Zemplén, 1898. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1898-04-03 / 14. szám
termő gyümölcsfajokat, de aztán ne panaszkodjék, ha korán-termő fái hamar leélik magukat. Aki pedig azt akarja, hogy az általa ültetett fáknak gyümölcseit unokái is élvezzék: az ültessen későntermő fajokat, de ne kivánja, hogy beültetés után pár év múlva teremjenek. Mindazon által helyén van a panasz olyan fáknál, melyek évenkinti bő virágzásukkal mutatják gyümölcsö- zési koruknak elérését, de termésük még sincs. Az ily fák terméketlenségének okát aztán részint a talajbeli, részint a helyfekvési és éghajlati, részint a művelési körülményekben kell keresnünk. (Folyt, köv.) Piisztay Mihály. CSARNOK Összhang. Ez az idő való nekem, Beh jókor jött, heh szeretem ! Szomorú szél, siró fellcg Hü képei a lelkemnek. Addig ne is derüljön ki, Mig a rózsám nem békül ki; Sírjon ez ég velem együtt, Majd könnyebben elszenvedjük. Komoly játék. Hogy akartuk erőszakkal, Erőltetett akarattal Szétdúlni a boldogságunk’, Mintha bizony nem lett volna Egyönknek se egyéb baja, Egyéb dolga. Nagy komolyan neki fogtunk S addig-addig játszadoztunk, Mint valami apró babák, Hogy végül, mi nagy gyerekek, Csaknem sírva hordtuk el a Cserepeket. Janka Károly. * Képek az életből. — A .Zemplén“ számára. — Irta : Kiár István. A delelőre járó nap kékes fénynyel csillogtatta meg sugarait az ősz .leheletét éreztető azurtiszta levegőben, melynek szűzies derűjét egy parányi felhőcske sem zavarta. Csak olykor-olykor ha a költöző madaraknak egy-egy csa- huzott el a táj felett, lehetett valami elmosódó foltocskát, vagy vonalat látni az égboltozaton. A lekaszált termőföldek tarlóin fönakadt pókhálók szálai egy óriási kiterjedésű fehér hálóvá bogozódva össze ezüstös fényben verték vissza a déli napsugarakat, amelyek élesen világítva meg a közeli csirittyás bágyadt bokrait éles ellentétben tüntették ki annak hervadó sárgaságát a fényes fehérségből. Káldy Pista mikor a háromszor forduló lépcsőkről lefutva az udvarra ért, egy pillanatra megállóit. Mintha meghökkent volna attól a gondolattól, hogy szándékát csakugyan megvalósítsa Mintha azalatt az egy pillanat alatt számot vetett volna magával, hogy csakugyan okosan cselekszik-e, ha végrehajtja magában eltökélt szándékát. De a pillanat eltelte után határozottságot erőltetve magára, mosolyogva mormogta: — Eh badarság, badarság. Csakugyan úgy viselem magam mint egy gyerek, vagy mint akinek hiányzik egy kereke. Amit mondtam hát megmondtam! Aztán mintha megfenyíteni, vagy messze- üzni akarta volna az agyában motoszkáló rósz gondolatokat, mérgesén suhogtatta meg ezüstgombos lovaglóostorát az őszi verőfényben és csizmáinak megrogygyant szárát helyrehozó- gatva a lejárattal átellenben lévő istáló felé indult. Az istáló ajtaja gondosan be volt téve és belső oldalához egy villa könnyedén hozzátámasztva, hogy az ajtónyitás okozta zaj kizárja az esetleges meglepetést. Káldy Pista azonban ismerte már az ilyen fogásokat. Nem ment neki az ajtónak, hanem oldalt kerülve, az ablakon át, melyet a lovászgyerek sárral igyekezett mentői átláthatatlanabbá tenni, próbált bekandikálni az istáló belsejébe. Az istálóban csendes volt minden, csak néha hallatszott ki egy-egy nagyobb dobbanás, ha a jászolhoz láncolt Pejkó egy-egy kellemetlenkedő legyet, amely bőrizmai többszöri rán- ditásának dacára sem volt hajlandó róla elszál- lani, akart egy erősebb mozdulattal magától elűzni. Olyankor aztán nagyot dobbant a fényesre kopott patkó a vastag tölgyfa hidláson. A jászol alatt aludt a lovász-fiú, a Jóska gyerek. A jobbkezében a kefe szíjját, baljában pedig a vakaró nyelét szorongatta, hogy azok minden pillanatban kéznél legyenek. A hidlás hátsó puszta részén egyközüen sorakoztak egymás mellé a vakaróból kivert porsorok, melyeknek különböző színéről azonban a gyakorlott szem mindjárt észrevette, hogy melyik az igazi lópor és melyik az, amelyiket az utca porából oda csempésztek. Káldy Pista a 25 sor porból 19-et számlált meg, melyekre biztosan rá merte volna fogni, hogy az utcáról kerültek az istálóba. A látottak után rendes körülmények között Káldy Pista hirtelen belökte