Zemplén, 1898. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1898-10-02 / 40. szám

1898. október 2.

I. Melléklet a „Zemplén“ 40. számához.

mék, kiknek cikkelyeit a királyné szobrának hova helyezéséről olvasni szerencsém volt, rögtön átlátják, nem, átérzik inditványom összes árny- és fényoldalait és bizonyara jobban érvelhetnek ellene vagy mellette, mint én, mégis jóakarata pártfogás és támogasás nélkül nem szokta egy apa sem a nagyvilágba bocsátani gyermekét.

Petőfi irta édes anyjáról:

.Mi ő nekünk, azt el nem mondhatom,

Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;

I)e megmutatná a nagy veszteség,

Ha olszólitná tölünk őt az ég.“

A végzet szövevényes útjait nem ösmefjük. Nem kérdezhetjük, azért hagyott-e el bennünket buzgón szeretett királynénk, mert ott, hol sorsunkat intézik, már megelégelték az ő mérhetetlen szenvedéseit. Azt sem kérdjük, miért markoltak oly mélyen bele vérző elevenünkbe, mikor elvesztése nélkül is elég nagynak, elég pótolhatatlannak ösmertük őt. Nem kérdünk mi semmit, mert szivünk összeszorul, szemünket köny borítja be, szánkat sirásnak vágya ingerli. De a keservek ez árjában egy gondolat hatja át a gyászoló nemzet kebelét: emléket neki, nagyot, méltót, szeretetéhez, szeretetünkhöz és hálánkhoz illőt, amiért szeretett bennünket, erről már régen leszokott árva magyarokat. Es ha a tovasuhanó idő szárnyán uj korok jönnek majd uj emberekkel kérdeni fogják ki volt ő — feleljen az a fehér márványemlék : szegények és árvák védőasszonya voltam, Magyarország védasszonya voltam ! Kérdeni fogják, hogy élt ő — feleljen a szobor: szerette a természet magányát, mert szivének fájdalmára ott keresett enyhülést.

Fog-e igy beszélni egész Magyarországnak egy Gizella- vagy Erzsébet-téri, vagy akár a főváros bármely terén álló szobor? Érzéseknek, homályos sejtéseknek egész raja kavarog bennem és ha kifejezhető gondolatokká szűröm le ezeket a sejtéseket, egyértelmüleg azt felelik: nem! A G'zella-téren nem állhat Erzsébet királyné szobra egyszerűen azért, mert az Gizella- tér, — az Erzsébet-téren meg azért nem, mert az Erzsébet-tér. Ez utóbbi igaz, megboldogult királynénktól nyerte elnevezését, de még akkor, midőn áldott emléke nem forrhatott annyira ösz- sze egész Magyarország leikével, amidőn még ideje sem, de alkalma sem volt annyi jót tenni, mint élete utolsó percéig. Most kell, hogy az a szobor kinőtt legyen az Erzsébet-tér keretéből, kell, hogy arra gondoljunk, minél több és na- gyobbszabásu hely legyen emlékével tele és ne a régieknek is fölhasználásával minél kevesebb.

Ha van hely, összhangban az ő áldásos működésével, az egész országot átölelő forró sze- retetével; ha van hely, amely megfelel a nagy természet magányát kereső lelkének; és végül ha van hely, mely profán szemektől elvont, a megszokást nyomon követő köznapiságtól megóvott szent helye lehet a magyarnak, hogy fölemelkedjék hozzá, közelebb az éghez, hova liliomtiszta ártatlan lelke költözött: úgy az az általa is szeretett budai hegyek között történelmünk egyik kezdő bástyafala, a Gellérthegy lehet.

Mélyen benne fekszik az emberi természetben, hogy becsesebb az, amihez fáradsággal jut; ami becses, azért nem sajnálja a fáradtságot: és a nemzet értelmisége, amely átérzi a királyné életét és tetteit, mindig el fog zarándokolni Magyarország fölött karjait ál dó an kiterjesztő szobrához. A nép pedig tömegesen is fölkeresné, ha egyszer egy évben, valami búcsú napján, vagy szept. 10-én egy misét mondanának a hegy tetején.

