Zemplén, 1898. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1898-09-25 / 39. szám
Imádság Erzsébet királyné felséges asszonyunk temetése napján. Mély gyászba borulva zokogunk előtted, népek nagy Istene! Könyeket hullatva kiáltunk fel hozzád, mi urunk, istenünk! Oltáraid előtt sirva imádkozik egész Magyarország, királyok királya! Azért zokog szivünk, mert elvesztettük őt, Erzsébet királynét, drága asszonyunkat, akit kegyelmedből te adtál mi nekünk, midőn harcainkban megcsüggedt reményünk s oly nagy szükségünk volt az ég angyalára, lelke oltalmára. Azért kiáltozunk, mert megrázó csapás oltá ki életét; vad szív indulata gyilokkal verte át azt a nemes szivet, melynél magasztosabb nem ragyogott soha királyi trónuson. Azért imádkozunk, mert vigaszért sóhajt búban epedt szivünk, gyógyító balzsamot keres sajgó sebünk. Ö ! hallod-e ott fenn a magas mennyekben buzgó könyörgésünk ? O ! látod-e ott fenn a fényes egekben a mi keservünket ? Úgy hallgass meg minket és tekints meg minket, népek nagy istene, királyok királya, te szentséges isten! Könyörülj mi rajtunk, emelj fel a porból, gyógyítsd meg sebünket! Jó királynénknak vége. Elvégeztetett minden. Már lehajtá fejét, kibocsátá lelkét. Mint a te szent fiad, kegyelmes istenünk, a keresztfán függve, testében megtörve, mégis átverte őt a gonoszság tőre. A mi nagyasszonyunk végsorsa is ilyen. A földi életen keresztre vonta őt sok bánat és keserv; szenvedve bár maga, mégis könyet törült; a gyötrelem helyét fájdalmas szivének fényes sugárival dúsan hintette be; gyű- lölködők között jót tett kegyelmesen ; bűn és átok felett sírt és imádkozott; mégis kegyes szivét, melyet megszentel e a tűrő szenvedés s az istenhez emelt a hivő fájdalom, emberi gonoszság bősz tőre döfte át. Meghalt, kiszenvedett! O ! ha a természet törvényei szerint, kedvesei között, szerettjci ölén, kialvó szemével némán búcsút intve, hanyatló kezével végső áldást hintve, ha úgy szállt volna fel kifáradott lelke egy csöndes sóhajban az örök egekbe, — akkor könnyebb volna most nekünk érette sírni fájdalmunkban, zokogni mély búnkban, mert törvényed előtt, mi urunk istenünk, ki kicsinynek, nagynak porbatéróst rendelsz, néma fájdalommal kell térdre borulnunk, s akit magadhoz hívsz, életünk kincsét is, legfőbb örömét is, zúgolódás nélküli kell neked átadnunk. Az úristen adta, a keze elvette, legyen áldott az ő szent neve érette ! De most fájdalmunkban gyötrő kétség kínoz, de most rémült elménk mély örvénybe szédül s reszketve kérdezzük : te akartad-e ezt, te hatalmas fblség ? te engedted-e ezt, te szentséges isten'? Mi atyánk istenünk, bocsáss meg minekünk ellened vétőknek. Kérdezzük, bár tudjuk, hogy a te akaratod nélkül egy hajszál sem esketik le fejünkről; kérdezzük, bár tudjuk, hogy a te utaid nem a mi utaink, a te tanácsaid nem a mi tanácsaink ! Avagy nem ezeket kellett-e szenvedni őneki is, és úgy menni be az ő dicsőségébe ? Avagy itt e földön nem a legjobbaknak, nem a hű lelkeknek kell-e kiinniok a keserv poharát, TÁRCA, ff Babérlevelek ^ a nagy halott ravatalára, y* r — A „Zemplén“ eredeti tárcája. — ^JJPmely nyűalva jött, a hir, szivén talált o° E bérces hazában minden, minden ma[gyart . . . S ki máskor nem félte a vészvihart, halált, E nép most megrendült és hinni nem akart. Forró, meleg könyünk szemünkön megjegedt; Izzó tenyerünkbe rejtettük el arcunk’ ; Sirtunk, szótalanul, vádolva az eget, Miért engedi ezt megesni mi rajtunk. akik a kereszten, a mi Krisztusunkkal az emberi vadság tombolása közt is ekkóp imádkoznak : Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, mindazáltal nem az én akaratom, hanem a tied légyéig! Avagy kik áldozva a bűnös emberért, mégis áldozatul esnek itt a bűnnek, de sirba- térve is ekkép könyörögnek: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit tesznek ! — nem azok-e örökké fénylő dicsőségei az emberi életnek, annak sötétsége mellett? Mostan azért, midőn együtt látjuk a kárhozat mélységét, amelybe a szívtelenség vezeti a világot, és az erény magasságát, ahova lelkünket a hit emeli föl tehozzád ; midőn megdöbbenve látjuk, hogy a legnemesebb szív esett áldozatául a legsötétebb emberi romlottságnak; gyötrődve látjuk azt is bűneink miatt, a te ítéletedből, hogy a vad indulatok árja mily kárhozatba sodorja a világot, de mégis bízunk, midőn viszont látjuk, hogy a szenvedések által megszentelt lélek, a sötét bűn áldozata, bár gyászos halál utján, miként tér vissza hozzád megdicső- ülve az ég boldogságába. E megdicsőülést, az igaznak és szentnek végdiadalát látva, igy imádkozunk azért: Legyen meg a te akaratod mint mennyben, úgy itt a földön is! Azért is künyörgünk szent felséged előtt, hogy nagy halottunknak adj csöndes pihenést, édes boldog álmot az anyaföld keblén; fáradt tetemeit, kiszenvedett szivét nyugtasd meg itt alant; azt a lelket pedig, mely mint a napsugár az égbe visszaszállt, örök boldogsággal jutalmazd meg ott fenn az örökéletben! Gyászos öltözetben előtted sir hazánk védő angyalának elvesztése felett azon csapáson is, mely a gyászesettel a királyi férjnek, Felséges urunknak kegyes szivét érte. Nagy, súlyos fájdalom nyilalta át szivét, ki lelke hü társát temeti most velünk. Légy segélyül, isten, nemes királyunknak nehéz bánatában; óvd meg őt, védd meg őt lelked erejével, hogy vigaszt találjon a te szent nevedben és hü nemzetének érte imádkozó nagy szeretetében. Áldd meg, ó Úristen ! felséges urunkat s gyászoló családját, áldd meg kegyelmeddel, hittel, bizalommal! Magunkon is sírunk, hazánkon is sírunk, kegyelmes Istenünk. Te tudod, ó uram, kit vesztettünk mi el. Jó királynéjában édes anyja sírján sír a magyar nemzet. Bérczeink, völgyeink zokognak utána; erdőnek, mezőnek lehull a virága, gyászos sirhalmára. Békesség angyala, szabadságunk őre, Szent-István honának igazi nemtője. Kegyelmes istenünk! ha elvetted testét, ó ! ne vedd el lelkét a magyar hazától! A királyi székben isteni fenségben hadd éljen örökkön az a nemes lélek, mely szeretett minket, magyar nemzetünket. Hagyd ránk, örök isten, drága örökségül az ő nagy szivének nemes érzéseit, hogy az ő emléke áldásban maradjon egész magyar földön és honfit s honleányt szeretni tanítson, szeretni a hazát szeretni a királyt s szeretni tégedet szent isten, mi atyánk ! így éljen közöttünk Erzsébeth királyné, a mi nagyasszonyunk, örökkön-örökké igy éljen a földön! Ott pedig az égben, fenn a mennyországban, ahova lelke szállt, lássa meg te nálad az örökéletnek örök boldogságát; igy áldd meg őt uram, örök dicsőséggel, örök , üdvösséggel. Szent fiadért, a Jézusért kérünk. Ámen. (S.