Zemplén, 1897. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1897-11-28 / 48. szám
Sátoralja-Ujhely, 1897. november 28. 48. (1940.) Huszonnyolcadik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 6 frt. Félévre .... 3 „ Negyedévre .1 ,,50 kr. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 15 kr. A nyilttérben minden garmond sor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN• VÁEMEGYENEK HIVATALOS LAPJA MEGJELENIK GZLI2STIDE]LT S-áERIbT-A-DP. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél: Minden szó után 1 kr. Azonfelül bélyeg 30 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 3 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. radnak utódainknak, maguktól tovább nőnek. — Ez uj korszakot alkotó év emlékeit gyűjtöttük össze e könyvben, e félszázados évfordulóra. Ez évnek, örökké fenmaradó, neve a „szabadságharc éve.“ Mig magyar él, mig szabad ember él e honban, kegyelettel fognak visszagondolni ez évre, annak történelmére s történetalkotó alakjaira. Dicsőség a halhatatlanoknak! Jókai Mór. Jelzálog életbiztosítás. A címnek minden szava magyar s mégis idegenszerüen hangzik. E körülmény azonban senkit sem tehet idegenkedővé, mert rövid gondolkodás után arra jön rá, hogy csupán uj s nem idegen a fogalom. A midőn ennek ismertetésére vállalkozunk, nem abban a reményben teszszük azt, hogy az újdonság ingere kelti fel az érdeklődést, hanem rámutatni kívántunk a módra, a melynek alkalmazása sok gondot vehet le az aggódók válla- iról és sok szép reménynyel kecsegtet a jövőre. Az élet naponként számos példát szolgáltat arra, hogy az emberek anyagi gondjaikon másképpen nem tudnak segíteni, csak ha köl- czönhöz folyamodnak. Az eszélyességi elvek alkalmazása mellett fölvett kölcsönök sokszor segítenek ; de . . . ! i Hányszor dönti romba a holnap mai terveinket! Ami ma jó, aztroszszá teheti a holnapi jobb ! Hogy sok szót ne vesztegessünk, idézzük a régi közmondást, hogy „ember tervez, isten végez“ s evvel sokat megmagyaráztunk. Felteszszük minden kölcsönzőről, hogy avval a meggyőződéssel veszi fel a kölcsönt, hogy azt megadhatja s aztán a visszafizetést gátló hány akadály merül föl még a rövid lejáratú kölcsönöknél is és mennyivel több a kedvezőtlen esély beállásának a lehetősége a rendszerint egy emberöltőt túlhaladó tartamú tőrlesztéses jelzálog kölcsönöknél! Avval tisztában lehetünk valamennyien, hogy a legkedvezőbbnek Ígérkező kölcsön is maga után vonhatja teljes anyagi romlásunkat s e veszély csak a kölcsön végleges kiegyenlítésével múlik el s meglehetünk győződve arról is, hogy ki-ki igyekszik a fenyegető bajt megelőzni és tudjuk azt is, hogy e gondoskodás nem csupán önmagunk érdekében nyilvánul, de kiterjed az utódainkra is. Az emberi élet küzdelmeinek legfőbb rugója, hogy létezésünket s azok léteiét biztosítsuk, akik sziveinkhez legközelebb állanak. E rugó működése állandóan nyilvánul; de a halál megszüntet minden működést. Ezek előrebocsátása után fölöslegesnek tartjuk annak bővebb taglalását, hogy mily indokolt s mennyire szüntelen az az aggodalom, hogy tőrlesztéses jelzálogkölcsönnel terhelt hagyatéki ingatlanok minő kiszámíthatatlan bonyodalmakba sodorhatják az utódokat. A családapa önfeláldozó fáradozása rendkívüli erőfeszítéssel fentartotta családját, megőrizte jó hírnevét; de halála után ki gondoskodik ezekről? Talán