Zemplén, 1900. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1900-12-09 / 49. szám

Sátoralja-Ujhely, 1SOO. deczember 8. 49. (2085.) Harmincegyedik évfolyam. ELŐFIZETÉS Ara : Egész évre . . 12 kor. Félévre .... 6 „ Negyedévre . . 3 „ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 30 fill. A nyilttérben minden garmond sor dijja 40 fill. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁRMEGYE KÖZ Ö1TSÉGÉNE ÉS A ZEMPLÉN-VÁRMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLET “-NEK HIVATALOS LAPJA. MEGTELEISTIK MINDEN S .A. ES 2ST .A. E=. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél : Minden szó után 2 fill. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy körzet­tel ellátott hirdetmények­ért térmérték szerint min­den négyszög centim, után 6 fill, számittatik. Állandó hirdetéseknél ked­vezmény nyuj tátik. Hirdetések és pénzkülde­mények a kiadóhivatalhoz intézendők. Modernizmus. Mem csak a letűnt, de biz' az alko­nyodé századnak ezek a végső napjai is igen gazdag anyagot nyújtanak nekünk a legkomolyabb gondolkozásra. Bárha csak a század letűnésével el- sülyedne, eltűnnék mind az, a mit ál­talában „fin de siede“ névvel szeretnek jelezui. De hát nem úgy fog történni a do­log; s az uj század örökbe fogadja a „fin de siede“ gyermekeit, még pedig rósz, vásott gyermekeit. Pedig bárha már most megszűnnék s eltűnnék örökre a komoly dolgok frivol felfogása: az anyagi élvek aljas kultusza! Bárha teljesen megszűnnék a jogta­lanság, igazságtalanság s inkorrektség iránt való közönbösség a magán- és a közéletben is! Ha mindez eltűnnék: akkor egyszer­smind megszűnnék az az egészségtelen idegesség is, melynek áldozatul esett ez a század is, minek folytán csak az izgal­makban találta célját és szórakozását. Csak is igy magyarázhatók és érthe­tők meg ama beteges ideggyöngeségnek, ama nagyfokú neure3theniának szimptó- mái, melyek legújabban is napvilágra ke­rültek a politikai és társadalmi életben egyaránt. Csakis igy történhetett az, hogy gyű­löletesnek, odiózusnak tüuik föl az igaz­ság, sőt a tisztességérzet is attól a perc­től fogva, a mint kellemetlenné vált. Csakis úgy juthatott sokszor hatalom­hoz a rágalom és hazugság, ha pikánssá, érdekessé tudott lenni. Csakis igy lett ha­tártalan hatalma a divatnak s mindennek, a mit a „fin de siede“ név alatt ismertünk s ismerünk. Azért mondom, bárha az alkonyodó századdal eltűnnének a „fin de siede“ vá­sott gyermekei is! Ezt az óhajunkat nagyon is igazolja egész közéletünk; és pedig kisebb váro­sokban úgy, mint a nagyobbakban, főképp pedig a világvárosokban. A tengerrel, a nagy óceánnal hason­lítható össze az ilyen város. Ha a sima tükrön keresztültekinthet­nénk a mélységekbe, meglátnók: minő for­rongás, minő háborgás vau odalenn. Nyugodt csak afölszin, de ott lent, a mélységben dü­höng a vihar, kavarog minden. Felülről tekintve minden csak látszat; de ha rájövünk az igazi állapot titkaira: haragra lobbanunk s talán meg is utáljuk, meg is vetjük a világot. Ugyan mit is látunk hamarjában? Látunk boldogan mosolygó ifjakat. Ugyan min járhat az eszük? Talán ko­moly taualmányokon? Dehogy is! Mulat­ságon, haszontalan idővesztegetésen, vagy talán szüleik halálán, mely esetleg a tü­relmetlenül "várt örökséghez juttatja őket. Hát ott az a pap, az a diszes katona, az