Zemplén, 1900. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1900-07-15 / 28. szám
nemzet. E kettő közül Ausztriában kizáróan a trón, Magyarországon pedig a magyar nemzet az államfentartó s állammeutő erő. A régi diplomáciai sarktételt, hogyha Ausztria nem volna, föl kellene találni, a magyar nemzetre alkalmazza, mondván: „ha a háromszázados üldözésnek sikerült volna kiirtania a magyarságot, ezt most a monarkia válsága miatt föl kellene találni, különben a faji ellentétek Magyar- országot is úgy szertedulnák, mint Ausztriát. S ekkor az egyetlen pozitív tényező, az uralkodó család, sem gátolhatná meg a végső felbomlást. Éppen ezért a magyar nemzet legmesszebbmenő kifejlődése is csak hasznára lehet a monarkiának. A magyar nemzet végcélja e szerint a nagy és hatalmas, többé meg nem dönthető magyar állam megteremtése, mely fennállhat a dualizmus keretében, de létét folytathatja akkor is, ha mellette Ausztria szertezüllik. Ez esetben a Habsburgok uralma alatt az újra éledt Mohács előtti magyar álladalom a nemzeti cél.“ E nagy cél elérésére azonban nemzeti alapunk mostanság elégtelen. Sem a beolvasztó, sem a kultúrpolitika nem vezetett kellő eredményre. A kultúra kétélű fegyver. Mi három évtizeden át fegyvert adtunk a testvérnépek kezébe magunk ellen, e mellett magyarságunk csak az Alföldön s a Dunántúl szaporodott a természetes fölszivás révén, mig Erdélyben s a Felföldön inkább fogyott. Éppen ezért helyesebb alapra kell építenünk, mig nem késő, mert rövid idő múlva a még rendelkezésünkre álló eszközök kisiklanak kezeink közül. De vannak egyéb, nagyobb bajok is, a melyeken hamarosan segíteni kell. így a magyar parasztság szaporodó és terjeszkedő képessége a hibás földbirtokrendszerek miatt néhány év óta csökkent. Régen hatalmas és szellemi téren vezető közép- osztályunk tönkre ment. Iparunk, kereskedelmünk pang, kisgazdáink kivándorolnak, (főképp Amerikába s Romániába) tisztviselőink nyomorognak, az alsó papság és tanítóság csak tengődik. (Különösen a protestáns és görögkeleti.) Szóval, bár államháztartásunk egyensúlyban van, közgazdaságunk nincs rendén. Nem csoda tehát, ha az általános elégedetlenség s itt-ott a szocializmus is hangosan kezd panaszkodni, sőt az utóbbi követelni is. Részint a fönti nagy nemzeti célt a nagyhatalmi állást, részint e komoly bajokat a következő módokkal és eszközökkel kívánja Beksics megorvosolni. (Vége köv.) mennyi idő van még hátra a napból. Számítani kezdett, Hm! több mint 8 óra. Ejnye és még beszél. No meg az uj kürtöt is irigylik. . .“ Ezt még csendesen mondta, de most már megnyomta a hangját. „Hátha lovat követelnék magam alá.“ Azzal egyet cserditett, befújt a kürtbe tru-ru ru-ru-ru. A kürtszó visszaverődött a falakról, de mintha artikulált hangon mondta volna a visz- szaverődött hang : „hátha lovat követelnék magam alá.