláírhatja. Rendkívül örül és szerencsés gondolatnak tartja azt, hogy a hadvezetőség részéről e fogalomzavar tisztázása végett ez a kijelentés megtétetett. Reá a hadvezetőségnek a magyar közjoggal szemben tanúsított magatartása egyáltalában a legnagyobb mértékben kedvező benyomást tette és kívánatosnak tartaná, hogy a magyar államiság teljes tiszteletét jelentő szavak, melyekkel a hadügyminiszter a magyar hadügyi albizottság e hó 9-én tartott ülésében a magyar alkotmánnyal szemben táplált érzelmeinek kifejezést adott. Magyar- országnak nemcsak polgársága körében, de minden kaszárnyában is köztudomásúvá válnának, mert ennek végtelen előnyös kihatásai lennének és az volna a következménye, hogy a sokszor előálló félreértések kölcsönös megértésre és megbecsülésre vezetnének Majdnem szóról szóra ugyanazt a conclusiót vonja le a hadügyminiszter axiómájából, amit mi. És igaza van: ám maradjon meg hát a hagyományos szellem hanem úgy, amint azt most magyarkedvelő Pittreich hadügyminiszter ur megkonstruálta. A „Kazinczy-kör“ kamaraestélye. A „Zemplén“ számára irta: Andor Károly. — febr. 22. Nem mindennapi élvezetben volt része szombaton a sátoraljaújhelyi intelligens közönségnek. A „Kazinczy- kör“-nek az a szakosztálya, mely sokak véleménye szerint a „halvaszületett“ jegyben kezdette meg működését, fényesen reácáfolt a nagyhangú korifeusok városszerte hangoztatott úgynevezett közvéleményére. Az ő véleményük szerint Rákóczi városában nincs talaj a klasszikus zene számára, erre sem a közönség nem érett, sem a zenészek nem eléggé tökéletesek; de meg különben is nem jó magyar az, aki a szép magyar zene helyett érthetetlen klasszi kusnak nevezett zenei zűrzavart nyújt a közönségnek. Mintha ez a két fogalom: kiasz- szikus és magyar zene teljesen kizárná egymást. Aki ilyen elveket nem rostéi hangoztatni, az Ítéletet mond nem a klasszikus zene, hanem a saját tudatlansága felett. Beteges sovinizmus az egész és semmi más. Kétségtelen dolog, hogy a magyar közönség szivéhez legközelebb áll a magyar cigány fülbecsengő, szívhez szóló, gyönyörű nótája, a honfibánat könyeiből született ku- rucdalok édesbús melancholiája, melynek szépségét az egész világ elismeri és csodálja; de épen ez az utóbbi körülmény mutatja, hogy a zene terén nincs helye a túlzott sovinizmusnak. A szép zenét nemzetiségi különbség nélkül minden ember élvezi, mert az emberi lélek érzelemvilágának legkedvesebb megnyilatkozása. Azt pedig minden sovinizmusunk mellett sem állíthatjuk komolyan, hogy csak a mi zenénk hat a szívhez, ez a merész állítás csak a magyar nép számára foglalná le a szépérzéket. Más népek zenéje is a szív, a lélek megnyilatkozása, s ha ők tudnak a mi zenénkén, a mi dalainkon lelkesedni, lehetetlen, hogy az ő zenéjük hidegen hagyhatná a mi szivünket. Már maga a név: klasszikus zene is azt mutatja, hogy fölülemelkedve a nemzetiségi korlátokon, olyan zene ez, amely az emberi lélekben rejlő örökszépnek a kifejezője. A bánat, a fájdalom nemzetiségi különbség nélkül szomorú hangokat csal ki a szívből s a lengyeleknek a mi zenénktől teljesen eltérő, szomorú dalai is mennyi könyet csaltak már a magyar szemekbe. Nincs a léleknek olyan rejtett érzelme, amit zenével kifejezni nem lehetne; de ehhez már nagy zenei tudás szükséges s azt nekünk magyaroknak is el kell A ZEMPLÉN TÁRCÁJA. Kártyavár. A »Zemplén« számára irta : ifj. Mrennó József. I. Mikor azon a verőfényes májusi napon kocsi kocsi után fordult be a Szombathy kúriára, hét vármegyére szóló lakodalmát tartották Szombathy leányának, Klárának. Most is magam előtt látom azt a viruló szépségű, királynői termetű leányt, amint sirva borult anyja nyakába, mintha előre sejtette volna, hogy most látják őt utoljára boldognak. Félig elsugta, félig elzöngte a búcsúszót és sűrű porfelhő keletkezett a robogó kocsi