a gazdasági ügyek vezetésében rendszerint járatlan nő, vagy a kiskorúak gyámja ? . . . Az atya elhunyta pótolhatatlan veszteség a családra, a jövedelem csökken, anyagi gondok nehezednek a hátrahagyott családtagokra. E súlyos helyzetet sokszor válságossá teszi, ha a család fentartásának terheihez még egy jelentékeny adósság törlesztésének kötelezettsége is járul. Mily megnyugtató, mily felemelő tudat lehet a családfőre, ha módjában van a gondokat elhárítani, vagyonát tehermentesen hátrahagyni! A csodák kora lejárt. Az adósság nem enyészik el az adós halálával: az az ingatlanokat terheli, azt fizetni kell s az adósságnak'1 a bekövetkező haláleset alkalmával való teljes kiegyenlítéséhez a kulcsot kezünkbe a jelzálog életbiztosítás adja, a melynek lényege, hogy némi csekély díjért biztosított tőkével az adós halálával a jelzálogkölcsön törlesztetik és a birtok tehermentesen száll át az örökösökre. Közgazdasági szempontból rendkívül nagy fontossággal bir ez intézmény, a melylyel a szakkörök már régóta foglalkoznak s a melyet AngliElószó.*) Félszázad! Egy lépésnyi tér a világ- történetben. De a magyar nemzet történetében egy hosszú út, olyan hosszú, mint honkereső őseinké, kik Magyarországot megalkotni jöttek. Mi is hazát kerestünk ötven év előtt, — mi is Magyarországot megalkotni jöttünk : a szabad Magyarországot. Kerestük a szabadságot, mint egyedül boldogító hitvallást a földön. — És megtaláltuk. Felszabadítottuk a földet a szolgalom alól, a jobbágyot a járom alól, a szellemet a rabbilincsek alól. Ledöntöttük a válaszfalakat nemes és nemnemes között: — nem úgy, hogy amazt lealáztuk volna, de úgy, hogy emezt fölemeltük. Teremtettünk a népből nemzetet S az újjászült nemzet csodáit mutatta fel ifjú erejének. Ötven év előtt dicsőséget szerzett a magyar névnek a harcmezőn: ötven év alatt elismerést a munka, az alkotás mezején. A szabadság dúsgazdag talajában a melyen magasra nőtt fel nemzetünknek száldokfája, olyan mélyen verte le gyökerét, hogy a szabadság-fája elültetésének félszázados évfordulóját ünnepeljük ez évben. A szabadság fájának nagy öntözés kellett, vérrel, verítékkel, keserű könnyekkel. Mert a szabadságot, hazát, nemzetet, nagyságot nem adják ingyen az istenek. Kincsekért kincseket adtunk. De ezek a kincsek nem vesznek el soha: megma*) Az ,1848..“ e. illusztrált és a jövő év folyamán havi füzetekben teljesen megjelenő emlékkönyvből, melyről „Irodalom“ rovatunkban közlünk bővebb ösmertetést, — vettük át. Szerk. TARGA. Képek a régi diákéletből. — A „Zemplén* eredeti tárcája. — A részeg disznó. I. Abból az örömében, bánatában feledhetetlenül boldog, az ifjúság, a kedv hullámzásaiban olyan kedvesen regényes világból, a régi iskolai életből akarok nektek pár történetet elbeszélni. Hadd tudjon valamit róla az utókor! Minden megváltozott az iskolai falai közt. A mikor úgy tele préselik tudománynyal a tanulót, hogy megvénhedik, mielőtt ifjú lett volna. Ma talán el sem hiszik, hogy volt idő, amikor olyan szép volt a diákélet. E kis történeten is sokszor elmulatnak az öregek. Sokan élünk, akik emlékezünk rá. Abban az időben történt, amikor Sárospatakon, azok közt a ma omladozó falak közt laktak katonáék. Legtöbbször huszárok vagy uhlánusok, hol harcban, hol békességben a diáksággal. Egy mogorva úri ember volt az akkor ott állomásozó huszárok