Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)

1902-09-18 / 97. szám

2. oldal. ZEMPLÉN Szeptember 18. szönjük nemzeti létünk, nemzeti sza badságunk megmaradását; lelke időben és mindenütt, még a hontalanság ke­servei között is velünk volt, s a vilá­gitó torony fényével világitá be a messze jövendő utait; neve, élete, nemcsak nőttön növő fény az emléke­zetben, hanem szent eszme, a haza- szeretet, a szabadság, az elvhűség, az önzetlen önfeláldozás eszméinek vilá­gitó szövétneke a szivekben. Ezért ünnepelünk. Ezért örvendezünk a föld minden lakosaival. Ezért énekeljük az Ur dicsőségét. Ünnepelésünk vezérlő gondolatát szent igénk alapján a következő jeli­gében foglalom össze: »Évszázados emlékünnepünk az Isten csoda dolgait hirdeti köztünk!« 1. Adjunk azért az Ur nevének dicsőséget. 2. S tegyünk szent fogadást az Ur előtt. I. El van rejtve a népek, nemzetek sorsa az Isten szivében. Ki láthatná az emelkedés és hanyatlás utait? Ki számlálhatná meg az egymás után jövő zemzetségek esztendeit a földön ? Ki tudná megfigyelni, hogy hogyan illeszti be a gondviselés a nemzetek életét örök céljai rendjébe ? Ki lát­hatná, hogy verőfényben, vagy ború­ban száll-e a turul madár az idők óce­ánja lelett, a messze jövendőbe ? El van rejtve a jövendő. A homályon keresztül csak a remény csillámlik át. De a történelem tanúságaiból minden nemzet sorsa kiviláglik. Kiviláglik az az igazság, hogy csakis az a nemzet diadalmaskodhatik az enyészeten, amely felismeri istentől rendelt hivatását az emberiség életében; amely a szenve­dés sötét idejében is nemzetségről- nemzetségre híven őrzi az emberiség örök javait és eszményeit; amely Istennek országában vallásos szolgá­latnak tartja a haza iránti lelkesedést és hűséget; amelynek prófétái nem a maguk dicsőségét, hatalmát, s emelke­dését keresik, hanem életüket adják nemzetükért, hazájukért. Az ilyen nem­zet az egész emberiség előharcosa, örök javak őrállója; nem enyészhetik el, mert hivatása örök; még ha a Golgotára viszik, ha keresztre feszitik is, akkor sem diadalmaskodhatik felette a hatalom ; halottaiból is feltámad ; a koporsóból is kitör és eget kér. Áldva áldjuk az isteni gondvise­lést, hogy a mi nemzetünket olyan eszmének rendelte előharcosául, amely nélkül nincs nagyság, nincs boldogság, nincs dicsőség, nincs nemzeti élet. Ez az eszme: a szabadság. A mi nemzeti evangyéliomunk a szabadság igéje. En­nek a hirdetésére hivott ide napkelet­ről az Ur, s amióta belépett nemzetünk a történelem világába, ezért küzdöt­tünk, ezért szenvedtünk, erről szól minden szent emlékünk. Évszázadokon át keresztes hadjárat volt a magyar élete. Hogy másutt a tudomány, a művészet, a költészet szabadon fejlőd­hessék, a nemzetek szabadságát védve a magyar vére hullott az ádáz harcok­ban. Alkotmányunkat a szabadság lelke teremtette. Minden nemzeti intézmé­nyünk azon épült fel. Harcunk, még a vallásküzdelmek is, mindig a sza­badságért, a nemzeti és a lelkiismereti szabadságért vívott harcok valának. Sohasem kerestük a hatalmat, sohasem törekedtünk más népek leigázására, mindig a jog és a szabadság volt esz­ményünk. Éényes bizonysága ennek az a csodás század, amelyről ma meg­emlékezünk. Hol van nemzet, amely úgy tudta volna tagjai között megosz­tani a szabadságot, az egyéni jogok, a különböző vallások, a gondolat és lelkiismeret szabadságát, mint a ma­gyar? A nemzetek halhatatlanságát a hivatásuk iránti hűség biztosítja. Más nemzetek feledni kezdik szent hagyo­mányaikat ; de ha mi egyedül mara­dunk is a szabadság óltáránál, a sza­badság hitvallásáról le nem mondunk; azzal élünk, azzal halunk. Isten minket úgy segéljen! Kiknek a lelke