Zemplén, 1897. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1897-08-08 / 32. szám
CSARNOK. Utolsó kérelem.*) — Érzem: kialvóban már életem mécse, Anyaföldbe szélit Istennek végzése. . . . Befogad az éjfél, melyből regg’ már nem lesz, Megyek — itt az idő — porló hitvesemhez. . .. Hála néked Isten! szép volt az életem, Jóságod, kegyelmed mindétig volt velem. Aggkoromig erőt adál s egészséget . . . Hála néked Isten! hála ezért néked. Mit kiszabtál nekem: megfutottam pályám, Néked és hazámnak lelkemből szolgálván. Épen áll atyámtól öröklött birtokom, Hű utódaimra örökül ezt hagyom, Es mocsoktalanul fennmaradó nevem, Melyet nem engedtem beszennyezni so’sem. Közbecsülés között aggastyánná lettem, Csak a jót szerettem, rosszat megvetettem. Nevemnél még tovább derék gyermekimben, Kiket felneveltem Istenfélelemben. . . . Megőrzik e nevet hűn, mocsoktalanul, Tudom, mert intelmem termékeny földbe hull. Mielőtt bezárnám örökre a szemem: Egy kérésem van még tehozzád Istenem! Sok viszontagságon ment át szegény hazám. .. (Én is megfizettem, amivel tartozóm! Hisz ott voltam én is a hősök ser’gében, Hogy az ellen ránk tört még nem is oly régen. Sebem ma is meg van . . . büszke vagyok rája, Midőn szép hazámért karom kardot ránta. . . .) Te jóságos Atya, ki a magyart óvja, Légy továbbra is e honnak pártfogója! Védőszárnyad alá vedd a szegény népet, Megérdemli e nép, melyet balsors tépett. Óvd hazámat bajtól. . . adj szebb jövőt neki, És egymást megértve éljenek gyermeki! Óh a magyar fajnak örökké kell élni, Mert istent imádja, mert hazáját félti. Vedd kegyedbe népem, őrizd meg örökkön: Mindenha csak magyar éljen e szent földön! Ne add, hogy valaha e föld másé legyen! A magyarnak joga: lakni e szent helyen. . . . . . . . Óh csak ezt a hitet ne vedd el én tőlem! Haló poraimban boldog leszek ott lenn. Boldogan fogok majd álmodni a sírban, Ha tudom: felettem magyar nép él vígan, Magyar nép folytatja munkáját odafenn, Magyar nép vívja ki győzelmét fényesen; Ha tudom,, hogy a hant, mely engem betakar: Örökkön,- örökké csak magyar, csak magyar ! . . . Schneider József. Kiadó szobák. — Irta: Aigner Ferenc. — Özvegy Zerémi Ödönné, szül. Szunyogh Matild Budapesten mint szép fiatal özvegy volt ösmeretes. Ä külvárosrészben volt egy csinos háza, amelyben lakott és ezenkívül két szobát nőtlen uraknak még bérbe is adott. Most is ott függ a házkapuján a tábla ezzel a két szóval: »Kiadó szobák.« Az özvegy jó módban van, szereti a kényelmet, lakása fényesen van bebutorozva. Már elvégezte reggeli toilletjét és egy könyvből olvasgatott, még szobaleánya a szobában rendezgetett. — Valaki kopogott az ajtón, — szólt Matild s félbehagyta az olvasást. — En nem hallottam semmit 1 — válaszolá a szobaleány s eltört véletlenül egy majolika virágvázát. — Ügyetlen 1 Takarodjál a szemeim elől. Ajjvirágvázát pedig meg fogod venni. — Igenis . . . dadogá a szobaleány és rálépett a kis cica lábaira, amely elkezdett nyávogni — Igazán bárgyú leány vagy. Már a cicának se hagysz békét. Bántott az téged, ez a jó aranyos kis cica. De mit sirsz itt ? Inkább ne vedd meg a virágvázát. Tudod, hogy a sírást ki nem állhatom. A szobaleány, hogy a virágvázat nem kellett megvennie, örömében felkapta a cicát és elkezdte csókolgatni. Matild nem állhatta meg szó nélkül: — Ne csókold a cicámat . . Nem szeretem, ha igy hízelegsz még egy állatnak is! — Nem íogom többet megcsókolni! — Mintha kopogtak volna az ajtón . . . — Én nagysád nem hallottam semmit. — Hiszen te egy süket vagy, te sohase hallasz semmit! — mondá Matild kedvetlenül. A szobaleány ismét hozzá kezdett a bőgéshez. — A nagysága haragszik reám, mindig csak szid engemet, én megölöm magamat. — De hamar tudsz bőgni. Ugyan hallgass el már. Inkább odaadom neked a szürke ruhámat, csak ne bőgj, - mondá Matild csititólag. A szobaleány persze hogy felhagyott a sírással és oda ment a kanári madárhoz, hogy enni adjon. Ügyetlenül azonban a kis madarat kiereszté a kalitkából. — Hamar fogd meg a cicát! kiáltá Matild * 1 *) Mutatvány szerzőnek sajtó alá rendezett verseiből. 1 Szerk. ijedten, mire a szobaleány elkezdte a cicát kergetni — Eszeveszett bolond! egészen felforgatod a szobát, — tört lp haragosan Matild és éppen jókor, mert a szobaleány megbotolva a szőnyegben elterült a padlón, feldöntött egy szép pálmát és hozzá még a cica is alá került, és éktelen nyávogást hallatott. — Szamár! Már megint kárt csináltál. Ezt a lármát ki nem állom ! — mondá Matild és a repülésben elfáradt kis madarat szerencsésen megfogva, a kalitkába visszahelyezé. A szobaleány nehezen feltápászkodik, ami közben kopogás hallatszik az ajtón. Matild elfeledi a zűrzavaros jelenetet és hirtelen a tükörbe nézve, megigazítja a fürtéit. — Elmehetsz! — mondá a szobaleányhoz fordulva, — És ha ismét jönne valaki a lakást nézni ? — Azt be fogod jelenteni! Erre egy csinos barna fiatal ember lépett be a szobába s magát bemutatá: — Lengefi Tihamér vagyok, a kiadó szobát akarom megtekinteni — Foglaljon helyet, uram! mondá a szép özvegy s kissé elpirult, a csinos fiatal ember nyilván tetszett neki. — A kiadó szoba csendes és csinos ! — mondá ezután. — Kérem én magam is csendes vagyok! feleié mosolyogva Lengefi Tihamér. — De a zenét csak szereti ? Látja én sze retek a zongorán játszani. . . . — Igen, a zenét szeretem, hisz gordon kázom is. . . . — Akkor ugy-e bár együtt fogunk játszani ? — Minő szerencsés véletlen 1 — kiáltott fel a fiatal ember örömmel. — Oh szép is a zene I mondá lelkesedéssel. — Igazán örvendek, hogy ön szereti a zenét! — Nagysád, ha szépen kérem, nem játszana el valamit velem ? — kéré a fiatal ember a szép özvegyet, aki csakhamar oda ült a zongorához és elkezdett játszani. — Elragadóan szép 1 — lelkesedett a fiatal ember s kezet csókolt a szép özvegynek. — Ez vigasztal engemet, ha szomorú vagyok ! szólt Matild felkelve a zongorától. — És szokott nagysád szomorkodni is ? — Fájdalom, a férjemet elveszítettem . . . — Szánom nagysádat! — Köszönöm, a részvét igazán jól esik a lelkemnek. A szobaleány belép s jelenti, hogy egy öreg ur akarja a szobákat megtekinteni. Matild intett, hogy bocsássa be, Lengefi Tihamér pedig felállt és mondá : — Nagysád ! én az utcai szobát kibérelem! — Egészen látatlanul ? — kérdé az özvegy mosolyogva. — Eleget láttam, hogy örömmel akarjak a ház lakója lenni I feleié Lengefi Tihamér, udvariasan meghajolva és eltávozott. Az özvegy elpirulva nézett utána. Most belépett egy öreg, szemüveges férfi. — ügy gondolom, hogy nem szükséges magamat bemutatnom, mert engemet mindenki ismer - De ki is ne ösmerné Kakukházi Flóriánt, a hires füldoktort! — mondá az öreg büszkén kiegyenesítve magát. — Sajnálom uram, de én eddig nem ös mertem önt! — válaszolá Matild mosolyogva. — Lehetetlen ! Bizonyosan nem fájt a füle soha ? — Nem fájt, uram . . . — Ez baj, nagy baj, no de mondjuk, hogy közelebrül fog önnek a füle fájni . . . Vannak itt ablakok ? — kérdi az öreg és magakörül nézett. — Mi szüksége van az ablakokra ? Egyébiránt foglaljon helyet uram . . . Kakukházi Flórián leült és aztán ezeket mondá : — Az ablak és az emberi fül összeköttetésben állanak. Én mindenütt kinyitom az ablakokat. Ha ezt nem tettem volna, ma nem volnék hires orvos. — De nálam csak nem fogja Ön uram az ablakokat kinyitni. En azt megtiltom. Az ön kedvéért nem akarok beteg lenni I (Folytatjuk.) Közgazdaság. Egy méhészeti előadás. (folytatás és vége.) Negyedik eset. Főszabály lévén, hogy mékikéinknek csak annyi sonkolyuk legyen, amennyit testükkel elfedni képesek, — ha már most valamelyik öreg törzsünk megszaladt, vagyis 2—3 rajt adott, természetesen népe igen kis számra redukálódott, a sonkoly azonban egészben megmaradt, hogy a rablók és moly ellen védve legyenek, a méhész főgondja, hogy rajzás után estefelé a sonkolyok lehető magasan levágassanak. Így azután sok bajt előzünk meg. Első ilyen: a rablás. Méheink a szokottnál elevenebbek, izga- tottabbak, a röpűlyuknál nagy, szép csődület, eleinte védelemre sorakoznak, ha kicsi a röpű- lyuk (augusztusban meg kell mind szűkíteni) sikerül a védelem, nem bocsátják be a tolvajt, aki sok esetben saját méhesünk népeiből kerül ki, de hova-tovább nagyobb a .zenebona, mig utoljára élethalál-harcra kelnek s mi bizonyosabb, mint az, hogy a megtámadott gyenge család végképp elpusztul. De ezzel még nincs vége a veszedelemnek, mert a düh átragad a többi családokra is és megtörténik, hogy vagy az én méhesem, vagy a más méhese teljesen tönkre megy. Mi itt az eljárás ?: A legelső dolog ébren lennünk, naponta megszemlélni törzseinket. Egy nap azonban észreveszszük a rablást. Veszünk kréta-, vagy mészport s meghintjük a röpkedő- ket s lessük, hogy hová repülnek. Ha a jegyesek elrepülnek, úgy az irányt megtartva hamar megtaláljuk a más méhesében a garázdálkodókat. Felszólítjuk a méhészgazdát, hogy méheinek adjon dolgot, ami a lépek késsel való felhasga- tása és porbehintés módjával eszközöltetik. Ha azt tapasztalom, hogy a rablás tart, a megtámadott kaptáramat hűvös kamrába, vagy pincébe dugom el 2 napra, helyébe teszek egy iireset, de bodzacsővel látom el, belső vége meg- mézeztetik — igy a rabló jő s a csövön betolakodik, de ki jönni nem tud, ekkor este leké- nezem őket ... Sokszor mi magunk is okai vagyunk a rablásnak, ha a kaptárt nyitva feledjük, ha mézet csorgatunk el és azt hamuval be nem hintjük, avagy nappal