“ . . . Gondolkozni kezdtem felette. Hm? furcsa volna. Kondás — lóháton. Ki látott ilyet. Mosolyogtam. Majd bementem a szobámba, leültem az íróasztalomhoz. Nem tudott kimenni a fejemből ez a gondnlat . .. Nevetségesnek találtam. Mert milyen ló is volna jó egy kondás alá ? Ha tüzes volna eltaposná, ha rest volna, be nem keríthetné a nyájat. Megint csak mosolyogtam. Azok az eleven mozgó alakok, azok az incselkedő színes ördögök pedig, melyekkel telve van a kalamárisom — de a melyek megszeppennek, visszahúzódnak, ha az én legtöbbször fanyar, elkomorult arcomat látják — látva mosolyomat elkezdtek velem incselkedni: „De hát micsoda furcsa volna abban, ha a kondásnak lova volna ? Persze, hogy olyan, a milyen őt megilleti. Az egyik kis ördög meg pláne az emlékeim között kezdett kotorászni: „Hiszen tudsz te egy olyan kondásról“ — mondta — „a kinek lova volt, mit találod olyan furcsának?“ „A cigándi kondás lováról. . a mit még gyermek korodban beszéltek el!“ . . . Ahá; a cigándi kondás lova! Tehát el is beszélem. Hegyvidéki népünk érdekében. — Ajánlva a „Zemplén-vármegyei Gazdasági Egyesület" figyelmébe. — (Folyt, és vége.) Az eddig tárgyalt kívánságokat tekintem olyanoknak, melyeknek megvalósítása első rangú és sürgős teendő. És mind a négy kívánság nagyobb nehézség nélkül megvalósítható; valósággal olyanok, melyeket a kormány hazánk más vidékein — melyek talán nem is voltak annyira rászorulva, mint e mi hegyi vidékünk — már megvalósított. Ezeknek megvalósítása nagyon sokat fog lendíteni népünk anyagi helyzetén. Mig azonban ezek, szerény meggyőződésem szerint, alapját képezik a hegyvidéki nép kívánatos helyzetének: addig nem szabad elfelejtkeznünk azon eszközök, módok előkészítéséről, munkálásáról sem, melyek már a fejlődő vagyonosodásnak eszközei. Ilyen módokul tekintem én — a miről különben a 20-iki értekezleten is szintén volt szó — a mező- és erdő- gazdaságnak az iparral való összekötését. S itt már a gazd. egyesületnek munkája nem is nevezhető — hogy úgy fejezzem ki magamat — teremtő munkának, mint a mint nevezhető és tekinthető az előbbi négy kívánság megvalósítása. Mert ha az a négy kívánság megvalósul, ezeket az itt tárgyalandókat a megjavult anyagi helyzet, a kívánatosán átalakult területi viszonyok magok fogják létrehozni, megteremteni. A gazd. egyesületnek ezeknél lelkesítő, irányadó munkája lesz csupán. Hogy hasonlattal éljek, az leend a kötelessége, a mi egy testületnél az elnöknek. Nem kicsinylem én ezt a munkát, sőt becsülöm. Olyannak tartom, a melytől függ nagy mértékben az eredmény. Éppen ezért tartom szükségesnek, hogy ez eszközökre, e módokra való jó előre gondolást is ajánljam figyelmébe a gazd. egyesületnek. A bölcs gazda, mikor ekéjét a földbe hasítja, mikor a trágyával kövériti földjét, nemcsak arra az esztendőre számit kenyeret kapni munkája, földje után, de a jövőre is gondol, évekre készíti elő tervét. Ilyen, a vagyonoso- dást fejlesztő tervének, gondjának is kell lenni a gazd. egyesületnek. Hogy csak egy párat omtitsek azon eszközök közül, melyek a fejlődő vagyonosódás- nak válhatnak eszközeivé az iparnak a mező s erdőgazdasággal való összekötése rendjén, melyekről már az értekezleten is volt szó: utal a faipar- és a fonó-szövő ipar jövendő beállításának előkészítésére. Az érdekeltekkel és a területi viszonyokat alaposan ismerőkkel beható tanácskozások utján megállapítandók azok a pontok, melyek a faipar üzésére alkalmasak: azokat a pontokat aztán az utak rendbehozatala által hozzáférhetőkké kell tenni. Ekkor csak egy kis jóakaratra, egy kis figyelem ébresztésre van szükség a gazd. egyesület részéről, hogy az ily helyeken faipar- telepek alakuljanak; a minthogy példa nem is hiányzik, hogy azokon a helyeken, melyek megközelíthetők voltak, a természeti adományoknak iparszerü kihasználása nem is maradt el. így köthető össze az ipar az erdőgazdasággal. Es ime igy válik evidenssé, hogy az előbb tárgyalt négy kívánság sürgős s a fejlődő vagyonosodásnak is alapja. 