Hát igaz, hogy egy ilyen értelemben vett emlékmű kivitele nem volna olcsó; finánciális kérdések szerepléséhez nem értek ugyan és mintha ízlésem és kegyeletem is tiltaná; de midőn valaki egy nemzet szivéhez oly közel jutott, az a nemzet egy monumentális mű alkotásánál nem krajcároskodik. Szükséges volna a hely parkírozása — nem szólva a citadelláról, melynek le- hozdását már úgyis elhatározták — megfelelő sötét, lombos háttérről való gondoskodás, díszes szerpentin útnak kiépítése, fák föntartása, ami mind nem lehetne meg ma. Azonban a szobrok sem a jelennek készülnek, de sokkal inkább a jövőnek.

Legyen itt említés téve a képfaragókról is, főképen a magyar képfaragókról, akik ugyan sokkal inkább szorulhatnak bármire, mint éppen az én pártfogásomra. Föltéve azonban, de meg nem engedve, hogy a magyar képfaragók csakugyan képtelenek volnának e nagy műnek hiba nélkül való megalkotására, amit, ismétlem, kizártnak tartok, még akkor is velők kell azt megcsináltatni.

Legyen már egyszer nekünk kedvesebb a miénk esetleges hibáival is, mint a másé csupa kitűnőségeivel.

Végül, szerény cikkelyecskémnek kis szerepet szántam, egy kavics szerepét szántam. De egy olyan kavics, melyet tóba dobtak, s amely ott hullámgyűrűt vet. Andorka Sándor.

Levelezés.

Pcsoliim, szept 26.

Igen tisztelt szerkesztő ur!

Kedves barátom !

„Miképp jutott e hegyre e szobor ?:

„A földről vitték őt oda,

„Vagy az égből esett le? . . .

„fey szentebb, de úgy magasztosabb,

„Ha emberi kéz emelte.“

Petőfi.

Életemben csak édes jó anyám halála sújtott le s renditette meg egész valómat annyira, mint szeretett felejthetetlen jó királynénknak, a mi drága Nagyasszonyunknak véletlen s emberi érzést felülmúló gyászos halála.

Férfi s pap vagyok, már sok gyászesetet láttam, sőt megrendítő családi katasztrófát is mikor a temetést végeztem, láttam egy rakás apró gyermeket egyszerre elhalt atyjuk s anyjuk koporsója körül szivszaggatóan sírni, természetesen igy a szivem hozzá szokott már a fájdalom elviseléséhez ; de amidőn ama sziv- repesztő, hallatlan gyászesetet, a „Zemplénéből megtudtam: hogy á legszeretőbb szivet egy vadállati természetű, istentelen ember gyilkos kézzel keresztül döfte s megszűnt dobogni a legnemesebb szív, . . . meghalt a királyné a magyar nemzet védőangyala kiszenvedett — könyeimet nem voltam képes visszatartani. . . . sírtam mint egy kis gyermek.

Hétfőn korán reggel, f. hó 12-én, vettem tudomást a borzasztóan szomorú s hihetetlen gyászesetről. Meghuzattam a toronyban a harangokat.

Oh mily szomorúan szóltak. Híveim tudván hogy nincs halott a faluban, sorba jöttek kérdezősködni: mi történt? ki halt meg? miért harangoznak ily szokatlan időben ? Mindenkinek tudomására hoztam, hogy meghalt jó anyánk; drága szeretett királynénk meghalt, egy gonosz ember, orgyilkos kezétől halt el. Mindenki el- érzékenyedett, csak úgy ömlöttek a könyek a munka s a sorscsapásai közepette megedzett, szegény, földhöz ragadt híveim szemeiből .... Mikor gyászmisét tartottam .... megható látvány volt a midőn gór. szertartás szerint a „panachida“ végzésekor a sok ártatlan gyermek égő gyertyával kezében, a hívek nagy száma között a templom közepén megállották s szívből énekelték a gyászdalokat a jó királyné lelki üdvéért.