étetünk! Második veszedelem: a viaszmoly. Estefelé olyan kis bolyhos testű lepke szállong a kaptár körül s a röpűlyukon betolakodni akar; ha most a törzs erős, az őrállók elűzik, de ha a törzs, fent említett okoknál fogva, gyenge az őrálló méhike kevés,.vagy semmi s a röpőlyuk meg elég nagy, úgy az egész bátran betör és a széleken elrakja petéit, amelyek kikelvén 3 nap alatt, igen falánkok s ösztönüknél fogva felfelé a méz-tér felé igyekeznek, a hová eljutva roppant pusztítást visznek véghez, hálóikkal eltorlaszolják magukat s rövid időn bebábozva ismét lepkévé lesznek s ismét tojnak és igy 5—10 nap alatt annyira elárasztják felülről kezdve a köpiit, hogy a méhikéknok nincs holmara- dásuk s vagy éhen pusztulnak, vagy más kaptárba könyörgik be magukat. Ez ellen az uj köpü kénezése, az alj sóval való behintése és az elengedhetetlen tisztaság az óvószerek. El lehet őket fogni, ha egy nyílt üvegbe mózesvizet teszünk s a méhes egyik oldalán belül felakasztva tartjuk, ezek és más éjjeli vendégek belefuladnak. Ötödik eset. Vidékemen későn raj óznak a méhek, minek következtében gyenge rajokkal nem mézel- tethetek . . . Az eljárás ez: A méhek télen sohase há- borittassanak . . . hóolvadás után megnyitjuk a röpűlyukakat, hogy meleg délutánonkint a téli zártól megszabadulhassanak, megtehessék légfür- döző kiröpülésüket: ha restek kiröpülni, úgy be- lehellós vagy meleg vizpárák bevezetésével, kevés dobolással kényszerittessenek is, mert különben vérhasban fognak elpusztulni! — Az első légfürdözés (avagy tisztulás) megtörténte után azonnal hozzáfogunk a fél vizzel és fele mézzel való etetéshez, akár van még nékik ele- ségük, akár nincs; mert ha van is : az ikrás, az idő hűvös, nem mernek s nem is szabad őket utrakelni engedni, hogy az ikrás méz felolvasztásához vizet hordjanak — találjanak ők az etető vályucskában, vagy egy darab sonkolyon becsorgatottból eleget; ha pedig már nincs mit enniük, úgy evvel az eljárással életüket is megmentem, s az azonnal való hasításhoz megadván az alapot, előmozdítom azt, amivel megint azt nyerem, hogy mikorra az első virágok fakadni kezdenek, már én újszülött méhikékkel gazdálkodom. Sok méh sok méhet nevel s jókor lesz rajom, jókor lesz tele kaptárom és én már május végén pergetek, mig más még csak hasítással bajlódik, késő kap rajt, mikor már minden virág elviritott s az isteni nektárból néki bizony édeskevés jut. így adja vissza az igy kezelt méhcsalád uzsorás kamattal a tőkét s még néki is bőven marad. Pardon — pergetésről beszéltem, holott paraszt kasból az nem eszközölhető — de erről majd máskor . . . íme egyik nagy hátránya a kúpos kaptárral való méhészkedésnek. . . . Mi lesz tehát az 5 aranyszabály? 1. Etetés még nyáron is, ha az idő alkalmatlan ! 2. Fiatal anyával méhészkedés! 3. Egy családtól csak egy rajt végy! 4. Az egyik törzszsel mézeltess ! 5. A másik törzszsel rajoztass ! Méhésztárs ! Ha ezeket az aranyszabályokat megtartod: sem bögréd, sem erszényed üresen nem marad! Hogy pedig ne csak vizet igyál, ime arról is gondoskodva van (bár az egyik méhész-kar- társ azzal dicsekedett, hogy ő már pálinkát i§
