Zemplén, 1898. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1898-10-02 / 40. szám
Gyászbeszéd ) . . . Fáj az elhunytról beszélnünk és mégis mindig róla beszélünk és elfognak merülni hosszú- századok a történelem mélységébe és még mindig beszélni fog a mi boldogtalan királynénkról a szomorú dal, a zokogó emlékezet. Későbbi századok, idegen nemzetek csodálkozva kérdik : Miért kesereg a magyarok népe úgy, mint sohasem kesergett eddig? miért fagyott meg minden szívben az öröm és vidámság? Oh de nem kérdeznék ezt és nem csodálkoznék senki sem bánanatunk nagyságán, ha tudnák, mi volt Erzsébet királyasszony- nekünk, hanem akkor azt mondanák, hogy a legnagyobb fájdalom is csekély ahhoz a megérhetet- len szeretethez és hálához képest, melyet Ő mi- tőlünk megérdemelt. Hadd mondjuk el itten, Isten házában, mi volt ő a magyar népnek, ezen prófétai ige alapján : „Emlékezem ifjúságod ragaszkodására, tökéletes szeretetedre, midőn jöttél utánam egy sivatagba, virágtalan országba.“ (Jer. 2. 2.) Gyászoló felebarátaim! Tudjátok melyik földre illett az elnevezés : sivatag, virágtalan ország ? Honnan tűnt el éveken által az öröm és vidám mosoly? A magyar nemzet földje volt az, melyre a boszut lihegő önkény halotti leplet akart kiteríteni, hogy elfojtsa benne a nemzeti érzés gyönyörű virágait. Rabláncok nehezedtek a honfikezekre és akinek életét megkímélte a sujtoló hatalom, az a börtönök sötétjében sínylődött — honszeretetéért. Búslakodás volt a nemzet sorsa akkor, szárnyaszegetten tekintett múltja emlékeire vissza, s bánatba merülten epe- dezett reménysugár után, mely életre, bizalomra serkentse csüggedt gyermekeit. Abban a korban, újkori történelmünk szomorú hajnalán, mint az égből hirtelen lejövő csillag, felragyogott királynénk alakja s szeretetének, jóságának megnyilatkozásával szétoszlatni kezdte a fellegeket, melyek a nemzetre nehezedtek. Boldogság volt az Ő mosolya az elnyomott országnak, megváltás volt az Ő szava a börtönök rabjainak és felszabadulás volt az Ő könynye az egész nemzetnek. Mintha a magyarok népe addig imátkozott volna Istenhez segítségéért, mig az elküldte hozzá jóságos angyalát, hogy hírül vigye néki, hogy meghallgatta Isten az Ö forró imáját. A zsidó népről beszéli el a biblia, hogy a szépséges Eszter királynő váltotta meg kérő szavával rabságából őt. Ugyanaz volt nekünk Erzsébet királyasszony, aki könyörgésével fordult fejedelmi urához: Ezt a népet kérem én, mely lélek az én lelkemből, add vissza neki elveszített szabadságát, mert halálom lenne az ő boldogtalansága. Es tündérszava elől csakugyan tovatűntek az árnyak, a véres emlékeket elűzte a szeretet, a boszut legyőzte az asszonyi irgalom és mint a gyermeket atyjával legjobban az anyai szív tudja kibékíteni, úgy fűzött elválaszthatatlan köteléket a királyné jósága a nemzet és uralkodója között. . . . . . . Áldás volt a lépés, mely őt közénk hozta; szeretet volt a levegő, mely őt körülvette; a legszentebb odaadás, hűséges ragaszkodás támadt minden alattvalója lelkében, ha szenvedő an•) Kivonat Singet■ Bernát dr. tapolczai kerületi főrabbi, földink ós munkatársunk beszédéből. Elmondotta Erzsébet királyné Őfelsége emlékére, szept. 21-ón. Szerk TÁHCA 5\ & Erzsébet királyné emléke. gg Boldog az, kit sírja eltakar már. S tiszta lelke mennybe költözött; Uj világa áldó fénylakában Nem eped a gyarló rög fölött. Jó királynénk, azt hiszi hű néped, Cirok üdved hogy te is elérted. # Csillag-hullás volt, mikor születtél, S mind felfogta szűzi kebeled, Nőve-nőttél, s nem aludt ki lángod, Járt ragyogva mindenütt veled ; Szeretet volt szived dobbanása, S áldást hintet a rideg világra, * Koronánkat, hogy fejedre tették, Látta néped, hogy ki és mi vagy, Első tetted kegyelem malasztja; Úgy tevéi, mint a valódi nagy, Szived lángját népeidnek szántad, S felölelted szép magyar hazánkat. gyalára, vértanukirálynőjére gondolt. Mint szerettük volna őt boldoggá tenni; az érzelmeket* * melyekkel