Zemplén, 1901. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1901-12-08 / 49. szám
vid időn túl, ismét útra kél a karaván és addig kísérletez, mig végre többnyire szerencsésebb csillagzat alatt kijutnak az Igéretföldjére. Ezt a módját, ezt az alakját a kivándorlásnak mindenesetre akadályozni kell és szükséges is; 1. azért, mert ezáltal a lelketlen ügynökök szipolyozzák a népet; 2. mert a kivándorlásnak ezt a módját csak azok veszik igénybe, a kik ka- tonakötelezettségök elől futnak ki az újvilágba. És ha a jövőben a hatóságok nagyobb éberséget nem fejtenek ki ezen a téren, különösen pedig ha a garázdálkodó ügynököket jobban nem ellenőriztetik: félős, hogy nem sok újonc lesz, a kire azt fogja mondhatni a sorozóbizottság, hogy „tauglich“; mert olyanok lesznek, mint a kik felől a MoUinári-bakák azt énekelték, hogy . . . kettő három nyomorult. De a ki katonakötelességének eleget tett, azt megakadályozni nem lehet abban, hogy oda menjen a szerencséjét megpróbálni, a hová vezérlik vágyai . , . Jogállamban a személyes szabadságnak legszebb attribútuma, hogy a polgárok szabadon mehessenek kenyerüket, boldogulásukat keresni a sáros földtekének minden részében. Az amerikai kivándorlás fölötte káros bár a magyar mezőgazdaságra — mert elvonja a munkaerőt tőle — más tekintetben az is bizonyos, miszerint a felső tót vidékeknek (Zemplén, Sáros, Ung stb.) legnagyobb részét a zsidók birnák már, ha nem lett volna — Amerika. A ki ebben az állításomban kételkedik : járjon utána a postahivataloknál; ott meggyőződhetik, hány száz és százezer koronát küldenek hazájukba a kivándoroltak . . . mert a magyar nép épp úgy ragaszkodik hazájához, mint a búr. A magyar földnek meg van az a varázsa, hogy a ki napsugarát látta, szent forrásaiból ivott: annak leikébe beoltódott ennek a földnek csak a halálban elmúló honvágya! ... A mint a kivándorlóit nehéz munkájával annyit szerzett, hogy azzal otthon hagyott bajait rendbehozni véli: magszállja őt az a csodálatos bűbájos honvágy és megy, mint a daru, vagy a gólya, midőn ősz töne hirt ád néki a felől, hogy búzájában „meghűlt a lég“ ... Az a földhöz ragadt szegény tót, kinek zabkenyeret és krumplit szűkén termő földjét elárvereztette potomáron az uzsorás zsidó: a mint pénzt szerezhet Amerikában, jön, rohan haza az apái által lakott szent bércek közé és Hogy a színész egyszersmind a magyar kultúra előharcosa is, azt csak igen kevesen értették meg; a nagy közönség lenézte és megvetette őket. És őket hányta vetette az élet vihara, dobálta zivataros sorsuk jobbra balra. Küzdve éhséggel, fáradsággal, lelki-testi szomjúsággal járták tövises utjok Golgotáját, fenséges eszméik beteljesülésének a reménye nélkül! Pedig azok, a kik ebben az időben a színészi pályára léptek, rajongó lelkűknek álmait követték s nem a társadalomnak alsóbb osztályaiból kerültek ki: tanúit, művelt magyar nemesi ifjak voltak, csaknem kivétel nélkül. Mégis — kudarc nélkülözés volt az osztályrészük nekik, a magyar nemzet önzetlenül munkás napszámosainak. A kor műveletlen lévén: nem becsülte meg bennök a művészi erőt, — mondja Váli Béla. És igazán: fából tákolt félszerekben kaktak, mely egyszersmind a színház magasztos hivatását is teljesítette és a díszleteknek készült erdők ölén aludtak. Magasztos kép valóban I A nyomor apoteozisa! A színészetnek ezen a rettenetes állapotján akart javítani Kisfaludy Sándor. Érezte, hogy . a költő hivatása: nemes szívvel vigasztalást nyújtani a szenvedőknek, otthont adni a nélkülözőnek s 1827-ben először a balaton-füredi vendégek között hintegette szép tervének magvait. Majd, midőn látta, hogy a kérdés menynyire érett már jobbjaink szivében: 1828. okt. 9-én Vasvármegye nyilvános közgyűlésén is szóba hozta a nyomorgó magyar színészet ügyét. Lelkes szavakkal adta elő szép tervét s a magyar nemesi osztály önérzetére és áldozatkészmesés áron veszi meg és illetve vissza a tőle elárverezett ősi birtokát. A kivándorlást tehát megakadályozni nem szükséges, de sőt alkalmat, módot kellene adni, hogy a jelzettem eseten ki- kivül, a kivándorlás és a visszatérés meg- könnyittessék. A kivándorlásra jogosultak nem is akadályoztatnak ebbeli szándékukban, mert rendes útleveleket szerezhetnek és szereznek is. Dehát a kivándorláshoz nemcsak útlevél, hanem pénz is kell! (Bóly.) liiss Károly. Levelezések. i. Sztropkó, dec. 5. A múlt hó végével, mikor Hadik Béla gróf főispán ur Öméltósága Sztropkóra jővén hivatalos látogatásával, egészen váratlanul szerencséltetett bennünket, Sztropkó város polgársága, a kínálkozó jó alkalmat megragadva, Unghváry Ede m. kir. postamester vezetése mellett küldöttséggel tisztelgett Öméltóságánál, ki előtt leplezetlen őszinteséggel feltárta Sztropkó és környéke népének nyomasztó anyagi helyzetét. A tenger sok orvoslásra váró bajok közül ezúttal csupán két, égetően szükséges és elodázhatatlan bajra kért orvoslást a küldöttség a vármegye főispánjától. Az egyik, hogy a sztropkai kir. járásbíróság telekkönyvvel ruháztassék fel. A másik kérésük abból állott, hogy a sztropkó —mezőlaborczi vicinális közútvonal minél hamarább kiépíttessék. Mind a két kérés felette fontos és égetően szükséges. Mert jelenben az az ügyes-bajos ember, a kinek a telekkönyvnél van dolga, 50—70 km. utat kénytelen megtenni, mig Homonára bevergődik a telekkönyvhöz. Ugyancsak ennyi utat kell megtennie annak is, ki a legközelebb fekvő eső vasúti állomáshoz akar eljutni; mig ellenben a sztropkó - mezőlaborczi községi közlekedési közútvonal kiépitése esetén a sztrop- kaiak 272 óra alatt eljutnának a legközelebbi vasúti állomásra és igy postaküldeményeiket is egy teljes nappal hamarább kaphatnák meg. A telekönyvi hatósági jog ügyében Sztropkó és nagy környéke már évtizedeken át több Ízben tett lépéseket, mindeddig eredménytelenül, mert az igazságügyi minisztérium nemcsak hogy a telekkönyvi hivatalnak, de sőt még a járásbíróság együttes elhelyezésére is ingyen palotát követelt e szegény néptől, a ki a koldus tarisznyát vándorbottal felcserélve iparkodik a tengeren túlra menekülni a biztos éhhalál elől. Éppen azért kérte a küldöttség Öméltóságát,, legyen kegyes oda hatni, hogy a kincstár maga építtessen a telek könyv részére épületet és igy népünk nyomasztó anyagi helyzetén csak némiképp is segítsen.. Főispánunk Öméltósága a küldöttséget nagyon szívesen fogadta és megígért«1, hogy az előadott ügyeket tanulmány tárgyává teszi és rajta lesz, hogy a polgárság kérelme és reménye megvalósuljon. * ségére appellált, midőn leplezetlenül feltárta azt az óriás különbséget, mely Magyarországon a magyar és a német színész között van. Elérkezett az idő, hogy ezeknek a szégyenletes állapotoknak vége szakadjon s ha a magyar nemzet kultúrája előharcosainak nem is adhat annyit, mint a Magyarországon lakó németek, legalább annyit tegyen meg, hogy a mennyire anyagilag, mindenekfelett azonban erkölcsileg segélyezzen egy jó felügyelet alatt levő színtársulatot, a melyet ne engedjen deszka- íélszerekben játszani, hanem építsen neki egy színházat ott, a hol legalkalmasabbnak látja. Yasvármegye örömmel üdvözölte a költő indítványát. Nemcsak magáévá tette, hanem a többi vármegyékhez is átiratot intézelt a végből, hogy a vándor-szinészeknek necsak nyári állandó hely építtessék, hanem némi évi segélypénz is biztosittasék. (Váli Béla ) A szomszédos-vármegyék: Győr, Zala, Somogy, Sopron vármegyében hasonló lelkesedéssel üdvözölték a költő indítványát s mindjárt bizottságot is küldtek ki az ügy előbbre vitele végett. A vármegyék között a vezérszerepet Zala- vármegye vette át, a melynek egyik gyűlésén 1830. aug. 7-én Kisfaludy újra felemelte szavát a sürgős segély érdekében. „Tekintetes nemes vármegyei-------------------------A magyarnak kárára, gyalázattyára és keserű fájdalmára, a’ Dunának azon két partyán, hol hajdan Lajos és Mátyás királyaink hatalmas akarattyaikat, sőt parancsaikat kelet és nyugat felé magyar hangon hirdették — — Sztropkón léte alkalmával Öméltósága, a főispán ur, meglátogatta az állami elemi iskolát is, hol jól eső örömmel jelentette ki, hogy a tanításnak és tudásnak ott tapasztalfiigen szép eredményével nagyon meg van elégedve. A tanítás és a magyarosítás terén bemutatott szép eredményért Sváby István igazgató- tanítónak midőn köszönetét fejezte