tartotta fenn a sza­badságnak e rajongó szeretetét a ha­zában ? Ki tagadhatná, hogy a nemzet prófétáinak? Nem egynek, hanem mind­nyájuknak. Szegény volna az ég, ha csak egy csillaga volna. Szegény volna hazánk, ha a dicsőség magaslatán csak egy próféta lelke sugározna fényt a nem­zet életére. Minden próféta, mint a csil­lag, a maga fényében ragyog. Minden próféta a maga idejének őrállója, a reá bízott igazságok hirdetője, a nemzeti kincsek őrizője, a jövendő útegyenge- tóje. Áldva áldjuk az isteni gondvise­lést, hogy a nemzeti szabadság védel­mére, az örök igazságok hirdetésére, s a jövendőbe vetett hit és reménység ébrentartására, az idők teljességében, amikor megváltás után sóvárgott a nép, olyan hatalmas prófétát támasztott kö zöttünk az Ur, aminő Kossuth vala, akinek lelke mint a csillagfény a ten­gerben, lelkűnkben oszlik meg. Kos­suth százada uj honfoglalás. Nehéz utón, vérkeresztségen keresztül vezette népét a szolgaság földéről a szabad­ság országába, de erre is szükség volt; ez a küzdelem, ez a szenvedés volt életerőnk, s nemzeti halhatatlanságunk igazi erőpróbája önmagunk és a világ előtt. Szenvedés nélkül nincs megvál­tás ; Golgota nélkül nincs feltámadás ; s az 1848-iki nagy küzdelmek nélkül szabadságunk napja még mindig felhő mögött rejtőznék. Kossuth örök érdeme, hogy jobban szerette a hazát, mint önmagát. Ebből származott minden dicsősége és minden szedvedése. Élete drága gyöngyöket termő folyamhoz volt hasonló és azokból a gyöngyök­ből semmit sem tartott meg önmagá­nak, mindent nemzetének adott. Saját életének gazdagságát nemzete dicsősé­gében kereste. Lelkének csak egy eszménye volt: a haza boldogsága, amelynek egységét s nagyságát a nem­zet örök időkre szóló alkotásaival biz- tositá. Az ilyen próféta nemcsak a maga idejének látnoka, hanem min­den idők tanácsadója. Ma is, ha meg­fogyatkozik lelkűnkben a nemzet jö­vendőjébe vetett hit, ha hamvadozóban van a lelkesedés égi tüze, ha nem tudunk béketűréssel szenvedni, remény- séggel keresztet hordozni az igazságért, elveinkért, eszményeinkért, az ő éle­tére gondolunk, az ő kijelentéseit em­legetjük. Élete ma is élő, ható erő. Hiszen a nagyoknak csak születésnap- jok van; a nagy lelkek fáklyavilága sohasem alszik ki; akikre Isten örök igazságok hirdetését bízta, azok meg­jelenésük után sohasem távoznak el a földről; a lelkes utódok szivében él­nek, életük a nemzet szellemi gazdag­ságát gyarapítja. Az ő önzetlensége, az ő lánglelke, az ő önfeláldozása is nemzeti örökség, szellemi hatalom. Megdicsőülve, égi erővel vezeti népét a jövendő felé. Örökké él, mert akik sokakat az igazságra vezérelnek, azok mint a csillagok örökkön és örökké fénylenek. (Dán. 12. 3.) Adjunk azért dicsőséget az Ur nevének. Isten küldötte hozzánk, hogy kibontsa lelke szárnyait, fenkölt esz­méivel a szent emlékek áldott földjén, ebben a vármegyében kezdje meg pró­fétai hivatását, a népért s a népsza­badságáért élni. Adjunk az Ur nevének dicsőséget. Az a lángelme, a mely lelke tüzével besugározta az egész ha­zát, az egész világot, a mi vármegyén­ket, a mi városunkat gazdagitá első sugaraival. Az Urnák kegyelmi végzése volt ez, hogy igazi örökösei legyünk az ő nagy szellemének. A föld min­den lakosaival imádjuk az Istent. Mond­juk áhítattal: Mely csodálatosak a te cselekedeteid Uram, az embereknek fiaihoz ! II. És tegyünk szent fogadást az Ur előtt. Egyik nemzetség, egyik század a másiknak adja át örökségül és megőr­zésül a nagy alkotásokat. A nemzetek jövendője multjokban, hivatásukban és a hazafiak szivében gyökeredzik. Múltúnk dicső. Mi ránk bízta az Isten a szabadság oltárának őrzését. Hivatásunk szent. A nemzet