megajándékozott bennünket szomorúságunkban, viszonozni akartuk boldogságunkban ; szerettük volna elűzni a fájdalom szellemeit mellőle és ha itt lehetett volna köztünk, megvédtük volna, megoltalmaztuk volna hű szivünk vérével is, hogy gonosz kéz ne férjen hozzá, bűnös őrültség ne leselkedjen Ő utána, kit méltónak tartottunk volna arra, hogy az ég jóságos angyalai őrködjenek léptei felett, vagy hogy Isten a sivatag felhőoszlopaival védelmezze meg őt az undok gyűlölet fegyverei ellen. És vájjon mi lett a boldogságból, melyet neki kívántunk? Mi volt jutalma az j nemes érzelmeinek, fejedelmi erényeinek? Oh, hallgasson el a mi tépelődésünk, ne kutassuk a gondviselés titkait! El kell némitanunk indulataink háborgását, a gyönge halandó nem ösmerheti Isten útjait, még azokat sem, melyeken királyokat és fejedelmeket vezérel éltök éveiben. A nemzetnek forró imáját nem hallgatta meg Isten ... 0, ki azért jött hozzánk, hogy a boldogság virágit hintse széjjel e hon bércei között, reményvesztetten, örümtelenül bolyongott, mert az a kegyelem is, mely mindenkinek megadatott, aki kebléhez ölelheti gyermekét, az is elragadtatott tőle, midőn egyetlen fiát, népek reményét, országok bálványát, kitől mi is legszebb álmaink megvalósulását vártuk, a sors villámcsapásai érték utói, hirtelenül, váratlanul. Azokban a vérfagyasztó napokban, melyek a mostani bánathoz hasonlóval töltötték el szivünket, a megtestesült eszményiség gyanánt állott a világ előtt. A gyermekétől megfosztott anya nem zúgolódott, nem panaszkodott, hanem vigasztalt, bátorító szavak röppentek el ajkairól, hogy másnak ne fájjon, nekünk ne fájjon az ő fiának elhunyta. Szeretetének kiapadhatatlan forrását még a szenvedések izzó heve sem szárította fel; vigasztalt, mint Isten küldöttje, hallgatagon tűrt, mint egy hős, erős volt, mint egy királyné, holott már nem volt egyéb, mint egy szegény boldogtalan anya. Csak később, mikor megenyhült a nemzetek és az uralkodó gyásza, tellett meg az ő lelke túláradó keserűséggel; az ő szivét kezdte emészteni az égő fájdalom és szerte a világon keresett gyógyulást, vigaszt, amihez joga van minden közönséges halandónak. Elment a délvidék virágos mezőihez és kérte a tenger hömpölygő habjait: adjatok enyhet egy megsebzett anyának ! Kérte a hófedte ormokat: küldjétek egy fuvallatot, mely lecsillapítja fájdalmaimat! Fohászkodott a napsugárhoz, esedezett az örökös nyár kéklő égboltozatához: Váltsatok meg, szerencsétlen nőt, fájó kínjaimtól! — A természettől kérte azt, mit a fejedelmi biborpalást megtagadott tőle; de az sem tudott gyógyító írt teremteni sajgó fájdalmaira — és tengernek hulláma tovatűnt, mezőnek virága elhervadt, hegyorom hava elolvadt, csak az () bánata élt, fájt és szemeinkben mindig szentebb vértanúvá avatta a szenvedő uralkodónőt. Féltettük mi mindig azóta az O szivét; azt akartuk felvidítani és ezeréves ünnepünk idején elhívtuk, hogy Ő is örüljön; és ürült is, könyek- kel szemében, már örülni is csak könyekkel tudott ; távoztakor ismét csak a szive fájdalmairól hallottunk. Nap ragyogtán oszlik a borús éj, S élet pezsdűl minden téreken, Hő szavadra gyásza múlni kezdett, S felocsúdott félholt nemzetem : Koronánkért királyt adtál nékünk, Te okoztad, hogy remélve élünk. * Benned erő, női kellem bája, S szellemednek fénye jót akar, Megszeretted, s azt óhajtá lelked, Hogy szabaddá legyen a magyar; Összetépted, levevéd rabláncunk, S hálatelten a trón körül állunk. * Ah ! de nem ! hisz’ köny van szemeinkben, Gyász borítja szebbre vált egünk; Örök álom szállt szép szemeidre, S hő imánkkal föl nem kelthetünk; Gaz merénylet szived átütötte, Hogy sirasson a magyar örökre. * Sir az erdő, s a hegy is borúban, Nem láthatja szép szemed soha! Zúg a tenger s minden őt zokogja, Oda dísze, tündér-asszonya, Szép, dicső volt minden égsarokban, S ma megölve, fekszik ő halottan ! * Fájdalom s bú mély keservbe olvadt; S bús könyek közt áldja