Zemplén, 1900. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1900-05-13 / 19. szám

1900. május 13

I. Melléklet a „Zemplén“ 19. számához.

nőm, hogy sok történt e táron, fokozatosan haladunk, a társadalom is megmozdult, de nagyon nehezen. Pedig épp a középosztálynak, melyről most oly sok szó esik, e téren volna alkalma ismét a vezetést átvenni, ha a „nobile officiumra“ rászánná magát; ha már az országos központi hitelszövetkezetnél vagyok, legyen szabad egy pár rövid észrevételt tennem, tulajdonkeppen ismételnem azt, amit már máskor itt mondottam, de nem lehet eléggé ismételni.

Az országos központ nagy tevékenységet fejtett ki, mert a statisztikai kimutatás szerint alakitott uj szövetkezetei körülbelül 400-at, átvett a régitől 300-at s igy összesen 700-nál több szövetkezet van kötelékében ; ez igen szép szám s ha én ezen haladásnak örülök is, nem tudom azon aggodalmamat sem elfojtani, hogy ezzel a centralisztikus, bürokratikus rendszerrel, mely minden intézményt, melynek éltető eleme a szabad mozgás, megöléssel fenyeget, nem fogunk sokra menni; hangsúlyoznom kell különösen azt is, hogy nem az a fő, hogy sok, de hogy jó szövetkezeteket alakitsunk, mert a jó szövetkezet magamagát ellenőrzi, mig a rosszat nem lehet ellenőrizni s különösen a központból nem, mert nincs még ma ahhoz elég emberünk.

Ha valahol, úgy a szövetkezeti eszménél lényeges a lassú, de biztos fejlődés, a rohamos fejlődés egészségtelen. Miután a szövetkezeteknek éltető eleme a megbizhatóság s ezt is a legszigorúbb ellenőrzés adhatja meg, minél több vidéki központot., illetve köteléket kell alakítani, úgymint az Németországban van, mely eredménynyel és sikerrel jár; itt a merev államhatalmi elvtől el kell térni, mert különben az egész intézményt veszélyeztetni fogják; a központból a vidéki szövetkezeteket, különösen, ha egyszer elszaporodtak, ellenőrizni teljes lehetetlenség, pedig a szövetkezeteket folyton gondozni, figyelemmel kísérni, tanácscsal ellátni, segíteni kell s egyirányban pedig csak akkor lehet áttekintést szerezni, ha minél több vidéki kötelék lesz. De azt mondtam, hogy a szövetkezetnél fő a szabadság, a be- és kilépésnél az akarat és ne a kényszer játsza a főszerepet; a hitelszövetkezetnél ez még azért is oly értékes, különös miránk nézve, mert az sem politikai, sem felekezeti, sem egyéb kényszert nem ismer, azért nem vagyok én barátja azon szövetkezeteknek, melyeket hivatalos személyek alakítanak ; vannak itt is kivételek, ahol egy-egy főszolgabíró avagy jegyző alakíthat, de ez szokássá ne váljék.

Á hitelszövetkezeti intézmény bevált: helyes volt, hogy azt törvényileg szabályoztuk, de ha annak áldásait ki akarjuk terjeszteni, a hatásait minél nagyobb körökben éreztetni, akkor az államnak fog kelleni nagyobb áldozatot hozni, — nem mondom, hogy most, de el fog az ideje jönni, midőn az erre szánt összeg nem lesz elegendő, ha csak ismét foldozott fércmunkát nem akarunk teljesíteni; akkor már meg lesznek az erők is, akik a szövetkezeti eszmét nemcsak önzetlenül, de tudással és szakértelemmel s szeretettel fogják szolgálni, ami még most nincs; elmondhatjuk a latin költővel: „apparent rari nantes ingurgite vasto.“

palló baloldalán; jobb oldalán sietnek már visz- sza üres zsákjaikkal kollegáik. Fiakkerek zaja, tolató vonatok füttye, gőzhajók tülkölése, utcai árusok rikoltása egészíti ki azt a zűrzavaros zajt, melynek visszhangja e szó : világforgalom.