2. Maga a történet. Boldogság ma Czigándon lakni. Földje a legjobb fekete humusz. Azokban a hajdani tófenekekben, melyeket a Tisza kiáradásái csináltak, ma a legjobb búza terem. így teljesedik be a kálomista zsoltár igazsága: még a mi gonosz is, használ nékünk más részbe — vagyis más szóval : a mi az ősökre átok volt, az utódokra áldás lett — még másképpen szólva: a régi czigándiak sok sóhaja egy szellő lett, mely állandóan forgatja azt a szélmalmot, melyben a mai nemzedék fehér búza lisztet őröl. Ez hát az a gonosz, a mi más részben használ. De éltél volna csak nyájas olvasó ezelőtt száz évvel. Éltél volna csak Czigándon! A Tisza szabályozatlan volt- Ha hosszasan esett az eső a mármarosi hegyek közt, már ez elég volt, hogy megszilajodjék ez a tüzesvérü csikó, s kiugorjon a rendes pályáról, s úgy átnyargalta az alsó síkságokat, mint a peták. S a mint kedve hozta, annyi ideig tartózkodott a határokon. Tavaszszal soká, máskor kevesebb ideig; de hogy hálátlannak ne neveztessék: itt egy tavat nemzett, amott meg egy-egy ért. Ilyenekkel volt akkor körülfogva, vagy tán ilyenekből is állott akkor kivált az alantasabb fekvő határ. Mit csinált ilyenkor a czigándi ember, hogy a vizektől körülvett földjeihez hozzájusson? Hát mit csinált volna okosabbat, hogy megvárta, mig a viz kitakarodik az árkokból. Vagy, ha sürgős volt a vetés, a lovát átusztatta, a vetőmagját, a szerszámait meg átvitte valahogy csolnakon. Neki hát még sem volt valami igen nehéz. De tessék csak elképzelni annak a szegény De nemcsak az erdőgazdaság számára óhajtanék én ipart, hanem a mezőgazdaság számára is. Meghonosítani kívánnám a mezőgazdaságban oly anyagok termesztését is, melyeket iparszerben itt lehetne fel is dolgozni. Ajánlom termeljen a nép, télben iparszerben dolgozza fel azt. Ilyennek gondolom, a miért már az értekezleten is lelkesedtem, a len- és kender termelését Ez vidékünk egyik jelentős kereset- és jövedelemforrásává lenne. Mert e hegyvidéki népünk összes, ruházkodása ebből az ipari cikkből kerül ki. És — akármennyire is agitálnak ez ellen ez eszmének ellenzői — piacot is lehetne ez ipari cikknek teremteni; természetes, hogy egy bizonyos íejlettségi fokot feltétlenül el kell érnie ez ipari foglalkozásnak, mert ma napság a minőségben rejlik a versenyképesség alapja. De — természetesen — a nagybirtokosoknak, a kiknek kezében van a terület és erő a legnagyobb mértékben, keilend e tekintetben is jó példával és áldozatkészséggel előljárni. A kezdet nehézségein át kell esni. A termelést megkezdeni; a téli szövő ipart beállítani a nagy- birtokosoknak keilend. így adhatunk a népnek foglalkozást, igy biztosíthatunk állandó keresetet, igy csökkenthetjük az Amerikába való kivándorlás vágyát. íme a mezőgazdaság igy kötendő össze iparral ! S miben rejlik a gazd. egyesületnek előkészítői munkája ez irányban? Abban, hogy