A gyászbeszéd alatt a templomban levő hívek serege siró, zokogó, családot képezett. Zokogott, sirt ifja véne, férfi, asszony egyaránt, igazán tiszta önzetlen szívből. Sirt a nyáj, sirt — pásztor is.

Oh igazán hány sok millió könnycsep hullott e szép hazában szeretett jó királynénkért s hány sok millió ajk szórt átkot a gyilkosra? A magyar nemzetnek még nem volt szivszaggatóbb napja, mert e gyászos eset még a pór népet is megindította A különben kemény, hidegszivü Kárpát-aljai orosz népünket igy általánosan, minden községben elérzékenyülve mi papok még nem láttuk.

A sirás csillapultával felhívtam híveimet, hogy miután a nagy, a dicső emlékű királynénak a magyar nemzet egy, a nemzet s ennek nagy királynéjához illő emléket akar emelni, s az emléket szobor alakjában Budapesten, hazánk székes fővárosában akarja felállítani — ők is filléreikkel járuljanak az emlékhez.

Zemplén-vármegye törvényhatósága megmutatta kegyeletét; kell hogy Zemplén-vármegye minden fia s nevezetesen a nép, a földmivelő osztály is mutassa meg, mire képes a magyar nemzet, a nép szeretete. Egy aljas, elvetemült, szívtelen ember az alsó néposztályból csinálta a sebet: a magyar nép összessége legalább gyó- gyitóirt csepegtessen a sebre. A gyilkost gyűlölet vezérelte: népünket a szeretet, a hódoló tisztelet vezérelje az élet utjain. Adjon kiki tehetségéhez képest! A szegény napszámos sze - retetből nyújtott fillére épp oly kedves, mint a gazdag gazda forintja.

Híveim, a zord Kárpátok alatt lakó szegény oroszok, átérezték a magyar nemzet veszteségét s készséggel részt kérnek a kegyeletből, siettek filléreiket, igaz csak filléreiket — mert aranyunk, ezüstünk nincsen, a szeretett — dicsőemlékü királyné emlékének oltárára letenni.

Kedves jelenet volt, amint egy kis árva iskolába járó leányka egy krajcárt hozott s azt mondotta — ,,En is szeretem a királynét, hoztam neki egy krajcárt.“

Az összegyűlt 5 forint 50 krajcárt minap postautalványon becses címedre küldöttem,*) azzal a szerény inditványnyal, hogy a Zeraplén-vár•) Átvette s a nagyranövés mustármagjaként őrzi kiadóhivatalunk. Szerk.

■4

megyei nép által, reményiem, hogy a többi községek lakosai, földmivelői is magukévá teszik az indítványt, — adományozott összegből ez „Erzsébet királyné alapítványit teremtsük össze s ezen alapítvány kamataiból évenkint egy, a földmivelő osztályból származott s felsőbb iskolákba járó, példás viseletű s jeles előmenetelü ifjú vagy leányka a szeretett királyné halálának évfordulóján megjutalmaztassék. Ha pedig felsőbb iskolába járó ifjú, vagy leányka nem volna a földmivelő osztályból, akkor az az évi kamat a tőkéhez csatoltassék. Az alapítvány kezelésével Zemplén-vármegye törvényhatósága, illetve egy választmány bízatnék meg.*) Azt hiszem népünk szebb emléket nem emelhetne a nemes szivü királynénak.És az ezen inditványom ha nem találna viszhangra,akkor légy szives a felállítandó szoborra fordítani s elküldeni az illetékes helyre.