és a ki­rály együttérzése s az ország anyagi és szellemi megerősödése biztos záloga a jövendő nagyságának. És a hazasze­retet csodás hatalom. Szívből szívbe áradva, vészben, viharban megőrzi a hazát. Lélekben leborulva azért az Ur előtt, tegyünk szent fogadást, hogy prófétáink szellemi örökségének hű őr­zői leszünk mindenkor. Kossuth a nép lelkének búvárlása, a nemzeti sajátsá­gok fejlesztése, a nemzeti hagyomá­nyok és várakozások hirdetése, a nem­zeti jogok és szabadságok megvédése által vált a nemzet apostolává. Evvel tartotta fenn próféta társaival és a szabadság hőseivel a hazát. Élete úgy olvadt össze a nemzet életével, mint a napsugár a nappal. Ez az ő igazi nagysága. Erre buzdít lánglelke, tüz- oszlop fényével járva előttünk minde­nütt a nemzeti alkotások terén. Ápol­juk hűséggel mi is ezt a nemzeti szel­lemet. Ezzel élünk, ezzel halunk. A haza szabadságáért és a nemzet bol­dogságáért való lelkesedés szent hit­vallása legyen mindenkinek, akit a hű édes anyának, az édes magyar hazá­nak szerelme ölel át. Ezt lehelje gyer­meke szivébe a szeretet csókjaival az édes anya. Ez legyen az ifjúság esz­ménye. Templomainkban ezért imád­kozzunk. Családi tűzhelyünk mellett ezért lelkesedjünk. A nemzeti eszmék őrállója legyen mindenki a maga he­lyén, lelkének fényét, életének hűsé­ges szolgáltatás a másokéval egyesítve, akkor a haza dicsősége felderül. S neked élned, virulnod kell hazám örök­kön örökké. Tegyünk szent fogadást az Ur előtt, hogy a haza szabadságát, önállóságát és függetlenségét, amelyet örökségül hagytak ránk vértanúink és hőseink, megőrizzük s megvédjük minden idő­ben. Akkor méltányoljuk igazán Kos­suthnak lelki nagyságát, ha követjük őt; ha a lelkiismeret szabadságát védve a testvéri szeretet lakozik a különböző templomok népe között; ha a velünk született jogok szabadságát védve, meg­becsüljük egymást s egy érzelemben dobban össze minden szív ; ha a haza szabadságáért, nagyságáért lelkesedve, egy szívvel, egy lélekkel zengi minden ajk a dalt: Isten áldd meg a magyart! Tegyünk szent fogadást hogy az egyetértés és békesség lelke vezérel minket. Valahányszor temetővé vált a haza földje, mindig a viszály és egye­netlenség volt a nemzeti boldogság sír­ásója. Összetartva, egybeforrva nem törhet össze semmi sors viszálya. So­káig bujdosott sötét felhők között nem­zeti dicsőségünk napja. Óh legyen ez­után fényes és ragyogó. Oh legyen a korona hatalma és a haza dicsősége mindig a nemzet és a király együttérző szeretetében egyesítve. Tegyünk szent fogadást végűi, hogy a haza szolgálatában lélekben buzgók, a könyörgésben szorgalmato­sak, s a háborúságban béketűrők le­szünk. A vallás és az erkölcs a nem­zetek erőssége. A vallásos hit vigasz­talta őseinket a nehéz időben. Maga­sabb, eszményi hivatásuk hite avatta fel a nemzet prófétáivá nagyjainkat. A hit, a vallás vigasztalása kötözte be Kossuth és társainak sajgó sebét, ami­dőn merengéssel virasztottak a jobb idők után imádkozó nemzet álmai s reménységei felett, s sóvárogva szállt sóhajtásuk az idegenből. Verőfényben és borúban hittel zengjük mi is az ő éneküket: „Isten, ki annyi vész közt megtartód hazánkat, Jer most is oltalmunkra .... Az ólet és halálnak sorsát te intézed. Csak tőled vár szerencsét s áldást magyar [néped. Uram segíts meg!