nevedet; Nemzetünknek véde, őre voltál, Érte szívünk, nézd, miként szeret! Egygyé lettünk, szent nekünk emléked, Sirva-sirunk s hőn imázunk érted! Az Ó szive boldogított, szivét szerettük meg, szivéért imádkoztunk és azt a szivet találta el a tőr, ezt a templomát a szeretetnek döntötte össze- egy — ember, holott a mi regéink azt hirdették, hogy a menyországhoz nem közeledhetik a legsötétebb kárhozat. A mint „nem hitték a föld összes királyai, a világ összes lakói, hogy ellenség és pusztulás hatol be Jeruzsálem templomába,“ (Jer. sir. 4.12.) úgy nem hitte volna senki sem, hogy az (3 szivéhez férjen a harag és gyűlölet, hogy a ki soha senkinek rosszat nem tett, azt a vak bűn pusztítsa el .. .„Es mégis való lett a hihetetlen. Kivételes volt az 0 élete, kivételes volt az O halála, hogy annál megrázóbb legyen emléke a későbbi nemzedéknek, mely azt fogja róla mondani, hogy vértanú gyanánt élt, vértanú gyanánt halt meg és mint olyan fog élni a magyar nemzet szivében. Gyászoló testvéreim! O, ki megadással viselte el életének szomorú sorsát, tanítson meg hamvaiban is, hogyinegnyugvással kell fogadnunk a gondviselés bármily súlyos határozatát; ü, ki ez országnak ajándékozta szeretetének egész melegét, tanítson meg, hogy e hont szeretni és érte munkálkodni: ez a mi feladatunk. . . . Örökkévaló Atyánk ! midőn meggörnyedve csapásaid súlya alatt fordulunk Tehozzád. . . . ... Úgy hisszük, a magyar föld fölött elterülő égboltozatot rendelted örök nyugvóhelylyó számára. Pihenjen ott és tekintsen le reánk holtában is élő szeretetével. Mondd neki, hogy halot- taiban is büszkeségünk marad és a késő utódok is büszkén fogják emlegetni, hogy szeretetével felemelt bennünket elhagyatottságunkban és árvaságunkban. Ha csapásokkal látogatod meg e hont: ne tudja azt meg; mondd neki, hogy mi boldogok vagyunk, nem fáj nekünk semmi, hogy él és virul nemzetünk, nem lesz harag és viszály polgáraink közt. Hadd örüljön és ne érezzen fájdalmat az ő elszállott lelke. És mondd neki, hogy emléke nem távozik el tőlünk mindaddig, mig magyar nemzet él e hazában, az idők végéig, mindörökké : Ámen. A királyné sxobra. „Nap süsse a mi édes költő-királynénk márvány fejét; ne essék rá soha más árnvék, ha nem a vándor felhőké, az ő barátaié.“ Tóth Béla. Az Országos Hírlap szept. 20-iki számában elolvastam az immár megboldogult Erzsébet királynénknak szobráról közölt lendületes sorokat a hires és illetékes férfiak véleményével együtt, melyet az említett hírlap azért kért ki, hogy mások nézetei felől is tájékozva legyen. Szerénytelen volnék, ha e vélemények kritizálásába bocsátkoznám ; minthogy azonban a „mások* fogalma annyira tág, hogy még a nem hires és nem illetékes férfiaknak jóval népesebb csoportja is kényelmesen belefér, méltóztassanak megengedni, hogy a közölt tervezgetéseket magam is megtoldjam egy gyei. Mondanivalóm röviden ez : a királyné szobrát a gellérthegyi citadella helyére óhajtanám. Ezzel aztán be is fejezhettem volna Írásomat, ha nem látnám szükségét annak, hogy az első pillanatban némileg szokatlan és bizarr tervemet indokoljam. Mert igaz, hogy azok a fényes elKinaid közt jóság főerényed, Mig bolygád a földi utakat, Lépteidnek minden nyoma áldás, S szavaidra csak vigasz fakadt. Jó királynénk ! légy áldva a mennyben ! Nincs idő mely téged itt feledjen. * Óh, ha van láng a magj’ar szivekben, S jóra képes még hű nemzetünk ! Úr és szolga könyet áldoz érted, Szépet és jót néked szentelünk; Koronánkat nő nem hordta egy sem, A ki, mint te, minket úgy szeressen! * Hála s hő ajk szivbeli fohásza Szálljanak mind az egek felé. Ott ragyog már szenteink körében, S gondja ott is Árpád népéé. Ünnepeljük nagy szivét örökre, Rabigánkat ő, ki összetörte! * Légy megáldva, jó anyák legjobbja! Fény-lakodból nézz olykor le ránk! Drága kincsként óvjuk itt emléked, Kegyeidre tán méltók valánk. Úgy szerettünk, mint hivő a mennyet, S örök áldást zeng hazánk feletted. IMIajzils: XT.
