Zemplén, 1897. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1897-09-05 / 36. szám
II. Melléklet a „Zemplén“ 36. számához. László világi főjegyző és Kozma Antal gercselyi lelkész, papi tanácsbiró. Mindhárom iránt jogos reményeket támaszt az egyházmegye. Nagy Béla helyébe egyházmegyei ügyészszé megválasztották Thuránszky Zoltán dr. s.-a.-njhelyi ügyvédőt. Ezután következett az egyházak különféle ügyeinek tárgyalása. Nezesetesen az egyes egyházakban mutatkozó hiányok orvosoltattak, vagy azok orvoslásának útja kitüzetett. Segély- vagy másnemű kérvények, a tanügyi bizottság jelentése, a lelkészértekezlet j.-könyve tárgyaltattak, de mindezek felsorolásával nem untatom a t. olvasót, mely ügyek különben egész a déli órákig vették igénybe az egyházmegye türelmét. Az egyházmegye ez alkalommal a gálszé- csi egyháznak volt szivesen látott vendége. A közebéd a lelkészlakon folyt le. De hát hol is kezdjem ? Higyjék meg zavarban vagyok, hogy a páratlan szivességü házi úrnőt, vagy férjét Sárkány Imre helybeli lelkészt, az Ízletes ételeket, a jó ungvári zamatos bort, vagy a gálszéesi urakat dicsérjem-e, kik felekezeti különbség nélkül szerencséltettek bennünket '? A méltó dicsérethez gyenge az én toliam uraim! De mégis felemlitem, hogy e sok fűszerhez hozzájárult a dikciók fűszere. Bernáth Elemér, a gáls. écsi egyházért s ennek lelkészéért és kedves családjáért, — Fejes a Grálszécs- ről megjelent hivatalnokokért, — Dókus László az egyházi, jóéért, — Iíutka az egyházmegye vezéreiért: Bernáthért és Fejesért ivott. — Péter Mihály a gálszéesi egyházért és az ott jelenvolt más felekezetű urakért, — Nemthy főszolgabíró a protestáns egyház boldogulásáért emeltek poharat. Kádár legenyei lelkész azért ivott, hogy a protestáns papi szegénységen mihamar segítve legyen. Délután bírósági ügyek túrgyaltattak. A közgyűlés 6 órakor bezárult az elnökök szives éltetése mellett. Péter Mihály. Tanügy. Polgári leányiskola Homonnán. A szülők és a tanügybarátok tömeges részvétele mellett augusztus hó 29-én tartotta meg alakuló gyűlését a társulati polg. leányiskola. Haraszthy Miklós főszolgabíró, kinek legfőbb érdeme van az iskola életrehozása és fentartása körül, meleg szavakkal nyitotta meg a gyűlést, ismertetvén az iskola célját és a jóváhagyott alapszabályokat, az érdeklődők szeretetére bízván az ügyet és kitartásra buzdítván a lelkesülőket. Kitörő éljenzés kisérte minden szavát. Ezek után megtörtént az iskolaszék megalakulása. Egyhangúlag választották meg: Haraszthy Miklóst elnöknek, Friedman Mórt gondnoknak, Moskovicz Ervin dr.-t ellenőrnek. Iskolaszéki tagok lettek még: Kováts József felső keresk. isk. igazgató, Thomán Dávid dr., Frank István és Kelemen Ármin dr. — Egyéb teendők megbeszélése után lelkes hangulatban oszlott szét a gyűlés. Sok szülő megköny- nyebbült a gondtól,amit nekik eddig leánygyermekeik neveltetése okozott; a jobbak szivében pedig mélyebb gyökeret vert az a meggyőződés hogy egyesült erővel és kitartó lelkesedéssel, csekély anyagi erővel is nagy és közjóra áldásos dolgokat lehet létesíteni I r. 1. CSARNOK Levél Boszniából. Priepolje, aug. hó. (Napiparancs kiadásmódja a török hadseregben.) Az amerikai yankee praktikus észjárása mindjobban általánossá válik az ó világban is. A főkérdés mindenben az : mi a célszerű a szükséges, a jutányos ? A forma, a külsőség, a disz, de sőt a kegyelet is mindinkább háttérbe szorul mindenütt. A modern művelt