“ Ámen. (Matolai beszéde.) Tisztelt honfitársaim! Megjelentem az emelvényen, hogy a Kossuth Lajos születése 100-ik év­fordulójának alkalmából néhány szót szóljak Önökhöz. Ámde itt kettős ne­hézségbe ütközöm. Egyrészről, mert egy nagy emberről beszélni, akinek élete úgyszólván szemünk láttára folyt le, és akiről annyit beszélnek az idősebbek az ifjúbbaknak, hogy mennyire annyira szinte minden gyer­mek előtt ösmeretes: az ilyenről be­szélni úgy, hogy vagy unalmassá, vagy nevetségessé ne tegye magát a szónok — nagy feladat . . . A másik nehézséget személyes álláspontom képezi. Vármegyénk — amidőn indítvány tétetett arra, hogy a Kossuth Lajos születésének száza­dik évfordulóját megünnepelje — erre egyenesen tagadó határozatot hozott; de mégis érezve ennek helytelensé­gét — nem mondhatom, hogy szigorú következetességgel — ugyanazon ha­tározatban utasít, hogy ha némely bizottsági tagok a város által rende­zendő ünnepélyen akarnának részt venni — a küldöttséget én vezessem. A vármegye nem ünnepel, küldött­séget nem nevez, de én küldöttséget vezessek! Mindamellett sem jártam úgy, mint aki a közmondás szerint két szék közt a földre esik. Sőt ellenke­zőleg szerencsés vagyok két küldött­séggel vehetni részt ez ünnepélyben, az egyik a vármegye önküldöttei; a másik a 48-as honvédhadsereg még életben lévő lézengő romjai. Nem vállalkozom én tisztelt pol­gártársak ama nagy feladatra, hogy a Kossuth Lajos jeles tulajdonait, mű­ködése fényes sikereit, egy szóval élete történetét vázoljam: (tették azt nálam avatottabbak, és megteszik tehetségesebbek.) De bátor leszek csak egy tulajdonát kiemelni, amely alapja és kulcsa volt az ő rendkívüli emel­kedésének és sikereinek, amely lehe­tővé tette, hogy egy itt köztünk ólt szerény család fiából országos, utóbb európai, sőt világhírű államférfiuvá, nemzete vezérévé, hazánk kormány­zójává lett. Ez uraim 1 az ő szónoki tehetsége volt. Hogy éppen ezt választám beszé­dem tárgyául, azért van, mert alig van kettőnkön kívül e díszes nagy gyülekezetben, aki őt beszélni hallá, de bizonyosan én vagyok az a sze­rencsés ember, aki őt talán legtöbb­ször hallottam, előbb egy két éven át Pestvármegye közgyűlésein, utóbb az 1847-iki pozsonyi országyűlésen, ahol minden beszédét haliám, utólszor az osztrák határszéli táborban. Sajnos, igen gyenge vagyok arra, hogy azon élvezetnek, amelyet beszédei hallatára éreztem, csak árnyékát is tudnám éreztetni t. hallgatóimmal ... Az ő szónoklata oly tökéletes volt, hogy abban sem hibát, sem hiányt találni nem lehetett. Ezüst csengésű hangja úgy tudott alkalmazkodni, hogy aki ma szobában hallotta beszólni, azt mondá: „igen kellemesen beszél, de egy nagy teremben hangja gyenge lenne.“ Másnap nagy teremben hallá, és ismét azt hivé, hogy hangja épen jó volt, de a szabad ég alatt elenyész­nék, és hallá harmadnap a szabad ég alatt és álmélkodva tapasztaló, hogy távolabb állva is minden szavát értette jobban, mint más látszólag erősebb hangú szónokét. De milyen volt e szép hang hasz­nálata! Mindenkor érzés-, kifejezés­teljes, minden szónak, minden mon­datnak megadta a kellő érzést, kellő hangsúlyt, anélkül, hogy valaha a túlzásba, érzelgésbe, az u. n. pathoszba csapna át. Beszédének szövege — tar­talma pedig mindenkor olyan volt, hogy a tudományos legműveltebb ma­gyar embertől le a legegyszerűbb mun­kásig mindenki megérthette, sőt élve­zettel hallgatta. Ezért voltak beszédei oly meggyőzőek, o’y elragadok és még inkább azért, mert soha olyat neu^ mondott, amiről maga meggyőződve nem volt, amit az ő szive, keble nem épen úgy érzett. De azt hiszik Önök tisztelt pol­gártársak, hogy ő csak magyarúl tu­dott ily elragadó hatással beszélni? vagy hogy beszéde csak reánk ma­gyarokra volt ily csudaszerű hatás­sal?! Szemtanúként mondom, hogy midőn a 48-as márciusi napokban a nagy küldöttséggel Bécsből Pozsonyba visszaérkeztünk, nagy közönség foga­dott és annak kívánságára Kossuth Lajos a Palugyay-szálloda Il-ik em,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom