Zemplén, 1901. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1901-04-14 / 15. szám
15, (2103.) Sátoralja-Ujhely, 1901. április 14. Earminckettedik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA : 12 kor. E^óaz évre . Felévre . . , Negyedévre Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 80 fill. A njrllttérbem minden garmond sor dijja 40 fill. EMPLÉN. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁRMEGtYE KÖZÖNSÉGÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-VÁRMEGYEI „TANÍT >-EGYESÜLET“-NEK HIVATALOS LAPJA. MEQJELENIZ IMI I IST H) E IST T7".A. S A- H 1ST -A» HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél: Minden sző után 2 fill. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 6 nil. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadónivatalhoz intézendök. Közművelődésünk. A magyar nemzet — óázis Európa közepén — beékelve nem rokon, s mi tagadás, bizony éppen nem is barátságos érziiletii népfajok közzé, ennél a sajátságos helyzeténél fogva sürgetően, sőt lehet mondanom kényszerítve is arra van utalva, hogy létének fönntartásán s az ezt biztositó eszközök és módok megteremtésén, lankadatlan erélylyel munkálkodjék és e végből nyelvéi, nemzetisége lelkének ezt a hatalmas élesztőjét, faji magában álló létének ezt az egyetlen fenntartóját, egyedül biztos bázisát a jövő életének, pártolja, mivelje, terjeszsze buzgón — csüggedetlenül! „Nyelvében él a nemzet“ s ha ez az eléggé nem hangoztatható igeszózat egyszer vérébe átment s közművelődésének biztos faktorává, eszközévé vált: akkor tépheti az ily nemzetet balsors, sújthatják csapások, veszthet az ily nemzet véres csatákat, sőt szenvedhet sokat, viselhet idegen jármot, rabigát, de elveszni nem fog, mert egykori életének s jövendő diadalának egyetlen biztosítéka fönuma- rad; a megtestesült nemzeti individualizmusban, a meglelkesült, nyelvébe átvett szellemi kincsekben 1 Ellenben az a nemzet, mely nyelvét elhanyagolja, annak terjedésén nem csüng, vagy talán el is felejti, tengődhetik bár ideig-óráig, de végre is és bizonyára hamarább, mint azt sejtené, a megsemmisülés örvényébe bukik, elenyészik ! Mi magyarok, nemzeti létünk fönntartásában — sajnos, de be kell ismernünk a tagadhatatlan históriai valóságot és tényt, —rokonok támogatására éppen nem számíthatunk. Egyedül állunk itt Európa TARGA, Kis fiam születésekor* Megjöttél édes, kis vendégünk, Ifjúságunk első virága! Könyes szemekkel nézünk, nézünk, .. Dobogó, forró szivünkre zárva. S találgatjuk mi van felírva Parányi, gyenge homlokodra? — Boldogság lesz-e osztályrészed ? . . . — Vagy elmerit az élet sodra ?. . . Ki tudja még ? . , Az angyalok tán, A kik lehoztak ide nékünk. Lehet, hogy fájdalomra jöttél; Lehet: te íéssz a büszkeségünk. Lehet, hogy lent maradsz a porban S fölötted átrobognak ezren . . . Vagy felrepülsz a szellem szárnyán, S ragyogsz — a napnál fényesebben 1 Ki tudná még 1 ? .. A könyv bezárva ... Mi lesz belőled: nem tudom. Jársz-ó csalóka fény után majd Megsüppedő szűk utakon ? Avagy kitárúl majd előtted Az élet hímes mezeje . . . Még nem tudom ... Magamba’ kérdem, Hogy ott is : — fiam leszel-e 1 ? Fiam 1 Az én lelkem virága I Kinek ezernyi álma van S ki hordja lelke szenvedését Reménytelen, panasztalan. ______ közepébe bekebelezve, ezen a drága vérrel, forró magyar könynyel öntözött édes anyaföldön, a hol minden rög a haza iránt való kötelességre, minden lépés, melyet teszünk e haza szent és szűk határai között, a fajunk iránt táplált szoros szeretetre, édes magyar anyanyelvűnk iránt buzgó odaadásra utal és serkent nap-nap mellett. Nekünk a saját emberségünkből kell megélnünk; ugyanazért egyenkint és egészben csontig-velőig, testben, lélekben, érzelemben és szívben, tudományban és műveltségben magyaroknak kell lennünk, hahogy, mint magyar nemzet tovább is élni akarunk! Hála a fölöttünk őrködő kegyes Gondviselésnek, a hogy a múltban nem hiányoztak lelkes férfiak, kik mintegy szellemi ihlettől áthatva, az árván hagyott nemzeti nyelvet ápolás alá fogadták, művelték, ajkaikról tollúkra vették s hogy nemzeti irodalmat alapítsanak, Írni kezdtek, Írtak és Írtak, éjjel-nappal fáradtak, alig ismerve valakitől, dijat, pályalombot nem kapva és nem várva senkitől, kitartván, csodálatos energiával munkálkodtak csak-azért és egyedül csak azért, hogy a hazának végső veszedelemben forgó nyelvét, a nemzeti önállóságnak és individualizmusnak ezt az egyetlen palládiumát, a szunyadozó nemzet számára megmentsék . . . és megmentették s ilyképp nemzeti létünk alapját megszilárdították, a nemzeti fennmaradásnak biztos eszközét megszerezték: úgy a jelenben is, a minden téren tapasztalható országos haladás mellett, egy dolog van, a mi lelkünket fölemeli, nemzeti létünk jövőjébo vetett hitünket megerősíti, mi reményt és vigaszt önt olykor-olykor csüggedő, s nemzeti létünk fönnmaradásán aggódó sziveinkbe — A kit megtép erdők bozótja, A kit megsért tövis, csalán De a ki álmát fel nem adja S mereng egy-egy költő dalán! Mi lesz belőled: nem tudom még Én édes,-édes gyermekem ! Lelkembe édes álmok ringnak . . . Szivembe száz szép sejtelem, Hogy nem lész e kufár világnak Alázkodó szegénye, — rabja, Hogy lelkedet: az én lelkemet A sár magához nem ragadja. Ne hallgasd mit mond majd az élet, Légy álmok álmodója te 1 Ki az ábránd-világban élhet Annak gyönyör az élete. Hiába száll a szenny a földről Lelkére nem tapadhat az: Lelkén virúl — lombot növelve Ezer dalos, örök tavasz! S ha durva lelkek eltiporják Majd mégis egy-egy álmodat. Ne sírj utána 1 Oh ne szállj le 1. .. Itt kárhozat van, kárhozat 1 Szemeddel nézz, nézz a magasba, Örök fény járjon telkeden, Ne ismerj senkit, önmagad se, Én édes, — édes gyermekem I (Sárospatak.) Zombori Andor, K a tudat, hogy közművelődésünk s evve kapcsolatban a magyar nyelv, lassan bár, de biztosan, intenzíve és extenzíve — hála érette Wlassics Gyula dr. ministerünknek és az ő lelkes hadseregének, a tanítóknak — nemcsak halad, hanem diadalmasan tért is hódit, a hol még csak pár évvel ezelőtt is, ha nem is lehetetlennek, de bizonyára „piumdesiderium“nak látszott, vagy tűnt fel. Mi, a kik éber figyelemmel kisérjük a szakminiszter lankadást nem ismerő tevékenységét nemzeti közmivelődésügyünk fejlesztésében és terjesztésében, már most elmondhatjuk, hogy alkotmányos nemzeti életünk történelmében a hála mellett, mely- lyel a nemzet övezni fogja nemzedékről- nemzedékre „exegit monumentum (sibi) aere perennius“1 Vármegyénkben is, bála és elismerés a buzgó és lelkes férfiaknak, sok, igen sok történt az utóbbi pár évtized folyamán közművelődésünk terén; s ha bár még távol állunk attól az időtől, hogy mi is büszkén elmondhassuk azt, a mit nem rég napokban Dánia közökt. ministere volt szerencsés nyilváníthatni az ország gyűlése előtt, hogy t. i. az országban nincs egyén, a ki irni-olvasni ne tudna . . . mégis örvendez lelkünk, midőn látjuk, tapasztaljuk, hogy nap-nap után miként épülnek a közművelődés, az erkölcs, a hazaszeretet, az édes magyarnyelv csarnokai, az uj iskolák. És ezekben az új iskolákban terjed és uralmát veszi át a magyar nemzeti művelődés és nyelv is; a nép erkölcsei nemesbednek, finomulnak s ott, hol eleddig a falukon az ősi nyerseség és értelembeli sötétség uralkodott, ma már értelmes és öntudatos egyénekkel, udvarias és tiszAz elkönyvelt csók. (Tárgyalás a rendőrségen.) Hivatalos iktatószámokkal, komoly tárgyalási jegyzőkönyvekkel bizonyítja az élet, hogy Amor urfi, a szerelmes pajkos istenke, nagyon is elmaradt a rohanó idő civilizációjától. Még csak annyi fáradságot sem vett magának a pajkos kis istenke a sok ezer esztendő alatt, hogy egy ködös téli este, amikor nem volt hivatalos sem bálra, sem zsúrra, belékukkantott volna a kihágási törvény paragrafusaiba, amiből egy tekintetre tisztába lett volna, hogy az olimpuszi törvények ré- gesrégen lejárták magukat. így esett, hogy a szárnyas istenke felült az első tavaszi napsugár hátára s azzal lopta át nyilait a divatos rabláncok és szecessziós vállfüzők alá. Egy fiatal párt becsalt a Széchenyi-parkba,megbámultatta velük a fák fakadó rügyeit s mikor utolsót lóvéit a napsugár a fák közt, felkapott a szellő szárnyára, úgy susogta körül a fiatalokat. — Üljünk le egy kicsit — szólalt meg az asszonyka. — De csak egy keveset, — húzódott a férj s leültek egy padra. — Üljön egész mellém, — szólt szerelmes pillantással az asszonyka. — így ! Most öleljen meg! — Hova gondol! Itten ?-—Itt, itt — ujongott az asszonyka. — De édesem 1 — Ah! Milyen próza maga. Talán nem is szeret ? Pedig szerelemre csábítja a magány, a levegő zsongása, a fák susogása. No csókoljon meg már édes ! — Meglátja valaki. W8EF A Zemplén mai s/áma tíz oldal.