ki, kérte őt hogy a tanítótestület minden egyes tagjával is tudassa elismerését. (Éljenek! Szerk.) H. Lyubise, 1901. december 2. T. szerkesztő úr I Egy feljegyzésre méltó adattal akarom bővíteni a magyar nemzeti közmivelődés oltárára letett áldozatok árán emelt népnevelési intézmények krónikáját. A múlt héten, nov. 28-án, ugyanis egy nem mindennapi eseménynek voltunk szemtanúi itt a felső-zempléni Velopolya községben. Ez egy Udva és Lyubise közt a Laborcz bal pártán, kopár dombok alján fekvő jelentéktelen kicsi kis falucska, ha jól tudom alig 40—50 házszámból áll és arról nevezetes, hogy az itteni tótság szava- járása szerint: „Velopolya — málo ehlebá“ vagyis: szegény, földhöz ragadt, de világ látott és tengereket járt, kérges kezű, jámbor tótok lakják, illetőleg most csak hű oldalbordáik, mert a főr- fivilág, áhítozva a húsos fazekak meg a sörös kriglik után, egy emberöltőn át 3—4-szer is ki szokott vándorolni oda, a merre minden itteni tót extázissal tekint: a dollárok hazájába, a képzelt boldogság Mekkájába: Amerikába. Ennek a kis községnek emberemlékezet óta nem volt iskolája. Az az : volt is, meg nem is. Volt egy szalmafedeles, dűledező viskója, melyben egy-egy kiszolgált, Írástudó katonából rögtönzött tanitóféle, a vagy egy-egy véletlenül arra vetődött susztermájszter bitorolta a tanítói címet s butította a jobb sorsra érdemes fiatal és tudni vágyó nemzedéket, évi 30—40 frtnyi kikötött bér s házról házra történő kosztolás mellett. De nem volt a kor szellemének s a népoktatási törvényeknek megfelelő s eredményes haladást biztositó s manapság már sehol sem nélkülözhető modern iskolája. Ezen szomorú állapotoknak mindenképp véget kellett érniük, különben a község adta volna meg az árát. Mivel nem lehet ott társadalmi rendről, becsületről, morálról s békés együttélésről szó, hol a fiatal nemzedék gombamódra szabadjára eresztve tenyészik. Az ilyen falvakban megszületik azután csakhamar az Istent és semmi tekintélyt nem ismerő anarkia; mely ok nélkül rombol, pusztit, gyilkol s kigúnyolja minden vallás szentjeit. . . . Belátta ezt Udva község nagy tekintélyű és hírneves jegyzője, Kula István, a kinek körjegyzőségébe Velopolya is tartozik, de még jobban érezte Udvának minden szépért lelkesedő papja, Madarassy Béla, kihez Velopolya egyhá- zilag tartozik. Ez a két érdemes férfiú azután vállvetve addig-addig járt kelt, buzdított, lelkesített, folyamodott, kérvényezett, mig csak ösz- sze nem hozott egy modern szép iskola emelé• Egye fajta, a Krajnyán őgyelgő suszter-iskolamesterrel volt találkozásom egy közsőgi költsógvetósbon, melyből a jtanitó« fizetősét törülte a község, mivel hogy „a tanító sem Írni, sem olvasni nem tud.* Szerk.-----------ott most a Játékszíneken a norimbergai Hans Sachs-nak nyelve uralkodik, éppen úgy, mintha az otthonn volna.“ A magyarnak ezt elnézni tétlen nem szabad, közös erővel kell munkálni a nagy cél érdekében, hogy végre a magyar színészet is otthont találjon. A lelkesültség most már tettekben is nyilvánult. Mindjárt a gyűlés végén 700 forintot adtak össze a vármegyei urak, miután előbb elhatározták, hogy a magyar színészek számára színházat fognak építeni. Kisfaludy Balatonfü redet tartotta a legalkalmasabbnak e célra. Dunántúl nemes urai itt szoktak, ezen a kies helyen, egymásnak találkozót adni — minden esztendőben. Magánosok és uradalmak adakozásai után végre össze is gyűlt annyi összeg, hogy az építkezést megkezdhették. A vármegyék közös bizottsága az építkezés és majdan a létesülő színház kormányzójává az ügy kezdeményezőjét, lelkes szavú prófétáját: Kisfaludy Sándort tévé, ki nemcsak szóval, de tettel is (saját vagyonából 555 ftot költött el csak egyik esztendőben) csakhamar annyira vitte a dolgot, hogy a színház elkészült Az első igazi magyar színházi Mert hiszen a kolozsvári „játékszín“ sokkal távolabb esett az akkori Magyarországtól, semhogy a szorosabb értelemben vett magyarországi szin- ügyre nagyobb hatással lehetett volna. Az egész ország újjongással fogadta a hirt. Még azok is, a kik nem rajongtak a szi- nészetért, a kik nem értették meg ennek nagy Folytatás az I. mellékleten,