-A. Ujheiy, szept. 17. 1898.) Fejes István. Oh, mit veszűénk mi Benned, Nagyasszonyunk, Igaz Pátrónánk, kit imádtunk, mint szentet, Erezni képesek mostan alig vagyunk . . . Királynéban ennyit egy nemzet sem vesztett. Szivünk veréseit nem állítja szó, köny, — Hisz ez csak buborék, amaz csak puszta hang — Mert a mérgezett nyű éle-hegye rögtön Belétörött oda s vele minden szó, hang. Átélt kínjával a szivünk meg nem békül E földtekén bárhol amig magyar leszen, Mig a napsugár s föld melege ki nem hűl, Mig virágon, fákon csak harmatcsepp rezzen. Hajnal a hajnalnak adja által búnkat, S századnak a század megáldott Nevedet. . . Szeretted népedet, mi magyar fajunkat: Mindörökre élni kell is tehát Neked! Szerettél minket bú s örömben egyaránt: Mikor világ s minden majdnem el-elhagyott, Felhívás Erzsébet királyné emlékszobrára, érckoszoru- jára és jótékonysági alapítványára való adakozásra. „Bizony sirathatják őt a magyarok, mert legjobb barátjukat vesztették el benne.“ A koronás király ez emlékezetes szavainak visszhangot kell támasztaniok minden magyar szivben, de különösen minden magyar honleány szivében. Ennek a visszhangnak azt kell válaszolni: „nem vesztettük Őt el: mienk lesz az égben, mienk marad lelkünk szent emlékében, melyet gyermekeinkre hagyunk örökségül: — mienk lesz e haza szentelt földén márvány emlékszobrában, mely hirdetni fogja a késő századoknak, hogy volt Magyarországnak egy királynéja, ki tökéletetes mintaképe volt a királynénak és a nőnek, a ki viselte koronáin és tö- viskoszoruin kívül az erények csillag-kör- fényét felkent homloka körül. Az emlékszobornak a magyar nemzet haladottsága látható monumentumát kell képezni. Ez emlékszoborban egyesülni kell mind annak, a mi nagy, szép és eszményi. A magyar nemzet honleányainak kell felkarolni ez emlékszobor létesítését minél gyorsabban, haladéktalanul. Ebben az esztendejében a gyásznak az legyen a pompánk, a mit a haza oltárára teszünk le áldozatul. A magyar nővilághoz szólunk, melyet nem oszt széjjel se pártviszály, se gyűlölet; de melyet egyesit, összetart a közös hazaszeretet. E közös szent érzelem nevében indítjuk meg országszerte az adománygyűjtést Erzsébet királynénk emlékére. Az emlékszobor és a magyar hölgyek által tervezett nemes érckoszoru költségein túl fenmaradó összeget fordítsuk a magyar hölgyek által létesítendő jótékony- sági és erényjutalmazó alap megteremtésére. Bizzunk, hogy ez alap olyan nagy lesz, mint a magyar nemzet hálája, szivének nemessége: megfelelő Erzsébet királynénk áldott emlékének! lókai Mór. Mikoron vészfelhők tornyosultak reánk, Majd derülni láttad felettünk a napot. Minden vágyad egy volt: betöltni vágyunkat; Érezni azt, amit minmagunk akartunk; Azt birni igazán, amit Tenkezed ad: Így tudni szabadnak s segíteni rajtunk! Amely nyilaivá jött, a hir, szivén talált E bérces hazában minden, minden magyart. .. S ki máskor nem félte a vészvihart, halált, E nép most megrendült és hinni nem akart. Forró, meleg könyünk szemünkön megjegedt; Izzó tenyerünkbe rejtettük el arcunk’-, Sirtunk, szótalanul, vádolva az eget, Miért engedé ezt megesni mi rajtunk. (S.-A.-Ujhely, 1898. szept 10.) (Kapás $urél.