azokat a felállítandó minta parasztgazdaságokat már ennek a célnak is állítsa szolgálatába. Hadd lássa a nép a munkát, az igazi, okszerű és korszerű mezőgazdaságot; hadd lássa az eredményt. Belekóstol, a mi jó, azt megszereti és cselekszi aztán tovább, mint a gyermek, mit mástól, felnőttekektől látott, megszereti és cselekszi. íme a fejlődő vagyonosodásnak egyik magasztos munkája a gazd. egyesület részére! így kellene ennek lenni a mi hegyvidékünkön; igy van ez másutt is hasonló viszonyok között. Nézzük meg Galicziát, melynek hasonló a területi viszonya a mienkhez, ott igy van. Füstölgő kémények, faipari nagy telepek — kis falukban is — hirdetik, hogy az erdő- és mezőgazdaság iparral van összekötve. Fel uraim, a nemes munkára ! A népért tenni annyi, mint a haza- és ezzel együtt a magunk boldogságát munkálni. III. Hátra van még egy oly hiányáról szólni e mi hegyegyvidékünknek, melynek mielőbbi pótlása annyival inkább szükséges, mert ez mindennek az alapja, melyre biztosan és eredményesen építhetünk. E hiány a népnevelés- oktatásnak, illetve a korszerű népnevelés-okta- tásnak hiánya. Élső rangú teendőnek tartom e hiány pótlását. S hogy mégis utolsónak ezt hagytam, annak az az oka, hogy kiváló mértékben kívánom erre felhívni az illetékesek, figyelmét, különösen a gazd. egyesület figyelmét. Hogy a gazd. egyesületnek is érdeke, kötelessége figyelmét a népnevelésre ráfordítani, ezt alább fogom kimntatni. Nagy sajnálkozással telt el szivem a 20 ki értekezleten a miatt, hogy a népnevelés-okta- tásról még csak egy szó sem esett. „Per longum et tatum“ tárgyaltattak oly kérdések, melyek pozitív eredménynyel nem kecsegtetnek : és ezek mellett sem jutott idő, hogy szóvá tehettük czigándi kondásnak a helyzetét! Esik, nem esik, árvíz, nem árvíz, neki ki kellett menni. Szent igaz, hogy mikor elöntötte a viz a határt, senki se kívánhatta tőle, hogy kockáztassa az ő és nyája életét. De mikor csappantak az erek hogy nyája átúszhatott, ő maga átlábolhatott, bizony ráparancsolt ott az előjáróság, hogy; „No Kömény János, kihajtod ám a nyájat!“ És Kömény János nem rázta meg a fejér gubája fürtjeit, hanem szelíden eugedelmeskedett. Más volt akkor a világ sorja, csendes lelkű olvasóm! Régi cseléd volt Kömény János, mindig hűségesen szolgálta Czigándot. De egy idő óta mégis mintha nehezebbnek tartotta volna a szolgálatot. Ha a feltört gyepen feküdt leteritett subáján, elandalgott, kezdett kutatni az emlékei közt. Vénül-e, az emberek rosszabbak-e mint régen? Az emberek jók, de ő bizony már vénülni kezd. Szolgálhatná ugyan e miatt Czigándot még sokáig, de az az átkozott ér, mely a legelő mellett húzódik, ez az ő nagy akadálya. A legelőt ugyanis egy soha ki nem száradó ér vette körül. Mig Kömény János fiatalabb volt, mi volt neki az az ér ? Megfujta a kürtjét, beleriasztotta a nyájat, illa-berek, nádak erek, egy pillanat alatt átúsztak, vagy pedig átlábol- tak rajta. Szél nem szél, hideg nem hideg: nem ártott az Kömény Jánosnak. De ma már terhére van, hogy minden nap átgázolja. Hónaljig érő vízben járni, kétszer naponként, nem öreg embernok való az. Így elmélkedett Kömény János a feltört gyepen és terv fogamzott meg a fejében. . ■ „Le- Folytat&g az I. mellékleten.
