Zemplén, 1901. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1901-11-10 / 45. szám
eszméjéhez, ők csatlakoztak programunk' hoz s velünk együtt, az egyházmegyék mai beosztásának bolygatása nélkül, kívánják raegvalósitani a magyar liturgiát; viszont azonban, ha egyszer a magyar liturgia engedélyezve lesz, mi is pártoljuk, hogy a munkácsi egyházmegye mai nagy terjedelme miatt esetleg kihasítandó külön gör. kát. püspökség a magyar vidékek központján állíttassák fel. Nem látjuk kizártnak, hogy e püspökség joghatósági körébe — eddigi ó-szláv liturgiájuk biztosítása mellett — egyes nem magyar ajkú hitközségek is bevonassanak; viszont azonban mi is hasonló biztosítást óhajtunk a többi egyházmegyékben megmaradó magyar ajkú hitközségek számára is. Ezen az utón idővel elérhetőnek tartjuk még azt is, hogy egyik vagy másik egyházmegyénk, az esztergomi egyházfejedelem hercegprimási jogainak érintése nélkül, érseki rangra emeltessék. Nem, kedves hittestvérek! Az az aggodalom tehát nem fűződhetik a mi mozgalmunkhoz, hogy nemzetiségi megkülönböztetéseket teremtene az egyik vagy másik liturgikus nyelven szolgáló papjaink közt. Már eddig is főképp a mi liturgikus mozgalmunk volt az, mely kitüntette egyházmegyéink vegyesnyelvüségét s ez által a népies „orosz vallás“ helytelen voltát a köztudatba áthozta. Ha liturgikus gyakorlatunk eddigi fejlődése — a melynek során előfordulhatott, hogy egyes papok ott is bevitték a magyar nyelvet a templomba, a hol erre égető szükség nem volt, mások viszont ott sem vitték be, ahol ezt a nép lelki szüksége követelte — nem adott alkalmat ily nemzetiségi megkülönböztetésekre : még kevésbbé lehet ettől tartani a magyar liturgia engedélyezése esetén, mert — mint már kifejtettük — az egyik vagv másik liturgikus nyelv érvényét a nép anyanyelve alapján és annak kívánságára egyes-egyedül a legfőbb egyházi hatóság lesz hivatva megállapítani, annak rendelkezéséből folyóan tehát az egyes lelkész- kedő papoknak sem nemzetiségükre, sem fegyelmezettségükre nézve semminemű következtetés nem lesz vonható. Egyházmegyéink régi hagyományai felett bírálatot mondani nem a mi feladatunk. Ha vannak — a mint a múltban Szegény öreg szülémet idegen hajlékban találtam, jó emberek könyörültek rajta. Újra éledt szegény a haza jöttömön. . . . Munkához láttam, kis viskónkat újra abajgattam, uradalmam, szántóföldem volt a vén szőke Tisza, nem kellett hozzá sok igavonó jószág, csak egy háló. . . . Javabeli ember voltam még mindig. Szemet vetettem egy takaros cselédre, mert hát nekem is volt szivem. Édes szülém ugyan gyakran ellenezte, gyakran mondogatta : ne vedd el azt a lányt, legyeskedő, cifrálkodni szeret. Mind hiába, nem hallgattam a szóra. A szép Julis feleségemmé lett. Boldog voltam. Kis gunyhóm azon a helyen állt ni . . . most is ott áll . . . de nem az a régi! — A vén fa alatt volt a tanyám akkor is, ott a hajlatnál. Julis ki-kinézett hozzám. Letelepedtünk a vén fűzfa árnyában, fehér karjával átölelt, bod- ros fejét keblemre hajtá . . . Boldogságom az égig ért, nem cseréltem volna egy királylyal! De hát a szegény ember boldogsága .olyan, mint a futó homok. Nem állandó. Járt a faluba egy . . . tudja az anya lelke honnan szakadt, vörös pofáju halász-árendás. Csak úgy hittuk köznyelven hogy „vörös halász.“ Az én hajlékomban is megfordult a toportyán férge, hol egy, hol más ürügy alatt s mindig dévajkodott a feleségemmel, de hát fel se vettem. Nyugodt voltam abban a hitben, hogy ilyen vásott pofával nem zavarhatja meg a menyecske fejét. Aztán meg magam is helyre legény voltam még mindig, ha megettem is már kenyeremnek a javát. A faluban már zörgött a haraszt, a vén asszonyok nyelvükre vették a becsületemet; suttogták a hátam mögött, hogy a „vörös árendás“ nem hiába tapodja a földet a menyecske körül. voltak — egyesek, a kik ezeket a hagyományokat megváltoztatni óhajtják: ezzel a törekvéssel szemben — sem ellene, sem mellette — állást foglalni nem a mi feladatunk ; mert úgy egyházunknak, mint hazánknak tartozunk azzal, hogy mozgalmunk a régi hagyományok megváltoztatására se okot, de még ürügyet se szolgáltasson. Viszont azonban, ha még most is volnának egyesek, a kik e becses hagyományokat megváltoztatni óhajtják: gondolják meg, hogy ez a törekvés egyházmegyéink és különösen a munkácsi anyaegyházmegye integritása ellen irányulna. És most, kedves hittestvérek, átadjuk nektek a római zarándoklatunk örök emlékére, lehetően díszes alakban kiadott jelen könyvünket. Fogadjátok meg abban adott jó tanácsainkat és tekintsetek mindenkor fiúi bizalommal az igazság kútfeje: Róma felé! Az országos bizottság elnöksége. Vármegyei ügyek. A közig, bizottság Hadik Béla gróf főispán elnöklete mellett holnap d. e. 9 órakor ülésezik. A Kossuth szoborbizottság id. Mecz- ner Gyula elnöklete alatt Sátoraljá-Ujhelybcn holnap d. u, 2 órakor, a vármegyeháza kistermében, ülést tart. Bizottsági tagok választása Sátoraljaújhelyben í. hó 7-én, a választók rendkívüli és szokatlanul nagy érdeklődése mellett folyt le a vármegyebizottsági tagok választása. A városháza tanácskozó terme volt a választás színhelye, a hol d. u. 4 óráig hatszázon felül adtak le szavazatot. Esti 7 óra elmúlt, mire a szavazatokat összeszámították és Ferenczy Elek dr. v. b. elnök kihirdette az eredményt, mely szerint Fried Lajos dr., Pekáry Gyula, Keresztesy Lajos és Heritz Sándor választottak meg bizottsági tagokká. Vármegyebizottsági tagválasztás volt — írja tudósítónk — f. hó 7-én Szőllőskén is. Harajda János zempléni gk. ielkész és Tóth Sándor, a szőlőski Andrássy-szőlóuradalomnak igazgatója állottak egymással szemben mint jelöltek. Nagy pártja volt mindkettőjüknek, A nagy izgatottságot és a szavazó polgárok számát tekintve egy kisebb kerület orsz képviselő választásába képzelhette magát bele az ember. A végeredmény az Jlett, hogy Tóth Sándor 25 szavazattöbbséggel győzött. Különben pedig — végzi levezőnk — mind a két fél meg lehet elégedve az eredményMikor kérdőre vontam az asszonyt, hát még kinevetett. „Bolond kend gazdám, tán csak van szemem s nem hederitek ilyen sunda németre.“ Pár nap múlva e beszélgetés után, megint az udvaromon találom a vörös árendást. No nekem se kellett több, úgy kilóditottam a portám- ró, lmint egy varas békát. Nem is tette be többé a lábát a kis kapun. De a falu vén asszonyai egyre sugtak-bug- tak. — Az a veszett pletyka járta szájról-szájra, hogy a Tisza hajlati szúnyog-erdőben látták az asszonyomat a vörös némettel. Nem volt többé nyugtom. A sok trics- tracs megbóditott. Beállt köztünk a pervatvar, fenekestül felfordult a hajlék. Elbusultam magam, ivásban kerestem enyhülést. A falut ott hagytam, kiköltözködtem ide a tanyára. Az asszonyt is magammal hoztam. Mind hiába, nyomon kisért a -viszálykodás. Haragomban meg-meglegyintgettem. A vége az lett, hogy a faképnél hagyott. Nem tudtam nélküle élni. Haza édesgettem, visszakönyörögtem. A vörös német megmérgezte az életemet. Ha a lábom kihúztam a határból, mindjárt az az asszony körül termett s azon vettem magam észre, hogy az én Julisom idegen lett hozzám. Az étel nem esett jól, álom nem jött a szememre, kerültem a dolgot, a fejem csak bosszúval volt tele. Nem is soká váratott magára. Égy nap halat vittem be a szolnoki heti vásárra Azt mondtam az asszonynak, hogy csak másnap térek haza. Tudtam, sejtettem, hogy a vörös német felhasználja az alkalmat. Nem is csalódtam! . , . Késő éjszaka volt, mikor a csolnakom ide a hajlathoz ért. Lassan, óvatosan közeledtem a gunyhó felé. Csendes volt minden. A vén Tisza lassú csobogással hömpölygött lefelé, csak az én bolondos szivem zakatolt itt benn annyira nyel; az egyik a nyert mandátummal, a másik fiatal kora és még csak rövid idő óta tartó itt léte alatt szerzett és a szavazatok számában mutatkozott népszerűségével. Éljenek! — A legyesbényei és bekecsi választókerületekben f. hó 7-én Váry Rezső elnöklete alatt működött küldöttség előtt vármegyebizottsági tagokká választattak : Nagy Adolf gazdatiszt és Bassnár Pál körjegyző, l.