Csak az esti órák alkonya vet véget e szocialista hangversenynek. És ekkor oly szépen rá lehet ismerni a munkásokra, kimelyik hazát vallja sajátjának. A török szép csendben a kikötő félreeső részébe megy, leszáll a sekély vízbe és végzi rituális esteli mosakodását. A görögnek első dolga leguggolva napi keresményét számlálni össze. A magyarnak, ha nem is érteném első szavát, midőn az utolsó zsákot lerakja : „No azt a ... az Istennek se emelek ma több zsákot,“ — de látom hogyan siet a munka porát lemosni a legelső — korcsmába. Hogy a né gereket fölismerhessük, ahhoz nem kell sem pszikológiai sem fiziológia. Aztán csöndes lesz a kikötő, csak az elkésett csónakos kirándulók lármája, a dunai sirály vijjogása, az őrtálló katonák és rendőrök elnyújtott füttye hangzik még . . .

*

Pár nap múlva találkoztam hajósinasunkkal, a szegény árva Giurgiuval, a mint dologtalanul barangolt az utcákon.

— Hát te nem vagy többé a hajón?

— Gazdám a veder miatt elcsapott.

— Mi a foglalkozásod most ?

— Tökmagot eszem.

— De hát kinél, hol lakói?

— Az utcán . . .

így születnek a lazarrónik.

Monte-Azarico.

Nem fejezhetem be beszédemet anélkül, íogy abbeli örömemnek ne adjak kifejezést, íogy végre kilátás van arra is, hagy a telekkönyvi intézménynek nagy hiányai, bajai, — melyek nálunk a vidéken sok kellemetlenségnek az okozói, — fokozatosan, bár lassan, de biztosan, öntudatosan és rendszerrel gyógyítva esznek, az igazságűgyministernek a képviselőlázban hangoztatott beszédje legalább erre enged következtetni.

Különben bizalommal viseltetem a kormány iránt, a költségvetést megszavazom.

Haraszthy főszolgabíró jelentése.

Tekintetes alispán ur!

Felhívására ... a tömeges amerikai kivándorlás ügyében tisztelettel jelentem a következőket :

Most egy ideje ezen kérdés foglalkoztatja úgy az országos, mint a vidéki hírlapokat, foglalkoznak vele az Országházban épen úgy, mint a főrendiházban ; már egész irodalom keletkezett ezen kérdésről; foglalkoznak ezzel egyesek, társulatok, egyesületek, törvényhatóságok stb; de a mint a nagymérvű hegyomlásokat nem lehet omlásukban feltartóztatni, épen úgy nincs mód, erő és hatalom, hogy az amerikai kivándorlásnak, helyesen a pénzszerzés végett való kimenetelnek, eleje vétessék, az megbüntettessék s mentői nagyobb akadályokat gördítünk elébe, annál inkább vesz fel nagyobb és nagyobb arányokat.

Én 23 éve működöm a közigazgatás terén, s ebből 20 évet itt a felvidéken töltöttem el, éber figyelemmel kísértem az amerikai kivándorlást és szent meggyőződésem, hogy ha nem Amerika, ma már lakatlan, néptelen a felvidék. Pusztán állanának a felvidék földjei, rétéi, legelői s most már minden talpalatnyi föld fával, bokrokkal, gazzal lenne benőve s csak a vadaknak lenne az kedves otthonja, édes hazája.

Az amerikai kivándorlás, helyesen pénzszerzés, az 1880-ik évi Ínséges év végén vette kezdetét, tartott azóta folyton emelkedve, s most öltötte a legnagyobb arányokat, mivel, népünk állítása szerint, még soha sem ment olyan jól a munka és kereset Amerikában, mint 1899. évtől kezdve. Húsz évvel ezelőtt a legnagyobb felvidéki községben alig volt 2—3—4 kisgazda, kinek saját marhája lett volna, feles volt az a község korcsmárosával, más zsidajával, bérlőjével, papjával stb. s ez igen jövedelmező üzlet volt, mivel az állat tulajdonosa, ha átadott feles tartásra 120—160 korona vételárban egy pár tulkot, vagy 80—100 korona árban egy tehenet, az 3, 4, 5-ik évben elkelt négyszeres-ötszörös árban ; s mivel az állattulajdonosa időközben felesének adott adóra, sóra s egyéb szükségletekre apró részletekben pár forintot, a vételár s az adott kölcsönök kamatok kamatjával oly összegre mentek fel, hogy mikor a közös jószág eladatott, nem hogy jutott volna még pár forint a felesnek, hanem nagyobb összeggel még adós maradt s újra el kellett fogadnia a megkínált áru más állatokat, hogy valahogy kibontakozzék adósságából, nehogy még háza, telke is rá menjen az üzletre.