nyomában, mely elragadta . . . messze vitte, oda a Beszkidek tövébe, abba a rideg legénylakásba, melyet most rendeztek be az érkező nagyasszony számára. És senki sem tagadhatta, hogy boldog. Orcáinak rózsagödröcs- kéi, sugáros kőt szeme mind csak a mellett tettek bizonyságot. Gyorsan felejté a szülői otthont, mit férje, Magocsay Elemér szerető gonddal igyekezett pótolni; kívánságait parancsnak vette s még otthon sem jártak annyira kedvére a dédelgetett leánynak. Boldogabb volt, mint valaha hitte. És a viruló természet mennyire illett hangulatához. Az ózondús fenyves, a csevegő kis patak mind boldogságáról regéltek. A holdvilágos esték, melyeken Elemérrel karöltve sétált, édes mámorba ringatták s hiúsága, nagyravágyása eltörpültek, elvesztek a szent természet ölében. Az idő nemsokára őszre vált. Klára sokat szorgoskodott a ház körül, gonddal gyűjtötte a télire valót, osztotta a konyhában a parancsokat, magyarázgatva a szolganépnek, hogy anyuskám ezt igy . . . azt amúgy csinálja. Figyelme egészen ide terelődött. Nem tűnt föl Elemér búskomor arca, hogy is gondolhatta volna, hogy boldogságának egén vészfelhők tornyosulnak. Pedig a szeszélyes sors egy fekete lapot is tartogatott számára. II. A városban tarka hirek szállongtak Magocsay Elemér felől. Nem rakta a pénzt legénykorában a pénzesládába. Aztán sokba került neki a kártya és cigány. Nem tanították takarékosságra. „Jó cimbora“ volt szegény s ilyesmit nem lehet olyan olcsón kiérdemelni. Az ilyen címért áldozatot kell hozni. És Elemér olyankor kölcsönnel pótolta, mi nem tellett a sajátjából. Érthető, hogy hitelezői rossz szemmel nézték házasságát, mert tudták, hogy a Szombathy kúria sem igen válogathat a szeszélyes sors kincseiben. Elemér is igen jól tudta ezt, de Klára elbájoló varázsa minden gondfelhőt eloszlatott homlokáról s jelenlétében arcán a remény biztató sugára derengett, mely fölébresztette nyomasztó álmából. Újra rózsaszínben tűnt elé a jövő s leküzdhetőnek az akadály. Csalódott. Csakhamar kíméletlenül támadtak rá hitelezői s időt sem engedtek adósságai rendezésére. Látta, nincs többé menekvés és zsibbadás szállta meg eszét, idegeit, ha arra gondolt, hogy magával rántja a bukásba szeretett feleségét, ki imádott napját látja benne. Még ámítja az ártatlan teremtést, nyugalmat erőszakol magára, pedig egész tenger zúg végig agyán. Háborgató szellem űzi el szeméről álmait s végre nagy lelki tusa után elhatározta, hogy Klárának is tudtára hozza helyzetét. A szürkület fényében, mely sápadt világot derengetett a szobába, a tündérvilág mesés alakjai látszottak megelevenedni Elemér szemei előtt. Klára a kandalló pattogó tüzét nézte, eszébe jutottak leánykori álmai, mig Elemér fürkésző szemekkel lesett az alkalomra, arra az áldatlan percre, mely lerombolja kettejük boldogságát. Végre megszólalt: — Édes Klárám, egy fontos dolgot kell tudtodra adnom. — Mi az? — feleié egykedvűen Klára. — Mielőtt a dologra áttérnék, szolgáljon mentségemül, hogy jelenem tiszta, mint a derült égbolt, a múltakért azonban kérdőre vonhatsz; azokért bűnhődnöm kell. — Nem értelek? — feleié reszketve Klára. — Gyilkosod vagyok! — szólt Elemér s egész testében megborzadt. — Szólj az Istenért! Mi történt ? — sikoltott föl Klára s a kandalló lángoló tüze megvilágitá sápadt arcát. — Elvesztünk, tönkre mentünk — mondá Elemér fátyolozott hangon — nyakunkon a hitelezők, kik holnap utolsó bútorainkat is dobra ütik. Oh én dőre 1 Az égbe vágytam s a porba estem; sőt magammal rántottalak téged is, kinek oltárt emeltem szivemben. De jóvá akarom tenni hibámat s ha már nem tudtam tisztességesen megélni hivatalomból, búcsút kell mondanom hazámnak, hogy egy uj hazában két kezem munkájával megkeressem kenyeremet. Te pedig édes Klárám, ne Ítélj el 1 Vétkem csak az, hogy lelkem egész hevével, sziLapnnk mai Nzámn 4 oldal