embernek nincs ideje a lázas haladás korszakában ily mellékes körülményekkel foglalkozni a mindennapi kenyérkeresetnek verejtékes munkája, a pénz és pillanatnyi gyönyör fáradhatatlan hajhászata közben. A modern hadseregek szabályzatai is, mint a jelenkor embereinek szerzeményei, ez általános, praktikus észjárástól vannak áthatva. A forma, a parádé mindinkább háttérbe szorul, a lényeg, a kitözött cél miellébbi biztos elérésének tekintete előtt. Ez a korszellem a haladás korának szelleme s ki tudná megjövendölni, hogy hová fog vezetni bennünket? ............Ma még csak az bizonyos, hogy az oly intézmény mind, mely a szellem ily követelményeinek meg nem felel, mihamar fölbomlik, élni képtelen; hogy minden erőfeszítés, mely ez irány sokszor káros következményeinek elejét akarta venni, hiábavaló kísérletnek bizonyult. A korszellem, ez a zsarnok intézője az emberi nem sorsának, elsöpri, porrá töri az ellenszegülőt. Felsőbb ihlettség, isteni szikra legyen annak lelkében, ki ellenszegülésének eredményét akarja látni. Nini, — de most veszem észre, hová tévedtem ? Napiparancs-kiadásról akarok Írni és a helyett filozofálni kezdek. — Nos és miért ne ? — Hiszen az előbb jelzett szempontok elhanyagolásának legborzasztóbb következményeit nem- e éppen az olyan hadseregek tönkrejutásában, gyászos futásában látjuk-é legvilágosabban, melyek kiképezésükben, fegyverzetükben a korszellem követelményeinek megfelelni késedelmez- tek ? — Tagadhatatlan, hogy a történelem lapjain találuk példát, arra is, hogy az ilyen hiányos szervezetű hadseregek olykor mégis képesek voltak ideig-óráig eredményt fölmutatni, sőt fényes győzehneket is kivinni; de lehetséges volt volna-é ez anélkül a felsőbb ihlettség, anélkül az isteni szikra nélkül, mely azoknak minden tagját áthatotta, ami vezérüknek Útmutatóul szolgált ? Ki nem röstelli a világtörténelmet, de csak hazánk történelmét is átlapozni, találhat reá példát bőven. Ha valaki azt hiszi, hogy ez a felsőbb ihlettség, ez az isteni szikra úgy hamarjában tulajdonává lehet egyénnek, egy népnek, egy hadseregnek: óh az nagyon téved. — Nézzük csak meg a világtörténelem irányítóinak élettörténetében, mennyit tanultak, tapasztaltak azok, mig a világ folyásának kerekét meg merték fogni, — mig annak irányt tudtak adni ? Az anya ringatja a gyermekét, támogatja, annak első lépését leikébe csepegteti a fogékonyságot a szép, jó és nemes iránt, sajnos sokszor a rósz, az aljas iránt is és a szerint a menyire képes a jóra vagy a roszra való hajlamot benne istápolni, vagy azt elhanyagolni, az iskola fejleszti az ifjú tehetségét; a társadalom, a környezet neveli jellemét, modorát. Ki, mennyire tudja mindennek hasznát venni, a szerint boldogul A hadseregek erkölcsi értéke, az egyének erkölcsi értékének összege. Az egyént ápolja az anya, fejleszti az iskola, neveli a társadalom. Hogy az az egyén közlegény vagy hadvezér: mindkettőn egyaránt meglátszik e három tényező keze. A mi hadseregünkben ma minden intézmény lehetőleg célszerű. A rövid szolgálati idő alatt a katona még azt is alig tudja megtanulni a mit háború esetére tudnia kell. Ruházat, fegyverzet, tagozat, alakzat stb. stb. minden, minden a hadviselés praktikus következményeinek felel meg. A mi harcszerü, az fejlesztetik; a mi fölösleges parádé az lehetőleg elejtetik. Ez helyén is van igy, s teljesen megfelel a korszellem követelményeinek. Tudja például minden ember, ki katona volt, hogy a