Egyesek pusztán, műveletlenül, gazdátlanul ott hagyták házaikat, földjeiket s elmentek a dúsgazdag alvidékre szolgálni s ha a kincstár adóhátralékba kitüzette az árveréseket, az ily puszta telkekre ráfizette az eljárási költégeket, mivel számtalan eset volt, hogy a 40—60 korona adóval terhelt ingatlanság el kelt 6, 8, 10, 12 korona vételárban, különösen a „Beszkidek“ alján s igy a m. k. kincstár akkor már fel is hagyott az árverésekkel.

A mint azonban megindult az amerikai kivándorlás, első volt az, hogy az adóhátrálékos rendezte kincstári terheit, tartozásait; azon telkek pedig, melyek részint adóba, részint magán hitelezők által elárvereztettek, vagy tulajdonosaik által potom árban, pár forintért elzálogosítanak, 10—20 szoros vételárban visszavásároltattak úgy, hogy most már alig van paraszttelek más kézen, mint a kisgazda kezén. Itt Ho- monna mellett, van egy kis község, hol a volt korcsmáros 15 évvel ezelőtt korcsmái hitelből kifolyó követeléseire elárvereltetett 33 negyed telket s azt 50—60—80 korona vételárban maga vásárolta össze; mokt egy sincs már kezén ; visszavásárolták azt volt tulajdonosaik, vagy egyes kisgazdák, de 1800, 2000, 2400 korona vételárakban.

Azóta mindenkinek van sok szép igavonó és haszonmarhája, okszerűbb gazdálkodást folytatnak s az uzsorások teljesen elvesztették a talajt lábaik alól. A ronda kis házakat, illetve viskóikat sorban bontogatják le, építenek nyakra-főre csinos, egészséges, jó lakházakat kőből, téglából, vagy fából s úgy, hogy ezeket már lehet szellőztetni, tisztán tartani, a mi különösen fontos a közegészségre.

Több gondot fordítanak öltözetükre, táplálkozásukra s amazt a luxusig, emezt a pré- daságig viszik. Általánosságban emelkedett a jólét, a megelégedés. Ha pedig ismét kezd ingadozni a kisgazda vagyoni helyzete, ismét kimegy pár évre, vagy kiküldi egyik, másik családtagját s továbbra is fentartja magát és családját, gazdaságát.

Van olyan, ki már 4—5-ször volt kint és ismét csak visszatért és visszatér.

A földek az ingatlanok értéke rohamosan emelkedett, előbbi értékük húszszorosáig s minden talpalatnyi földnek van sok és igen jó vevője csak az sajnos, hogy nincs egyes helyen- kint annyi, a mennyi drága pénzen el kelne. Itt magasabb ára van egy hold földnek, mint Alsó-Zemplénben, vagy Szabolcsban.

Vannak községek, melyek hallatlan magas vétel árban megszerezték a földesúri birtokrészleteket.