volna az ajtót és a lovászgyereknek kiosztott nehány ostorcsapás után helyre billent volna kedélyének megbolygatott mérlege, de most nem volt kedve semmihez. Sokkal jobban el volt keseredve, semmint kedve lett volna a lovászgyereket kötelességtudásra tanítani. Mikor a belülről kihallatszó halk nyerítésből és a lónak örvendező nyugtalanságáról észrevette, hogy a Pejkó az ablakon át is felismerte gazdáját, az ajtóhoz ment és az ostor gombjával megkopogtatva a vékony fenyődeszkát, bekiáltott: — Jóska te, Jóska! vedd el el azt a villát az ajtótól, mert ha eldől, megijed a ló, hé! Semmi válasz. Az ismételt felhívás után megint nem kapott választ, de ki lehetett hallani, hogy a villa elkerült az ajtó mögül, mely művelet okozta zörej megszűnése után, csak a vakaró fogainak éles süvitése hallatszott ki, a mint az apró szőrű lókefét a lovászgyerek kettőzött igyekezettel húzogatta rajtuk végig. Harmadszori zörgetésre, mintha csak akkor hallotta volna meg a kopogást, kikiálltott a lovászgyerek: — No! Ki az. — Es csak a kapott válasz után sietett felnyitni az ajtót, aminek megtörténte után katonás állásba csapva magát, jelentette : Tekintetes urnák alázatosan jelentem, hogy az ajtó csak azért volt betéve, hogy a legyek be ne repülhessenek. A Pejkót megkeféltem, a sörényét, farkát kibontottam, a körmét megkentem, a szemét, orrát hideg vizes ruhával megmostam — —- itt aztán elhallgatott, csak a fejét kapkodta olykor hátra, ha Káldy Pista az arcához közel tolakodó legyeket elűzendő, kezével egy-egy mozdulatot tett a levegőbe. Mindig azt hitte, hogy egy olyan megkezdett mozdulat az arcán fog egy csattanással belejeződni. Csodálkozással vegyes örömmel tapasztalta azonban, hogy most az egyszer csalódott. Káldy Pistának az érzékenykedésig rósz kedve volt. A jelentésre nem szólt semmit, hanem gyöngéd hizelkedéssel nyújtva oda a mindinkább nyugtalankodó lónak a magával hozott cukordarabokat, kiadta a parancsot a nyerge- lésre, aztán kiállott az istáló ajtaja elé és szórakozottan csapkodta ostorával a sárga homokban heverő elhullatott zabszemeket. Mikor a lovászgyerek a felnyergelt Pejkót az udvarra vezette, nyeregbe ült és anélkül, hogy egy szóval is mondotta volna, hogy mig oda lesz itthon a fiú mit csináljon, a lovat szabadjára eresztve, a falu felé indult. A ló tudta már a járást, ügy tudta, hogy merre kell mennie, hogy mikor a falu alatt a keresztuthoz ért, teljes biztossággal fordult a tiszti lakhoz vezető útra és ösztönszeríien állva meg a tiszttartóék udvarán, a vadszőlővel befuttatott verandához vezető lépcső előtt, ismerős bizalmaskodással nyújtotta be okos fejét az alacsony faragott kerítésen, amelynek háttal fordulva, a „Gazdasági Értesítő“ olvasásában elmerülve ült Kálmánffy tiszttartó. Káldy Pista még akkor is a nyeregben maradt, mikor a ló már régen megállóit. Úgy ült ott, mintha delejes álomba merült volna. Szemei cél nélkül tapadtak az őszi hervadástól pirosra festett szőlőlevelek ritkuló lombsátorára és csak akkor rezzent fel öntudatlanságából, mikor Kálmánffy, kinek kalapját a hosszú szárra eresztett Pejkó szemtelen bizalmaskodással ráncigálni kezdte, nagy hangon rákiáltott: —• Szervusz brúder! No, mit ül ott mint a macska a sövényen ? Szálljon hát le! Adta fikkom-teremtette Pejkója, majd megette a kalapomat. Aztán helyre igazgatva a megeibált kalap karimáját, mosolyogva nyitotta ki a veranda kiskapuját. Káldy Pista a felszólítás után a lóról le- ugorva, a szárat a nyereghez erősítette és eleresztve a Pejkót, amely hangos nyerítéssel vágtatott a szemben lévő majorság istálói felé, erőltetett jókedvvel üdvözölte a házigazdát, aki mellett helyet foglalva röviden előadta szándékát, hogy a Pejkó eladó . . . * Késő este volt már, mikor Káldy Pista- haza került. A csizmáira tapadt fehér pókháló szálakról észre lehetett venni, hogy a tarlón át gyalog jött haza. Lovagló sarkantyúja zsebre volt vágva és csak olykor pendült egyet-egyet az acéltaraj, ha ostorával végig vágva az útjába került dudvák bugáján, a taraj éles fogai beleakadtak kabátja ujjának vékony szövetébe. Olyankor aztán nagyot káromkodott és a pokolba kívánta magával