Zemplén, 1900. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1900-03-04 / 9. szám

figyelmeztetni ifjainkat, akiket kövessenek buzgalmukban a közhivatalok. Szégyen, hogy magyar hivatalok, megvetve a magyar gyártmányt, jobbára idegenből elégítik ki nagymennyiségű szükségleteiket.

Csüggednünk nem szabad, még ha talán áldoznunk is kell. Hívjuk segítségül ismét a magyar sovinizmust. Azt a lázitó szót, amelylyel már annyi sokat miveit a magyar. Vegyük ajkunkra Kossuth mondását és küzdjük azzal végig a harcot, hogy „amit itthon gyárthatunk, idegenből ne vegyük, mert az halálos bűn“.*)

^Székely (Áron.

Tanulságok

a február 21. és 23-iki esküdtbirósági főtárgyalásokból.

Hát bizony — itt magunk közt — bevallhatjuk őszintén, hogy az újhelyi esküdtbiróság első tárgyalásai nem sikerültek. Vigasztalódhatunk azonban azzal, hogy minden kezdet nehéz, az intézmény úgy a szakbiróság, mint az esküdtek előtt szokatlanul, uj volt s ennek és nem magának az intézményyek rovandó fel a döcögős kezdet. De épen mert az elkövetett hibák könnyen orvosolhatók s jövőre elkerülhetők, ezért bátorkodom „sine ira et studio“ elmondani igénytelen megjegyzéseimet a két, illetőleg másfél tárgyalásról, hogy a most ejtett hibákból levonhassuk a tanulságokat a jövendőre.

Hogy laikus létemre e megjegyzéseket elmondani bátorkodom, annak oka az, hogy az esküdtbiráskodás behozatalával a törvényhozás a laikus közönséget is belevonta a büntető igazságszolgáltatásba, a sajtónak tehát joga van az esküdtbiráskodást is ellenőrizni s annak hiányaira rámutatni.

A febr. 21-iki, az ünnepies megnyitó fő- tárgyalás, a bizonyító eljárás befejezése után, elnapoltatott; erről tehát érdemileg feleslgeges szólnunk, miután ez a tárgyalás ezáltal semmis lett és egészen uj tárgyalás lesz tartandó uj esküdtszék előtt.

Volt-e szükség az elnapolásra: ezt a kir. törvényszék bölcseségének kellett eldöntenie s igy ehez nincs jogom hozzászólni; de az esküd*) Hazai iparunk fellendülésének egyik legfőbb akadálya, hogy a magyar fogyasztó közönség nem érdeklődik kellő mértékben a hazai gyártmányok iránt s ennek folytán nem ismeri eléggé a beszerzésnek hazai forrásait. A m. kir. kereskedelmi múzeom igazgatósága szerkesztőségünkhöz épp most. küldött körlevelében ezt az akadályt kívánja elhárítani, a midőn oly kiállítások sorozatát rendezi, a melyek, minden látványosságtól eltekintve, tisztán csak a hazai ipari termékek beszerzésének forrásait ismertetik és azok propagálázát célozzák. A megneveztük igazgatóság a sorozatos kiállítások elsejét, az országos iparegyesület közreműködésével, a f. évi május hó elején nyitja meg Budapesten, a városligeti iparcsornokbau a fonó,- szövő,- ruházati és bördiszmű-ipari kiállítással. Kiállítók ipari készítményei 50°|0-es vasúti fuvardíjkedvezményben részesülnek s az áru beszállítása után sem térdijat, sem egyéb illetéket nem űzetnek. A kiállításra úgy a szakiparosok, mint a hazaüas nagy közönség érdeklődését bizalommal felkérjük. tizerk.

Valamelyik kisebb vidéki román városban „királyfutás“ volt.

Állnak a diadalkapuk, a primár (polgár- mester) köszörüli a torkát a dikcióhoz. Berobogott a vonat, a király kiszáll. A dommle primär pépig beszél sokat, a sok között: „Fölséged koronájából még 3 drágakő hiányzik és ez: Besszarábia, Erdély és a Bánság.“ . . A többit már csak a királylyal együtt tovarobogó vonat- nakjkiáithatta utána. Banket, diadalkapu, medáliák, mind kárba vesztek, elúsztak.

Bratianu — a román Bismark — sok szolgálatot tett hazájának, de leginkább rászolgált a románok hálájára akkor, midőn ily fejedelmet szerzett nekik. Idegen nemzetbeli, nem nepotizmus szülötte, erélyes. Ez kellett a román köznépnek úgy, mint az intelligenciának. A szegény paraszt megtalálta benne égiszét, mely megvédi a bojárok túlkapásai ellen; a bojár „dynasztiák“ előtt pedig az ő trónralépésével be van zárva az ut arra, hogy egymást verjék le az ingadozó fejedelmi trónról.

Pedig a fiatal porosz herceg-hadnagy ugyan nem kereste a koronát. Midőn Bratianu rábeszéléseivel szemben kifogytak már ellenvetései. Bismarkhoz — az igazihoz — fordult tanácsért, A kancellár csak úgy pipával szájában vetette oda neki: „A menykőbe! egy porosz hadnagyocska még kérdezi, hogy elmenjen-e fejedelemnek, ha hívják?!“

Ez hatott. Bismarknak e mondása egy országnak sorsát döntötte el ... és az azóta lefolyt 33 év beigazolta, hogy — jól döntötte el.

Monte-Azarico.

tek szempontjából, hogy ők minél kevésbé legyenek zaklatva s az intézmény szempontjából, mely nem érdemelte meg, hogy ily csonka tárgyalással legyen bevezetve, nem hallgathatom el azt a több oldalról feltett kérdést: nem lehetett volna valakinek intézkednie, hogy az elhalasztásra ne legyen szükség? Avagy nem lehetett volna-e úgy intézkedni, hogy ha az egyik ügy esetleg nem lesz tárgyalható, a másik ügy felvehető legyen s a közönség és az esküdtek ne ily disgusztálva távozzanak haza az első esküdtbirósági tárgyalásról?

Engem semmi egyéb nem vezet e megjegyzéseimben, mint az esküdtszék iránt érzett elfogulatlan s őszinte ragaszkodásom s ebből folyó- lag el nem hallgathatom abbeli szerény véleményemet, hogy az első esküdtbirósági főtárgyalást az intézmény népszerűsítése érdekében nem lett volna szabad igy megkezdeni. Az után az emelkedett hangulat után, a melyet a törvényszéki elnök, ügyész és védő magas szár- nyalásu beszédei keltettek az uj intézmény üdvözlésére megjelent nagy és valóban díszes közönségben és az első esküdtekben : mindenesetre lehangoló volt és méltán keltette fel sokakban a csalódást, midőn a főtárgyalást félbe kellett szakítani és elnapolni. És ha már a törvényszék egyáltalán belement a főtárgyalásba, nem politikusabb lett volna-e azt már végig lefolytatni ? Azt, hogy a védő semmiségi panaszszal élt volna a két meg nem jelent tanú ki nem hallgatása miatt, ily nagyjelentőségű alkalommal, kicsiny ok volt az elnapolásra. Annál is inkább, mert az ügyész úgyis aggályosnak jelentette ki a két hivatkozott tanút s azoknak a törvény szerint is joguk lesz az uj tárgyaláson megtagadni a vallomást! S a semmiségi panasz még nem is jelenti okvetetlenül a fő tárgyalás megsemmisítését, hátha a kúria a kir. ügyész álláspontját fogadta volna el!

Anélkül tehát, hogy a kérdés lényegét érinteni akarnám, az első tárgyalásból azt a tanulságot vezethetem le, hogy az esküdtbirósági főtárgyalás előkészítésének körültekintőbbnek kell lennie, mint a törvényszéki tárgyalásnak, mert az esküdtek egy ily különben elkerülhető körülmény miatt egy teljesen felesleges teherrel lesznek megróva, pedig a törvény intenciója is az volt, hogy az esküdtbiráskodás minél kevésbé legyen terhes a polgárokra.

A mi a febr. 23-iki főtárgyalást illeti, a mely a két vádlott cigányasszony felmentésével végződött, azt hiszem ez első verdikttel s az ennek alapján hozott Ítélettel se az esküdtek maguk, se a törvényszék, se a közönség nem lehettek megelégedve.

Igen szép dolog az üldözött ártatlanság megmentése s az esküdtszéknek egyik nagy előnye, hogy azt megteheti s a menthető nagy motívumok miatt azt is felmentheti, a kit a törvényszék talán elitéit volna; de bátran merem kérdeni: volt e valaki a védő uron kívül (a kinek szép, alakilag és tartalmilag kitűnő védőbeszédeért itt is gratulálnunk kell), a ki a jelen esetben a két vádlott cigányasszonyt ártatlannak tartotta? Azt hiszem nem ; hiszen négy tanú teljesen összeegyeztethető vallomása s a szakértő orvosok véleménye csak elég bizonyíték volt a vádlottak bűnössége mellett. Mi

Farsang Vége Homonnán.

— A .Zemplén* eredeti tárcája. —

Vármegyénknek e határszéli városkája, Ho- monna, talán soha sem volt még oly csendes — farsangban, mint ez idén. Mintha kihalt volna az emberekből a jókedv, a vidámság! Ma-holnap odáig jutunk, hogy pályadijat kell kitűzni egy-egy jó kedélyre, mely, mint egykor, még böjtben is tudjon farsangi hangulatot kelteni.

Ha a feljegyzéseket olvasgatjuk, azt olvashatjuk, hogy e kis város a múltban a farsangi életnek a pezsgő fészke volt, melyet mindenkor eredményes várakozással kerestek fel — messze vidékeknek is iíjai s vénei egyaránt.

De igy volt az nemcsak abban a messze régmúltban, amikorról ma már csak feljegyzések után szólhatunk, hanem abban a közelebb múltban is, amikorról még élőszó is beszél idősebbek ajkáról. Volt itt vidámság, öröm, jó kedély, farsangi élet böjtben, kánikulában éppen úgy, mint a kelendárjom szerinti farsangban.

O tempóra, o mores!-------Mennyi mindenre rányomja korunk s korunknak társadalmi felfogása ezt a sokszor keserűséget okozó szót: fűit 1

Hejh! milyen idők voltak is azok, mikor volt az emberekben még humor, jó kedv — ebben a városkában is! Mikor még a vidám kedélyű jóbarátok tudták megtréfálni is egymást 1 Én, ha csak hallom is azokat a tréfákat,' egy- egy kellemes életet élek át — sajnos, csak képzeletben.

... De minek szedném elő, csak gondolatban is, ezeket a jó tréfákat most sorban,

lehetett tehát, a mi a felmentő verdiktet eredményezte? Semmi más, mint a kérdések helytelen feltevése az esküdtekhez. S ebben egyaránt hibás a kir. ügyészség, a kir. törvényszék és az esküdtszék.

Miután a büntető perrendtartás szerint az esküdtek a bíróság által hozzájuk intézett kérdésekre adott feleletek által döntenek az ügy érdemében, a kérdések megállapítása egyik legfontosabb teendője a bíróságnak az esküdtbirósági főtárgyaláson. A kérdéseket az ügyész indítványozza, a bíróság állapítja meg s megállapításukhoz hozzászólhatnak a védő és az esküdtek. A döntő tényező mindenesetre a törvényszék, mert az összes indítványok felett az dönt és az szövegezi véglegesen a kérdéseket. A febr. 23-iki tárgyaláson az ügyész a rablás büntette iránt indítványozott kérdés-intézést, a védő a lopás iránt kért külön kérdést; a törvényszék négy kérdést állapított meg, egyet a rablás, másikat a súlyos testi sértéssel párosult rablás, harmadikat a lopás, negyediket a testi sértés iránt. De kikerülte úgy az ügyész, mint a törvényszék és az esküdtszék figyelmét az, a mi a tárgyalás alatt álló ügyben a döntő kérdés volt, t. i. a részesség kérdése.