a hivatalnok: ugyan miért sietnek any- nyira magasrangu, nagy befolyású elöljá­róikhoz? Nem-e hajtja őket az előlépte­tés, magasabb hivatal, érdemrend, vagy más kitüntetés forró vágya? És az a bankár amott ? miért halad a tőzsdére? Nem-e azért, hogy tapasztalat­lan embereket beugraszszon, ártatlanokat tönkre juttasson s igy saját millióit sza­porítsa ? Fönt és alant (tisztelet a kivételnek) önzés, csalás, lopás különféle neme, pá­rosulva itt-ott gyilkossággal is. Önérdek- hajhászat, pártviszály, gyűlölködés, szemé­lyi düh, üldözés, párviadal . . . Az alakoskodás báránybőrt húz mind­ezekre a szörnyetegekre és derék fiuk­nak, hősies katonáknak, szent papoknak, lelkiismeretes hivatalnokoknak, tisztessé­ges pénzembereknek tünteti fel őket. Rágalom, árulkodás, megalkuvás szé­delgés, gyilkolás vannak napirenden. Ret­tenetes düh, sárga irigység, gyűlölködés a politikai, sőt egyházi téren is fogta el legújabban már a közélet befolyásos, elő­kelő köreit is; a hírlapi vitatkozásnak pedig oly modorát látjuk meghonosulni, a mely undorral tölti el még a fásultabb lelkű embereket is és szégyenfoltja ma­rad sokáig a társadalmi élet minden ré­tegének. És ezek a tünemények, jelenetek szórványosak talán? Dehogy! Mindenütt találkozunk velük. Igen mindenütt —• ugyanazokkal a bűnökkel. Az ember egyenlő az egész világon; csak az óvatos­ság foka, a palástolás módja s a félreve­zetés ügyessége tesz külsőképp némi kü- lömbséget, s teszi szelidebbé, vagy bor­zasztóbbá, eltaszitóbbá a valódi képet. Nincs ebben túlzás, alig ösmerek embert, a ki titeket kizsákmányolni, megcsalni, főképp pedig értékeiteket leszállítani nem törekednék. Az üzletemberek kockáztatott válla­latokba akarnak beugratni, hogy azután ha a dolog balul üt ki, kacagjanak rajtunk. Csoda-e ilyen körülmények közt, ha a szigorúbb lelkiismeretes megfigyelő és tapasztaltabb ember bizonyos óvatossággal jár el az emberekkel szemben — s érde­mük szerint jár el velük ? Még csak valamit. A magán s a közéletnek egyik főfel­tétele, úgyszólván lelke : a barátság. Hová s mivé lett ez a nemes kötelék is, mely a szellem és kedély rokonságán alapszik? TARCA. Egy boldog ember. — A »Zemplén« eredeti tárcája. — Irta: Kiár István. Mikor az asszonyka, okul adva, hogy utána néz egy kicsit a házi dolgoknak, magunkra ha­gyott, testi lelki jó pajtások közt megengedhető indiskrecióval fordultam az én kedves házigaz­dámhoz. —- No pajtás, most aztán referálj I Boldog, megelégedett vagy-e? Megmaradtál-e még olyan rajongónak, mint voltál legény korodban? Ém- lékezhetsz rá, hogy én soha egy szót sem ej­tettem házassági terveid ellen ; sőt, ha a sok mende-monda közbon néha ingadozni kezdtél hitedben, még én segítettem eloszlatni kétségei­det. De azért az árat a mit az elérni vélt boldogság fejében előre fizettél, mindig sokaltam. Bámultam elhatározásod nagyságát a midőn év­tizedeken át tartó küzdelemmel szerzett rangtól visszaszerezhetetlenül bírtál megválni; bámultam benned az akaraterőt, a midőn a régihez hasonló uj pályát keresve a sok eredménytelen kopog­tatás után még volt hited más helyekre is be­kopogtatni. De félteni nem féltettelek. Tudtam jól, hogy rangkórságban nem szenvedsz. Tudtam jól, hogy sokoldalú képzettséged és vasakaratod bármily pályán biztos megélhetést biztosit szá­modra és igy