-bényei lakosok. — Megválasztattak továbbá megyebizottsági tagokká Nagy- Mihályon: Barnai Andor és Szladek Károly; Málczán: Kállai József dr. és Szabó István; Abarán: Thurdnszky László és Bárczy Gusztáv ; Sztárán: Lászlóffy László; Tolcsván : Búza Barna dr. és Constantin Ottó. Az 1901. évi törvényhatósági útadók beszállítása a múlt hó folyamán kedvezőtlen volt, mert most tőkében 8356 K. 59 f.-el, késedelmi kamatban 240 K. 25 f.-el kevesebb folyt be, mint az 1901. évi október hónapban, pedig az is, az 1899. évi októberi befizetés eredményéhez mérten, igen kedvezőtlen volt. A f. év októberében mindössze 33,046 K. 56 f. folyt be (magából Sátoralja-Ujhelyből egy fillér sem !) Fenti összegben a késedelmi kamat 487 K. 48 f. — Az 1901. évi törv. hat. utadólajstromok felülvizsgálva, bennök az egységes adóalapok összevonva, mindmáig kiadatlanok, mert a minister még nem nyilatkozott, hogy marad-é, mint a törv.-hatóság megállapította, az adókulcs 6%, vagy pedig felemelkedik, mint a minister akarta, 10°/o-re? Ez a mindmáig húzódó bizonytalanság, hogy t. i. még sincs előírás az 1901. évre, szülte az idei okt. havi befizetés kedvezőtlensógét. — Most októberben legtöbb (6535 K. 13 f.) folyt be a gálszécsi, legkevesebb (1091 K, 24 f.) a sztropkai járásból. Levelezés. Krasznibród, nov. 6. Abból az alkalomból, hogy ft. Szegedy Bazil, koronás arany-érdemkeresztes monostorfő a rendi „Definitorium“ rendelkezése következtében a Bukócz-hegyi monostorból Kraszni- bródra távozott szintén monostorfői (hegumeni) minőségben, a sztropkai egész járás intelligenciája Sztropkón, f. hó 2-án a Korona-vendéglőben, társas vacsorával egybekötött bucsuestét rendezett a járás és az egész nagy környék osztatlan szeretetének örvendett a távozó he- gumen tiszteletére. A ft. Szegedy Bazil, tiszteletére rendezett ezen a bucsuestén nem csupán Sztropkó város összes intellingenciája volt jelen, de a környék értelmisége is igen szép számban volt képviselve. A. rendezőség minden lehetőt elkövetett, hogy a bucsuest az ünnepelt hegumen nagy népszerűségéhez illő fénynyel tartassák meg. Az első fel köszöntőt ft. Szegedy Bazil, most már a krasznibródi monostor feje, mondotta a Folytatás az I. mellékleten. hogy majd kiröppent a helyéről. A gunyhó ablaka be volt borítva egy nagy kendővel . . . Egy picinyke nyílás lett árulójok . . . A vörös német ott ült a lócán, ölében az asszony, nevetgéltek rajtam . . . Egy perc alatt bekötöztem az ajtót hálókötelekkel, száraz rőzse- kévéket támogattam elé, s a másik percben recsegve-ropogva égett fejűk felett a ház . . . S én ott álltam — némán, szótlanul . . . Nagyon szerettem azt az asszonyt, de ha száz élete lett volna, mind a százat kioltottam volna ! Gyönyörködve hallgattam a vörös rémes ordítását, rémes hörgésót, de az asszony sikoltása a velőkig hatott . . . Nagyon szerettem . . . megcsalt, megbüntettem! — A tűz rémesen vi- lágitá meg a tiszaparti tájat, hadd süljenek meg együtt, váljék korommá mind a kettő! — . . . A keleti égbolton derengett a hajnal, a tiszaparti füzesben kis madárkák dala zengett, minden uj életre kelt, csak az ón keblem volt halott . . . Csak most éreztem, hogy mennyire szerettem a hűtlen teremtést. Most, midőn hamuvá lett álnok szive, ál- nok teste, leborultam a füstölgő romokon. Szememnek könyüi az üszkös gerendákra hulltak. Legyen megátkozott, a ki azt okozta! Hordják szót a szelek, még haló porát is 1 A falu népe kiözönlött a helyszínére. Az üszkös romok között megtalálták a két félig szénné vált tetemet. Felismerték s eltemették . . . oda a nagy nyárfa alá. Én bementem Szolnokra s feladtam magamat. Tíz esztendőt ültem kegyetlen tettemért. A büntetést kiállottam, haza jöttem, kis gunyhómat újra abajgattam s most itt élek . . . itt halok ezen a helyen . . . Embertől nem félek .. . vadállat elkerül ... ott azok a porok talán? . . . Por — por. Mi is azok leszünk!