parancsnoka, Riesenbach báró ezredes. Sem ő, sem neje, egy gazdag fráncia nő s gyönyörű leánya (e két utolsó nemcsak magyarul, de németül sem tudott, vagy legalább nem beszélt) a város értelmiségével soha sem érintkezett. Tán az ezredes komoly kedélye tette, hogy társaságukat a tisztek sem keresték. A jogászok, akik akkor a nagy Kövy előadásait hallgatni jöttek össze az ország minden részéből, többnyire előkelő magyar családok sar- jadékai, miveit és képzett ifjak voltak, tele tűzzel, ifjúkori bohósággal, ami nem ártott meg, sőt jól vette ki magát, ha a fiatal kedv néha- néha tullobogta a határt. Ez ifjak közt mind képzettségével, mind gazdagságával a fiatal Körtvélyessy tűnt ki. Atyja, dúsgazdag földbirtokos a „hétszemélyes tábla“ egyik nagytekintélyű bírája volt. Akkor bölcsészetet, hittant, jogot együtt hallgatott az ifjúság. A jogi és papi pályára készülők közt nem volt meg az az elkülönzés, ami ma főiskoláink egyik sajnálatos egyéni vonása. Karácson előtt volt pár nappal. Csak a közel legációba menő, vagy a messze földön lakó diákok maradtak benn a főiskola falai közt. Ezek is másnap már szétoszlóban voltak s a csend és egyedüllét unalmát azzal űzték el aztán, hogy kedélyesebben búcsúzzanak, nagy murit csaptak „a 16 part“-ban. A régiek közül ki ne emlékeznék édesen vissza erre az idilli helyre, ahol bor, a csapiáros 8 szép leányának szeme, vig kedélye hozta tüzbe, lángba az ifjak szive verését. Körtvélyessy is ott mulatott velük, de kedélyére, úgy látszott, komor felhő borult. Vidámsága, nevetése olyan erőltetett volt, olyan fanyar. — Lacikám; hát eltemetjük magunkat azért a német leányért ? szólalt jó szívből Futó Pista. — Nem német az pajtás! hanem fráncia. Nem beszéltem én vele soha, csak úgy távolról láttam. Jó fiuk ! ne bántsatok engem; mulatok én veletek, ha kell a fejem tetejére állok, de meglátjátok megszakad a szivem utána! A barátok busán néztek össze. Futó Pista egyet gondolt. Elővette aranyos humorát, ki kezdett vele egyet a cimborák közül. Fénylett a kedély, pattogott az éle s a kis társaság csakhamar vidám kedvre derült. A mulató ifjak közt ott volt Zalkody Pista is, a főiskola szeme-fénye; akinek a tanárok fényes jövőt jósoltak. Papi vagy tanári pályára készült, a főiskolában a legjobb, de a legszegényebb tanuló volt Se apja, se anyja, senkije-, a nagy világon! Isten tudja, hogy e szerény, elvonult könyvmoly hogy került a mulató fiuk közé, hanem annyi bizonyos, hogy neki volt a legcsillogóbb kedve. Már éjfél után volt az idő, mentek hazafelé. Utjok a katonai parancsnok, Riesenbach báró szállása előtt vitt el. Az ezredes óljában egy hizó, talán a reá nézve már reggel bekövetkezendő kimúlás gondolatán — nyöszörgőit. Zalkody Pista megállóit. — Fiuk! Az a német sokat bosszantja a nemes ifjúságot; templomba még soha sem volt ; vigyük el a disznóját. Holnap vissza bocsátjuk, de rá riasztunk, jól megtréfáljuk. — Ne bántsátok barátaim! szólt, aki közöttük a legjózanabb volt, Körtvélyessy. De az eszme tetszett a vidám fiuknak. — Elviszszük, elviszszük! — Baj lesz belőle barátaim! intette tovább társait az ifjú, akinek elméjében az is megvillant, hogy annak az apjáé, akit ő úgy szeret. — Te menj tovább, apósod roszabb névén venné a tréfád tőled, mint tölünk, szólt Futó Pista, de mi megfájditjuk a fejét annak a néMT A Zeiuplén mai szama nyolc oldal.