e téren csalódás nem érhet. De, ha fénylő szemekkel jövendő életedről és az elérni vélt családi boldogságról beszéltél nekem, akkor mindig féltettelek. Akkor mindig úgy tűn­tél fel előttem, mint az ópiumot élvező a ki ön­tudatlanságában kibeszéli azokat az édes képe­ket, a melyek lázas álmában zavaros összevisz- szaságban kavavarognak bódult agyában. Ne érts félre pajtás I Én hittem és hiszem is, hogy egy nő viszont szeretni képes. Én el tudtam képzelni, hogy egy leányból gondos és jó házi­asszonyt lehet nevelni. De már azt, hogy egy nő hosszú ideig, vagy pláne egész életén át eszében tartsa, hogy az a férfi milyen áldozato­kat hozott, a mikor őt a magáévá tette és azu­tán a szeretete és ragaszkodása, párosulva a tisztelettel és becsüléssel, annyira fokozódjék, hogy rá nézve a férjén kívül senki és semmi ne létezzék féltettebb és becsesebb : azt már sohasem hittem. És épp ezért féltettelek min­dig, mert te erre alapítottad egész boldoságo- dat. Hogy nem csalódtam mikor a szükséges anyagiak megszerzését illetőleg bíztam képzett­ségedben, mutatja az, hogy ma egy virágzó kő­széntelep gondnoka vagy. Hogy jól ismertelek mikor azt állítottam, hogy ment vagy a külső­ségektől, mutatja az, hogy te, az országszerte ismert katonatiszt, gondolkodás nélkül bújtál ki az angyalbőrből és váltottad azt fel a bőrkötény- nyel. De már a többiekre vonatkozólag szeret­ném, ha csalódtam volna. Tőled magadtól sze retném hallani a mikor mondod, hogy pajtás sajnállak hitetlenségedért, mert létezik női hű­ség és van boldog családi élet. Magam is bol­dog és megelégedett vagyok, mert nőmben fel­találtam azt a kit kerestem és ha van valami sajnálni valóm, csak azokat az éveket sajnál­hatom a miket ő nélküle töltöttem el életemből. Mig én beszéltem, házi gazdám, az ex- sárga főhadnagy, a velem szemközt ringó hintaszékben nyugodtan cigarettázott. Csak rit­kán, ha valami tetsző, vagy nem tetsző dolgot említettem, bólintott egyet fejével, vagy rázta azt meg tagadóan Mikor aztán befejeztem mon­dani valómat, baráti hévvel rázta meg kezemet és mosolyogva tiltakozott a mondottak ellen. — Hát tudod pajtás, a mit mondtál abban sok az igaz ; de engedd meg, hogy kijelentsem, hogy némely tekintetben tulzasz. Túlbecsülted képességemet, túl becsülted akaraterőmet és fan­táziáddal szintén megnövesztetted azokat az igé­nyeket, a miket a családi életet illetőleg ak­kor támasztottam. Alapjában véve nem tiltako­zom a mondottak ellen. Ez ideig örülök, hogy megházasodtam és valószínű, hogy ezután sem lesz okom megbánni lépésemet. Különben ne beszél­jünk erről többet. Hiszem, hogy az alatt az idő alatt, mig nálunk leszesz, lesz aikadmad tapasz­talni, hogy nem csalódtam, a mikor hittem, hogy Rózsikában egy odaadó, hü élettársat kapok, ki szerető aggódással lesi majd minden lépése­met. Most pedig, szólt órájára nézve, vedd a kalapod és jer velem. Ilyenkor szoktam a tárnákban megtenni körutamat. Azt hiszem nem lesz érdektelen, ha lejösz velem és legalább úgy nagyjából megismerkedel azzal a látszat szerint holt élettel, mely a bányákban folyik. Előbb azonban menjünk és köszönjünk el az asszony­tól. Tudod ez már olyan bányászszokás, a mit mi nem szoktunk elmulasztani. Az ember soha­ÜRT A Zemplén mai szama tíz oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalom