Zemplén, 1900. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1900-06-24 / 25. szám
1900. június 24. L Melléklet a „Zemplén'* 25. számához. viselőkből alakult I. fokú közig, bíróság volna szervezendő. Hatáskörébe a járási, városi, közigazgatási hatóságok a községi közegek, az önkormányzati testületek eljárásai ellen panaszolt jogsérelmek, nemkülönben az állami alkalmazottak fegyelmi és szolgálati ügyei lennének sorolandók. A felsőbb közg. bíróság a vármegyék önkormányzati II. fok vagy központi hatóságok és miuisteriumok eljárásai ellen panaszolt jogsérelmekre elsőfokú, fegyelmi valamint szolgálati ügyekben a II. fokú bírósági teendőkkel lenne felruházandó. A közig, bizottság, a mely sem mint ellenőrző, sem mint felebbviteli hatóság nem alkalmas szervezet az állami és önkormányzati közigazgatás teljesítésére — megszüntetendő volna. A közig, bizottság, mint önkormányzati, állami, közigazgatási, vagy felügyeleti testület, jelen szervezetében úgy sem tartható fel és pedig azért; mert állami alkalmazottak hivatali állásukból kifolyólag vármegyei közigazgatási és önkormányzati ügyek intézésébe, a vármegyei és állami feladatok megosztása folytán részt nem vehetnek. A felügyeletet, miután a bizottság közvetlen érintkezésben az egyes hivatali alkalmazottakkal nincsen s csakis jelentéseiből szerez működésűkről tájékozást — eredményesen nem gyakorolhatja. Az állami közigazgatást pedig sem mint II. fokú, sem mint III. fokú hatóság azért sem gyakorolhatja, mert ily nagy számú és különféle szakerőkből összeállított bizottság gyorsan és alaposan nem képes funkcionálni. Ha a törvényhatósági bizottság ellenőrzési jogát nem a közig, bíróság által óhajtaná gyakorolni, úgy a tisztviselők és alkalmazottak szolgálati és fegyelmi szabályai egy saját kebeléből szervezendő küldöttségre volna rábízandó, a mely minden ülésre jelentést tenne, s ez esetben a tisztviselők-, segéd- kezelő- és szolgaszemélyzetre a II. fokú, a községi alkalmazottakra pedig a III. fokú fegyelmi hatóságot képezhetné. A tisztviselők I. fokú fegyelmi hatóságát egy saját kebeléből alakított fegyelmi tanács, a segéd-, kezelő és szolgaszemélyzetét az alispán, a ki a községi elöljárók fegyelmi ügyében a II. fokú fegyelmi hatóságot is gyakorolná, s végül a községi elöljárók I. fokú fegyelmi hatósága a főszolgabíró volna. venni nőül egy koldus doktornak ! Persze kényelmesebb dolog is volna beleülni a kész gazdagságba, mint évekig vesződni a sápitozó betegekkel. Másnak is fájt már arra a foga, de itt vagyok én, hogy leányomat észretéritsem ! Minden szavából, minden vonásából a pénzes ember kegyetlen gőgje rítt le. A csintalan napsugár most meg az ősz férfi szemében táncoltatta fénysugarát, mintha azt akarta volna neki mondani: — Sohse erőlködjél, sohse puffogtasd, öblös hangodat, úgy is mindhiába! Hiszen magadról tudhatod, hogy a mibe ez a két gyermek-ember beleegyezik, az nagyobb minden világi hatalomnál! Az kormányozza a világot, boldogságot, üdvöt fakaszt, ámde rombol is, ha útját vágják ! Az ifjú doktor büszkén egyenesedett föl. — Én nem számitok, uram, én csak szeretek és viszontszerettetem s ez a szeretet erősebb, semhogy bárki is megsemmisíthesse, velünk fog élni szünes-szüntelen s csak velünk fog meghalni, ám ha el is választanak egymástól ! S jöhet még idő, uram, hogy ön fogja legjobban megbánni kegyetlen szavait, a mikkel elűz gyermeke mellől. — En bánnám meg szavaimat, hogy ezt a hallatlan nagy szerencsét elutasítottam ? Majd ha vendéglőm és bérházaim romba dőlnek! Majd ha a sprudel kiapad ! Ha, ha, ha! . . . * Két év múlt el, sokaknak rövid két év, ámde hosszú a doktorra nézve, ki lolytatta létért való küzdelmét, minden öröm, minden ambíció nélkül. Még sikerei sem lelkesítették mint embert, csak mint orvost. Mit ért neki az ÜTyilt levél fötisztelendő Várlaki Sándor czéki rk. lelkész úrnak. Főtisztelendő uram, Vármegyénk határinál az országban koronként felburjánzott klerikálizmusnak és az ezt kisérő antiszemitizmusnak árjai mindenkor megtörtek. Árját magába szíttá e véráztatta föld, páráját elnyelte a ,liberalizmus üde levegőjével telitett lég. És ha mégis támadtanak „kikben az atyafiui szeretet meghidegüle“ azok sem mertek innen — és dicső Zempíén-várme- gyénk földjébe hinteni el az egyenetlenség vészthozó magvait, messzire kotródtak el, hogy onnan hirdessék az ádáz felekezeti gyűlölet vészes tanait. Ön is, főtisztelendő ur, Kassára rán- dult el és onnan a „Felsővidék“-ből fújja meg az ál-apostoloknak gyűlöletet hirdető harsonáját. Főtisztelendő uram! Én a reverendákat tisztelni tanultam. így tanítottak engem Főtisz- telendőséged szerint ugyan lengyelből idevándorolt, szerintem azonban hazámat észszel és karddal szolgált elődeim. Aztán méltóztatik tudni igy olvastam én a bibliában is és olvasom épen most a nagytudományu Huber Lip. kalocsai érseki teol. tanár magyarra fordította „Talmud“-ban, a hol megírva vagyon: Még ha uj zsidó (uj zsidó = szakadár, Krisztusban hivő, akkor ugyanis a Krisztusban hívőket uj zsidóknak hitták) tudóst látsz, áldd az Istent, ki fönségéből és tökélyéből neki juttatott.“ Főtisztelendő ur ugyancsak a tudósok közé tartozik, kinek vallásom szerint tehát a legnagyobb tisztelet dukál. Reverendáját hordja ön annak a vallásnak, melyet magasztos mestere — kiemelve egy nép kizárólagosságából — minden népeknek juttatott. De ön elveti magasztos mesterének tanításait, megveti a szeretet és béke igéit, hanem szintén odaáll a koncertezők közé, a kik már feszitik húrjaikat, .hogy a csőcselék aztán majd orgiát ülhessen. Ön a szeretet vallásának a papja! Ön dicső vármegyémnek egyik lelkésze! Főtisztelendőséged ugyanis cikkezik a „leütött keresztek“-ről, a melyet leginkább csak a lengyelből ideszakadt, de itt hamarosan meg- lépesedett és most már az elbizakodottságában bőrében nem férő nép törhetett le .. . stb.“ Mindenekelőtt tudhatná főtisztelendőséged, hogy a mi zsidó, az még nem lengyel, mert higyje el nekem, bizony mondom, én tőlem például bármelyik lengyel, vagy ha úgy tetszik, akár fráncia hitsorsosom százszorta távolabb áll, mint bármelyik katolikus magyar atyámfia. Aztán még az is meglehet, hogy főtisztelendő úrnak egyik őse szintén zsidó „volt. No ne ijedjen úgy meg, hisz Pál apostol büszkén mondta; „Én is zsidó vagyok, Gamliel mester lábainál nevekedtem (Apostolok cselekedetei), zsidó az egész családom, az az én egész nemzetségem.“ Azért mondom ezt, mert tudvalevőleg a magyarok egyik törzse kazar, kabar volt, kik szintén zsidók, voltak. (Pauler Gyula, Varga Ottó.) Aztán Árpád apánknak a felesége, fiának Zsoltnak a neje, meg maga Mén-Maroth is. De még későbben . az Árpád királyok alatt is kiváltunk mi: Mena. és Téka várgrófok szintén a mieink voltak. Összeházasodás, vemost, hiszen nincs a kinek a szeméből örömének rokonhangulatát kiolvashatná. Hiszen az a szelíd kis lány az apai szigor és szekatúra alatt már egészen elfelejtett örülni és mosolyogni. Most már csak búsulni és sírni tud. Gyakran látta a templom egyik oldal oltárlépcsőjén térdelni, kivörösödött, duzzadt szemekkel ; s ez olyankor történt, mikor hire járt, hogy ismét kikosarozott egy-egy elfogadható pártit. Ez éjjel is éppen ezek a kivörösödött sze» mek kisértették a jó doktort. Nyugtalanul hánykolódott fekvőhelyén. A levegő egész nap nyomasztó volt s most a felhők közt borzasztó égi- háboru játszódott le, mely a földet érintve, hatalmas fákat szakított ki, a kis patakot hömpölygő folyóvá dagasztotta, házakat fektetett le és háztetőkkel labdázott. A kis Teppel folyó már nem bírta magába fogadni a felhőkből és forrásokból belészakadt áradatot, romboló erővel dőlt a védőfalnak s homok- és kőtorlaszt emelt a sprudel medencéje körül. Fél óra alig telt bele s egész Karlsbad talpon volt. Az utcák megteltek emberekkel, kik rémülve menekültek házaikból, nehogy a borzasztó orkán s a hömpölygő vizáradat rajok döntse. A bedőlt házak romjai közül segítség-kiáltások, nyögések hallatszottak s a Teppel föl-föl- vetett egy-egy emberáldozatot. Orvosunk is talpon volt s ott termett, hol legnagyobb volt a veszedelem, sebeket kötözött, élesztgetett, vigasztalt, mint a hogy azt már szokták a mi derék, emberséges doktoraink, gyes házasság mind meg volt már akkor, mig a XIII. században a pápák átok súlya alatt meg nem tiltották. A vitéz lovas nemzet bizonyára csak becsülte az istenes nemzetséget, hisz ők már az egyetlen Istenben