napiparancs kiadása a hadseregben, mint a föllebbvaló akaratának kihirdetése, megfelelő ünnepiességgel s kimért komolysággal, de a mellett minden különös és fölösleges parádé nélkül történik A födo- log az, hogy azon mindenki jelen legyen s a föllebbvaló akaratát megértse s magáévá tegye. Nem igy a törököknél. Alkalmam volt egy ilyen aktusnál mikor a napiparancsot a helybeli török laktanyában kiadták jelen lenni, amelynél, azt hiszem, már csak azért is, mert néhányan zászlóaljunk tisztjei közül előre megígértük jelentésünket, kétszeres figyelemmmel ügyeltek az eredetiség betartására török bajtársaink. Jövetelünk jóelőre jelezve lévén, az inspek- ciós tiszt már várt reánk a török laktanya bejáratánál s mint szintén szives vendéglátó keleti népfaj sarja már messziről fogadásunkra sietett. Itt különösen ki kell emelnem azt a kétséges barátságot, amivel a török tisztek minden alkalommal viselkednek irántuk, mióta itt az ő tő- szomszédságunkban vagyunk. Az elibénk sietett ügyeletes tiszt elvezetett bennünket a kaszárnya udvarán fölállított deszkalugasba, hol az elmaradhatatlan feketekávé szűrcsölése és egy „békacigaretta“ szívása közben a következőknek voltak néma tanúi. Megérkezésünk után pár perccel kivonult a laktanya udvarára a zászlóalj zenekara, mintegy 15—20 tagból álló, megjegyzendő hogy a modern hadseregek úgynevezett „ezred zenekarai“ nem mások mint török katonai zenekarok hü utánzatai, csakhogy persze, mint sok más esetben, a csirke itt is okosabb lett a tyúknál s bizony a török bajtársak „zenéje“ melyből a modern hadseregek kapták a mintát, művészi szempontból alig állítható némely jobb falusi svábbandának a színvonalára. — A zenekarral egyidejűleg vonultak ki a zászlóalj összes kürtösei is egy osztagban. Úgy a zene, mint a kürtösök két sorban vonultak fel velünk szembe mintegy 60 lépésre. Mihelyt a zenekar a jelzett helyen fölvonult, mindjárt rá is zenditett egy talpalávalót, de nem a viradtig csárdást. Különben játszanak ők magyar darabot is gyakran de persze, dacára hogy rokon keblek vagyunk, nem úgy játszák ők, mint a Mányi Lajos meg a Lukács barna legényei Ujlieiyben. Hiszen különben Magyarországon is tán épp a magyar ember huzza a ropogóst, meg a kesergőt a legélvezhetetlenebb módon. Mi is lenne belőlünk cigány még zsidó nélkül ? Nos tehát miután a zenekar nehány darabot eljátszott, a zászlóaljkürtösi jelre kivoniút a zászlóalj legénysége, mindig fegyverben, szá- zadonkint, tisztek vagy idősebb altisztek vezetése alatt s arcvonalban állott föl a zenekarral szemben. Csupa napbarnított arcok, jól megtermett alakok, többnyire görbe ó lábakkal, ami természetes következése a tőrökös ülésnek. Még járásuk is, bár kemény, a poroszoktól átvett szabályzatnak megfelelő, de mégis meglátszik, hogy lábikráik inkább hajlékonyak, mint merevek. Ez időszerűit még nem ritkaság látni közöttük valódi négerarcokat; ez a török ezred u. i. előbb Smyrnában állomásozott s csak két év óta állomásozik Prjepoljéban, s kapja ez utóbbi helyről és tájékáról újoncait. Mihelyt a századok elfoglalták helyeiket, a zenekar elhallgatván, a századokat vezető parancsnokok tisztelgést vezényelve megteszik jelentéseiket a jelenlevő legfőbb rangú tisztnek; mire valamennyi kürtös egyszerre fújja el az „appelt.