Eötvös József bárónak igaza van midőn Írja : — „nincs szebb emléke egy embernek, mint az a nemes érzés, melyet jobb emberek szivében hagy maga után.u

Ily örök emléket hagyott maga után a mi szeretett jó királynénk a magyar nemzet szivében. Mi meg térdre borulva kérjük a jó Istent, hogy kegyelmes nagyasszonyunknak, édes hazánk pátronájának az égben az örök világosság fényeskedjék; itt a földön pedig legyen emléke áldott s örök ! Éljen emléke, mig egy magyar lesz e földtekén !

Bihary Emil.

B. Szerdahelyről Írják lapunknak: A községi iskola is részt vett szept. hó 19-én Erzsébet királynénkért a római és görög katolikus templomokban tartott gyászistentiszteleten. A róm. kát. templomban Messerschmidt György segédlelkész, a görög kát. templomban Dam- janovics Ágoston celebrált. A tanuló ifjúság fekete karszalagosan zászló alatt vonult a templomokba. A zászló és karszalagok előállításáról Szerviczky Ödön iskolaszéki elnök gondoskodott saját pénztárából. A gyászistentiszteleten jelenvolt nagyszámú közönség élén ott láttuk : Yécsey Béla bárót családjával és Szerviczky Ödön jószág- s jogigazgatót családjával. A tanulók 30 napig karszalagosan járnak az iskolába. rí.

Mádról írják lapunknak: Az a szivet megremegtető szerencsétlenség, hogy Erzsébet nagyasszonyunk mily gyászos módon vált meg az élettől, mély gyászba borította az országot. A gyászos hir nyomán országszerte a lakosság lelke is gyászba borult és a szemekbe könyek, az igaz fájdalom könyei lopóztak. E megrenditően mély gyász alkalmából, a nemzet fájdalmában Mád város is osztozott, amelynek fényes tanúbizonyságát szolgáltatta. A múlt hónap 21-én megtartott gyászünnepségről az alábbiakban számolunk be : Reggel pontban 8 órakor a helybeli római katolikus templomban Erzsébet királyasszonyunk lelki üdvéért nagy gyászmisét rendeztek a közönség óriási részvétele mellett.

Innen a közönség az ev. ref. templomba ment, hogy meghallgassa, azt a költői szárnya- lásu szép beszédet, amelyben Pálóczy ref. leik. Erzsébet nagyasszonyunk nemes életét oly hűen ecsetelte, hogy künyet varázsolt szemeinkbe. Könynyel szemünkben, meghatottsággal szivünkben tértünk végre az izraelita templomba, hogy meghallgassuk a szépen sikerült gyászistentiszteletet, amely felekezeti különbség nélkül a zsúfolásig töltötte meg a templomot. — Délután a város képviselő-testülete rendkívüli ülést tartott, amely alkalommal Wetterschneider Miksa, városi képviselő-testületi tag, mondott sikerült beszédet, amelyben megható szavakban búcsúztatta el Erzsébet királyasszonyunkat az élettől. A beszéd a képviselő-testületre mélyen hatott és elhatározták, hogy a szónok szép gyászbeszédét jegyzőkönyvben örökítik meg. Egyben az Erzsébet királynénk emlékének emelendő szobor céljaira száz koronát szavaztak meg. (n—j.)

Vármegyei közgyűlés.

(K) Ősi tanácskozótermünk az országos gyász képét hűen tükrözi vissza. A gyászfátyollal bevont falképek között Nagyasszonyunk fekete, átlátszó szövettel köritett arcképe, megújítja szivünkben az igaz szomorúságot s mi, bizottsági tagok, meghatottsággal eltelve üljük körül a tanácskozás asztalait. A máskor észlelhető élénkségnek semmi nyoma; az »érdeklődése mintha megszállt volna nyugodni.

A közgyűlést f. évi szeptember hó 29-én d. e. 9 órakor Molnár István főispán ur Öméltósága a következőkkel nyitotta meg :

*) Véleményemet közlöm az „Egyesületi élet“ rovatában a „Kegyelet-fillérek“ alatt. Szerk.