együtt az egész világot. Úgy érezte magát, mintha valami roppant nagy csapás érte volna. Mintha valami nagyon kedves hozzátartozóját vesztette volna el örökre. A szivét pedig úgy nyomta, úgy égette az a sárga bőrből készült kis tárca, melyben a Pejkó árát vitte haza, hogy szinte babonás félelemmel húzta azt ki kabátja balzsenéből és görcsösen szorongatva kezében, somoruan mondogatta: — Eladtam, eladtam. Most megint nincs senkim, megint árva vagyok . . . * Odafent Boris asszony aztán igazi jókedvvel fogadta. De nagyot csalódott, mikor azt hitte, hogy jobb dolga lesz, ha a Pejkó elkerül a háztól. Hiába csinálta meg a jó túrós mócsi- kot, hiába öntötte le dúsan, habzó, fehér édestejfellel. Káldy Pista hozzá sem nyúlt. Hiába veregette duzzadóra a fehér pihe párnákat, hiába vetett ruganyos derékaljat, Káldy Pista nem feküdt le. Ott virradt rá a hajnal az asztal mellett, melyen összevissza hányva hevert, kisebb nagyobb bankjegyekben a Pejkó ára : a kétszáz torint. Egész éjszaka a lovát siratta és csak hajnaltájban került álom fáradt szempilláira. Á felkelő napnak a függönyök közt be- lopódzó vérvörös sugarai ott találták az asztal mellett ülve, amint fejét fáradtan nyugtatva keresztbe tett karjaira, nyugtalanul aludta a kimerültség izgatott álmát. Szaggatót lélekzete néha görcsös zokogásba fűlt el, aminek megszűnte után ajkai panaszosan suttogták: — Eladtam, eladtam megint árva vagyok... Még álmában is a lovát siratta! Közgazdaság. Útmutatás a gabonazsizsik (calandra granaria l.) irtására. A gabonazsizsik (egyes vidéken zsuzsók, árpazsuzsók, magtári zsuzsók is, tudományos nevén Calandra granaria Linné) egy kis és karcsú termetű ormányos bogár, melynek hosz- szusága 3—4 millim., szélessége pedig 07—1 milim. Testszine pedig sötétbarna. E bogár csak a magtárakban él. Lassú járású és repülni nem tud, mert a szárnyfedő alul a repülő szárnya egészen hiányzik. Zavarás esetén tetszhalottat színlel, de azután egy-két perc múlva ismét megmozdul. A gabonazsizsik az egyes gabonaszemekben fejlődik éspedig leginkább a búza-, árpa,- rozs- és kukoricában, zabban már ritkábban, megjegyzendő azonban, hogy csak magtárban elhelyezett magvakban, lábon álló gabonában nem. A nősténye petéit úgy rakja a szemekre, hogy azokon hosszúra nyulott fejével, u. n. ormányával elébb egy kis lyukat fúr, azután megfordul és petéjét a furott lyukba tojja. A gabona zsizsik álcája fehér szinü és csak a rágó szerve barnás szinü; teste formátlan és igen ráncos; lába nincs. Egész fejlődését a szemben éri el és annák lisztes belsejében táplálkozik is, ugyan abban bábozódik is és a magszemet akkor hagyja el mikor már teljesen kifejlődött, azaz mikor bogár. Kártétele abból áll, hogy úgy a kifejlődött bogár, mint az álcája a gabonaszem belsejét annyira kirágja, hogy annak csak éppen a korpája, héja marad meg. Minthogy pedig egy egy zsizsik teljes kifejlődéséhez körülbelül 40—50 nap szükséges, s egy nőstény 36—60 petét tojhat, s továbbá minthogy a bogár fejlődése egyes melegebb fekvésű magtárban egész éven át majdnem fönnakadás nélkül folyik, vagy télen legfeljebb két-három hónapig szünetei, azért könnyen érthetővé válik, hogy e bogár rövid idő alatt miért szaporodik el néha olyan tömegesen s miért tesz olyan nagy kárt a gabonában. Figyelmet érdemel, hogy a zsizsik tömegesen csak a zugokban felhalmozott szemetes gabonában szokott szaporodni és abból húzódik át a magtárban lévő tiszta gabona-garmadákba, melyekben tovább szaporodik; egyáltalán szereti a nyugalmat és sötétséget! A gabonazsizsik ellen való sikeres védekezésnél figyelembe veendő mozzanatok a következők : 1. Hogy a gabonazsizsik a magtárban el ne szaporodhassék, szükséges, hogy a magtár mindig tisztán tartassák. Ez oknál fogva fel kell használni minden alkalmat, hogy valahányszor a magtár kiürül, annak összes zugai (lépcsőalja, falburkolat belseje, vakablak, támasztó oszlop alja, a padló- és falburkolat repedései, a mestergerendák) kisöpörtessenek, minden maghulladék szemetestől onnan kitakarit- tassék; általában vigyázni kell, hogy a magtár e helyein semmiféle maghulladék vagy piszok hosszabb ideig meg ne hagyassák.