“ Erre előlépnek a századok mögött fölállott számvevő-altisztek s egy papirtekercscsel kezükben végig mennek előbb az első s azután a már előbb hátralépett második soron, jelezve ezzel a névsor felolvasását. Különös, hogy az altiszteket itt is meg lehet ismerni egész biztosan fehérebb arcbőrükről, mit a szobalevegő őrzött meg a nap hevétől. Ezalatt a zenekar folyton játszik. A számvevő altisztek befejezvén e jelvényes névsorfelolvasást, átadják a kezeikben tartott papírtekercset (valószínű, hogy a létszám- kimutatás) tisztjeiknek, kik azt ismét a jelenlévő legfőbb rangú tisztnek kézbesítik, miközben a második sor ismét sortávolságot vészén. Erre elhallgat a zene s a zászlóalj kürtös ad valami jelet, mire az egyes századok legénysége kört formál fellebbvalója körül, ki aztán kiadván a napiparancsot, ismét „sorba“ rendeli őket. Ezután ismét valamenynyi kürtös fújja az „appelt“, mire a zenekar rázendíti a török himnuszt s ennek megfelelő taktusára az .összes legénység vezényszó nélkül „szelám dur“-ba (tisztelkedj) veszi a fegyvert s tele torokkal kiáltja: „Csokjassapadisahm!“ (Éljen az én szultánom). Ezt háromszor ismétlik. Ezután ismét a zászlóalj kürtös fuj egy jelet, mire megkezdődik a századok elvonulása a zenekar intonálása közben, mely még rövid ideig a -legénység elvonulása után is kint marad, kis ideig mulattatva a hallgatóságot a napra rendeltetett darabjaival. Hogy ezt mindennap ily precizitással tartják meg, arról mindenkor meggyőződhettünk; hiszen 5—6 óra között nap-nap mellett láttuk őket ugyanezen leirt sorrendben fel s elvonulni, miközben felharsogott háromszor az elmaradhatatlan: „Padisáhm csokjassa!“ De ők még meg se elégednek egyszeri ilyen ceremóniával: a tiz órai takaródét náluk mindennap szintén zenével jelzik. A török katonára különben a parancs- kiadás kétszeres jelentőségű; először azért, mert ezzel végződik a tulajdonképpeni napi foglalkozás, mint minálunk; de meg ez jelzi a nap leszállását is, mely időpont minden igazhivő muzulmánnak jel arra, hogy szivét s arcát kelet felé fordítva, hálát zengjen Allahnak és Mohamednek, az ő prófétájának. Épp ez az a jellemzetes momentum a török hadsereg lényegében, melyben legfőbb ereje rejlik. Igazi nemzeti hadsereg minden ízében: a szokások egyöntetűsége, a hagyomány s a vallás kötelékével a nemzettel egygyé forrva. Talán a világ egy nemzeténél se tapasztalható az a testvériség a polgári elemek s a katonaság között, mint épp a törököknél. Itt a különbség a kettő között valóban csak az uniformisból áll: a fölfogás, életmód, érzelmek szóval mindaz, ami más nemzeteknél különbséget tesz katona és polgár között, náluk mind közös tulajdon s épp e tulajdonságok közössége képezi a legerősebb kapcsot a török nép és a hadsereg között, s épp ebben rejlik legnagyobb ereje ez utóbbinak. Náluk a katona épp olyan muzulmán, mint akármelyik kereskedő, hivatalnok vagy birtokos. Ennek természetes következése az a magasabb ihlettség, az az isteni szikra, mely minden török katonát, mint minden muzulmánt hőssé tesz, mihelyt honát, vallását, fejedelmét veszedelemben tudja. Ez az, ami nekik erőt adott Európa megreszkettetésére, mig a korszellemmel lépést tartottak. Ez az ami erőt adott nekik fényes győzelmek kivivására még akkor is, mikor a korszellem követelményeinek seregszervezetük avultsága s kormányformájuk már meg nem felelt. És ez az, mi ezentúl is előreláthatóan a „keleti beteg embert“ még hosszú ideig meg fogja tartani az európai nagy doktorok kurlisztájan, ha ugyanaz utóbbiak egyáltalán képesek lesznek e végtelen életerőt valaha „ol- gyógyitani.“ —a.