S ezen általános jólétet bizonyára sem az állam, sem a társadalom, sem egyes birtokosaink jóakarata, hanem kizárólag Amerika idézte elő, habár készségesen elismerem, hogy úgy 6 évtől kezdve már az állam részéről is történik egy kis mérvbeni tevékenység, különösen az állat- tenyésztés terén s jó vetőmagvak — habár igen csekély mérvbeni — kiosztása által; de eddig bizony senkinek jóakaratát soha sem tapasztalta ezen elhagyatott, szegény, nyomorult vidék népe. Iskolák nincsenek, a nép szellemi nívójának emelésére most sem történik semmi, hol van iskola — talán négynek kivételével — abban nincs köszönet, hiszen a hitfelekezetí tanítók egy része még a Haza nyelvét sem beszéli, nem hogy oktatni volna képes. Nagybirtokosaink itt nem laknak, a néppel nem érintkeznek, a nép teljesen tisztviselőiknek, bérlőiknek van kiszolgáltatva. Szívesen bérelné a nép a földesúri birtokokat s fizetne sokkal többet, de a bérlethez nem tud hozzájutni. Egyes nagy- birtokosaink szívesebben adják bérbe Galicziá- ból jelentkező zsidóbérlőknek birtokaikat, kik kevesebbel elégednek meg, mint a mi zsidaink s igy képesek többet fizetni s az ilyenek aztán bejönnek vejeikkel, sógoraikkal, rokonaikkal — mint különböző cimü gazdasági alkalmazottakkal s ezek aztán itt maradnak végleg, mivel a bérlet csak arra való, hogy az alatt itt szerezzenek egy kis ingatlant, vagy legalább belhe- lyet házzal. Ezekkel szemben aztán tehetetlenül áll a hatóság, kiutasításra már nincs jogos, törvényes alap. Ezek aztán ártalmára vannak nem csak népünknek, hanem saját hitsorsosaik- nak is, a kik már beleélték magukat a mi viszonyainkba s már érzésben, haza szeretetben is egybeforradtak velünk.

Az ily bérlők a bérleti összeget kiszedik a néptől legelő-dijak cimón, mivel az állattenyésztés az amerikai pénzen oly nagy lendületet vett, hogy legelőbérletek nélkül a kisgazda el nem lehet, a bérlőnek ingyenben maradnak a földek, rétek.

Adnák csak bérbe birtokaikat földesuraink a népnek, meglátnák pár év múlva ennep roppant kihatását a népre, a közjóiét általános emelésére,, s a be- és kivándorlásra.

Én megkerestem járásom postahivatalait, hogy mutassák ki nekem, mily összegek érkeztek az 1899. év folyamán Amerikából s a folyó év első negyedében s ennek eredménye a kö- vetkező.

Múlt 1899. év folyamán érkezett 749,788 k. 74 fii. Folyó év első negyedében 257,749 k. 43 fii.

Össesen: 10,07,538 k. 17fii.

Már most ha tekintetbe vesszük azt, hogy a kint lévők évek óta már nem küldik haza összkeresményeiket, mivel megtörtént, hogy azalatt, mig ő kint dolgozott és keresett, neje, vagy hozzátartozói elverték keresményét s ha hazajött pénz helyett adósságot talált, tehát csak 30—80—100 koronát küldenek haza évente az adó és egyéb közterhek kifizetésére, vetőmag beszerzésére, bizonyára négyszeresre tehető azon összeg melyet magokkal haza hoznak. Hiszen itt nap-nap mellet halljuk, ez, meg az hazajött s hozott 800, 1000, 2000 irtot s még többet is.

Már most, hogy lehet azt követelni, hogy a nép maradjon itt, hol 30, 40, 50 krt keres naponta — ha ugyan akad napszámos munkája — s ne menjen oda dolgozni, honnan 1 év alatt százakat küld, vagy hoz haza.

Földje vadvizes, terméketlen, többször nem adja vissza a vetőmagot s ha már 1—2% a maghozam, már akkor az esemény számba megy. Hol nincs ipar, kereskedelem, forgalom, ott nincs munka és kereset. Ott soha sem lát pénzt a föld szegény népe.

Nem jajgatni, akadémikus beszédekkel kell küzdeni a kivándorlás ellen, hanem alkotni és tenni is. Népünknek fogalma sincs a helyes szántás-vetésről, a talajjavításról, az okszerű gazdálkodásról. Fel kellene tehát itt állítani minta paraszt-gazdaságokat s oktatni a népet, kézzel foghatólag bebizonyítani előtte, hogy itt is lehet okszerű gazgálkodás mellett fokozni ^