hívének, mikor a többiek a fejér lovaknak áldoztanak. Es 48-ban. 9000-en harcoltak aránylag csekély számú hitsorsosaink közül a honvédség között. (Klapka tábornok „Mes Memoirs“, Bernstein dr.: „A zsidók a magyar szabadságharcban). Voltak mártírjaink is, másokat börtönbe vetettek, az összzsidóságot pedig Haynau, a bresciai hiéna, két millió ft. hadisarccal sújtotta, miből dicső Zemplén-vármegyémre gondolom 13,000 ft jutott. No látja, keresztül mentünk mi a vérkeresztségen újabban is és a nemzetnek sok dísze-virága a mienk! Ez a népség már most, főtisztelendőséged szerint „ .. . gyalázatot űz szóban, Írásban és képben mindabból, mi nekünk szent és drága. . . .“ Nézze csak főtisztelendő ur, legyünk igazságosak. Hogy Jézus magasztos tanításait meghazudtolva, mit mívelt velünk az emberiség, nem akarom lefesteni. Nem akarom fellebbenteni a fátyolt, nem akarom felszaggatni a hegedő sebeket. A kor az úgyis írt ád a sajgó sebre és elfeledteti a szomorú emlékeket. De azért olyat, ki meggyalázza a keresztet, köztünk nem talál, nem — még a czéki zsidók közt sem. Az intelligens zsidó pedig, mint a civilizáció jelvényét, mint egy szomorú és megrázó tragédia „corpus delicti“-jét becsüli azt. Mint a magyar címer kiegészitő részét pedig tiszteli, a magyar címer környékezte glóriával azt is övezi. És ha talán mégis. ... Ha találkozott volna egy nyomorult, cudar, ki megfelejtkezett volna arról, hogy ő magyar: hát az összesség felelős érette ? A más hitü, nemzetiségű betörő, apagyilkos, hazaáruló (pedig van elég!) csupán saját fejével lakói; hát, ha egy zsidó bűnbe jut, gaztettéért az egész összességnek becsülete s feje kell ? Es épen főtisztelendőséged merészel igy prédikálni, ki annak a magasztos Mester papjának vallja magát, ki mintha előre látta volna a sok ál-apostoloknak működését, imigyen szólott hozzánk: „ . . . Halljátok, megmondatott a régiednek : ne ölj; mert a ki öl, méltó az Ítéletre. Én pedig azt mondom nektek, a ki csak azt mondja az atyafiának : Réka (magyarul: gonosz', már méltó a megvetésre.“ (Máté V. 22.). Ön pedig, fő tisztelendő ur, egy egész vallás közösséget akar sújtani és gyalázni; egy vallásközösséget, melyet Jézus, Péter és Pál büszkén vallott a magáénak, mely a kereszténységnek, a világnak egy Mózest, egy Jézust, egy Zsoltárköltőt, egy ó- és uj Testámentomot, az apostolokat, a kereszténység első két századának püspökeit (Marcusig!) — és magát az Úristent adta. Hát akkor főtisztelendőséged Jézus szerint mire méltó ? „ . . . . Ruhát adtunk neki — mondja főtisztelendő Ur, — hogy eltakarja testét, falat kenyeret nyújtottunk, hogy csillapítsa éhének kínjait, hogy ne fázzon többé és melegedjen meg a szegény üldözött és száműzött . . . .“ Ugy-e főtisztelendő ur, mintha az ön szive is megmidőn egy reszkető hang szólalt meg mögötte: — Édes apám igen beteg, egy doktort sem találtam otthon, kérem, jöjjön segítségére. — Én ? — szólt a doktor, egyben szomorúan és önérzetesen tekintve szive leánykájának arcába — hiszen látásomra csak még betegebb lesz. — Hát nem tudja mi történt? — Nem én. — A sprudel valami rázkódás, vagy be- iszapolás következtében kiapadt s édes apám ezt a hirt hallva, eszméletét vesztette s nem bírjuk magához téríteni. Attól félek, hogy szélütés érte. — Most már megyek ! — kiáltott a doktor, megkapta a leány kezét, szorosan magáéba zárta és futott vele. Többet nem szólt, csak olykor-olykor szakadt föl melléből fuldokolva, reszketve, majd meg gyöngéden ez az egy szó „a sprudel ... a sprudel!“ . . . Karlsbad lakossága még mindig fejvesztve lótott-futott. Iszonyú volt a rémület, a mi mindnyájok szivébe költözött. Ezer meg ezer ember egzisztenciája semmisült meg; a sprudel eltűnése annyit jelent a karlsbadiakra nézve, hogy a milliomos tönkre megy, a középosztály koldusbotra jut s a munkásnép éhen vész ! Csak egyetlen szalonban ütötte föl már a béke ismét tanyáját, hol egy boldog jegyespár ünnepelte kitartó szerelmök örömünnepét s egy sápadt, összeesett öreg ember egyben megadással és szégyenkezve hajlott meg a sors csapása és jövendőbeli veje emberbaráti nemeslelkü viselkedése előtt. S az a furfangos sprudel mintha csak azt célozta volna, hogy ezt a komplikált szerelmi