Tizenöt cigányasszony beront egy pitvarba s egy csomó sertéshúst leszednek s midőn a háziasszony kiveri őket, ezt leteperik s karját kificamítják. A tolvaj szövetségből azonban csak kettő kerül kézre — nem lehet bebizonyítani ez a kettő is vitte-e a sodarokat, bántotta-e a sértettet, csak annyit, hogy ezek is ott voltak s résztvettek a merényletben. Evidens, hogy a két vádlottat az esküdtek jó lélekkel sem a rablásban, sem a lopásban, vagy testi sértésben nem mondhatják tetteseknek, de bizonyos, hogy ha a törvényszék azt kérdi az esküdtektől, nem tartják-e őket e cselekményekben vagy csak valamelyikében részeseknek ; s legalábbis segédeknek, az esküdtek többsége igen-nel lelel. Miután a törvényszék csak úgy tette fel a kérdéseket, hogy elkövette-e a két vádlott, vagyis tettes volt-e egyik is másik is, az említett cselekményekben, természetes, ha ezekre a kérdésekre az esküdtek „nem“-mel feleltek. Kár, hogy az esküdteknek nem jutott eszükbe, vagy nem értették meg az elnök azon figyelmeztetését, hogy nekik is joguk van a kérdésekhez hozzászólni, sőt ha azokat hiányosaknak látják, vagy valami más kérdés feltevését is szükségesnek tartják, még a tanácskozó termükből is kijöhetnek s kérhetik a törvényszéktől a kérdések kijavítását, vagy uj kérdések feltevését.

Az esküdtszék nemcsak akkor követ el hibát, ha ártatlant elitéi, de akkor is, ha valódi bűnöst felment; mert az igazság és a jogrend védelme egyaránt megkövetelik a jogtalan cselekmények megtorlását s e fontos jog, a büntetés joga esik ki az állam kezéből a felmentő verdikt folytán. Bármennyire tarjuk is tehát fontosabbnak és kívánatosabbnak az ártatlan felmentését s ez okból a kétes esetekben is inkább a „nem bűnös“ kimondását, de a könnyelmű felmentéseket sem lehet helyeselnünk, mert ezek a jogrend megingatására vezetnek.

Vonjuk le tehát a következő tanulságokat a febr. 23-iki tárgyalásból: az ügyész ne tegyen indítványt oly kérdésre, ami egyáltalán meg

egyenként? Hiszen a jelennek egyhangúsága, a darabokra szótszaggatott társadalomnak élet- telensége annál feltűnőbbé, annál fájdalmat keltőbbé lenne. Most pedig annál kevésbé szabad sírnom a jelen felett, mert az idei farsangnak legalább a vége lett kedélyessé.

Február 24-én és 27-én a vidámság, az öröm — az élet- és munkakedvnek ez alapjai — fészkelték be ismét magukat az emberek szivébe.

24-én a polgári és felsőkeresk. iskola tanulósága rendezte a szokásos évi hangversenyt. Homonnának és vidékének ez a mulatság a legáltalánosabb mulatsága. A lekisebb tanuló gyermektől az érettségi előtt álló növendék ifjúság mulat ez estén, mindenik a maga módja szerint. Eljönnek ilyenkor a szülők is, a legegyszerűbb polgárcsaládtól kezdve fel a legműveltebb, a legelőbbkelő urhölgyig. Ilyenkor a szülők vannak jelen. A szülei szív pedig egyenlően dobog a kartou rekli és a selyem toalett alatt. Ez az egyenlőség ülte diadalát 24-én is a homonnai bálteremben. S ez az egyenlőség teremtett igazi farsangi örömet s kivilágos kivi- radtig tartó jó kedvet.

De ime, nini, majd úgy jártam, mint az Aesopus rókája a gólyával. A róka kérte a gólyát, hogy mondja el neki: hol, merre járt, mit látott, mit tapasztalt? A gólya beszélt-beszélt, de mindig csak arról, bogy hol mit evett? Én is majd elfelejtkezem arról a szellemi élvezetről, .mely e 24-iki estén kínálkozott mindenkinek : a hangverseny programjáról.

De ám, meg van ennek a maga nagy oka. A gólyának is könnyebb volt elmondani azt, hogy hol mit evett, mint azt, hogy hol mit látott. Nekem is könyebb volna a jó barátok muFolytatás a* I. mellókl«t«n.