Zemplén, 1897. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1897-01-31 / 5. szám
Sátoralja-Ujhely, 1897. január 31. 5. (1397). Huszonnyolcadik évfolyam. I ELŐFIZETÉS ÁEA: Egész évre 6 ft. Félévre S ft. Negyedévre 1 ft 60 kr Bérm ntetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Zéxlr&tOk nem adatnak vissza. Egyes szám árc. 16 kr. ± \érbeu minden garni ond sor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN'VÁRMEGYÉNEK HIVATALOS LAPJA. tódéul -V.A.sAext-a-e. HIBDETÉS Síi A hivatalos hirdetéseknél; Minden szó atán 1 kr. Azonfelül bélyeg 80 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 3 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatal- __hoz intőzendök. Iskoláink, tanítóink hajdan és most. — Két cikkely. — I. Régi közmondás, de mindig uj marad s megdönthetetlen igazság is, hogy „história est magistra vitae“, a történelem az élet mestere. A történelem, szóljon az egyes emberről, vagy egy egész nemzetről, az életből van merítve s épp azért az összes tudományok között a történelem a legérdekesebb, legtanulságosabb. A történelemből tanuljuk meg mi a szép, mi a jó, mi a követendő, vagy kerülendő. A történet a tapasztalatból levont konzekvenciák összessége s megtanít arra, okulva a múlt sikerein, vagy hibáin, hogy a jövőben azt az utat s eszközöket válaszszuk, amelyek minket leghamarább s legbiztosabban célunk eléréséhez vezetnek. Aki édes magyar hazánk történelmét nemcsak szórakozásból olvassa; aki a magyar nemzet történelmének lapjait nemcsak időtöltésből forgatja, de gondosan tanulmányozza; az megtalálja benne mi őt leginkább érdekli, s feltalálja benne az iránytűt útjainak elérésében. Magyar nemzetünk történelmének sok szép fényes lapja van; de abban a részében, mely a magyar kultúráról szól, értem a közművelődés, a népnevelés történelmének lapjait, bizony kevés még a fényes lap. Hogy a népnevelés a régmúlt időkben nem volt egy színvonalon a többi európai, különösen a nyugoti népek kultúrájával, azt bővebben nem kell fejtegetni, de védhetjük is magunkat avval a történelmi ténnyel, hogy nemzetünk mindig a lét s nem lét között lebegvén, harc s fegyver között élte ezer éves napjait, a közművelődésre nagyobb gondot tán nem is fordíthatott, hisz a költő is azt mondja „inter arma silent musae“. Innen van, hogy még e század elején is a népnevelés mostoha gyermek volt e szép s kedves hazában. Bárha voltak egyes tanügybarátok, akik sokat áldoztak a népnevelésre, de be kell ismernünk, hogy az intézőkörök, a hatalmon levők, inkább kaszárnyákat emeltettek, mint iskolákat. Mi, ifjabbak, nemcsak az öregektől hallottuk, hogy mily szomorú állapotban volt a népnevelés az ő fiatal korukban, mily szégyenletes viskókban s primitiv eszközökkel tanították az iskola- mesterek még csak a jelen század 30—40-es éveiben is az Isten képére s hasonlatosságára teremtett népet; de még mi is láttunk falusi iskolákat, melyek még marha-istállónak sem TAHCA. A lángész tragédiája. (Jelenetek és egy irodalmi méltatás.) — A „Zemplén“ eredeti tárcája. — Személyek: A lángész. En. I. (Az utcán.) A langesz : (Sovány, századvégi alak kifényesített köcsögkalap, libegő szárnyú nyakkendő, lakktopán) Ah, bon jour, mon eher ami, jónapot fiatal barátom. Hová siet ? Merre ? Kisérjen el, ha úgy tetszik. Nos ? . . . En : (szerényen, röstelkedve) Oh, ' nagyságos uram, igazán nagyon kegyes. Ha megengedi, boldognak fogom magamat érezni, ha ___ A lángész: Nonono, csak semmi frázis, semmi érzelgés fiatal ember. Maga, aki irodalmi múltamat jól ismeri, tudja hogy mennyire ellensége vagyok minden szólavinának. De nemcsak írásban, szóban is. Nem szenvedhetem az üres, érzelemnélkül szűkölködő fecsegést, pedig lássa, manapság mi közöttünk, íróemberek között, mennyi tömérdek a stréber, a proletár. Megir- nak egy-két, mondjuk három, minél többet, anválhatnának be Európa nyugati országaiban. S fájdalom, még most is, a XIX. század végén, vannak édes hazánkban, különösen a felvidéken, a Kárpátok bércei alatt nem egy vármegyében, s ami még fájóbb nekünk, szükebb hazánkban, Zemplén-vármegyében is még mindig vannak községek, ahol az iskola minden másnak nevezhető, csak iskolának nem. Ezek az állapotok bizony árnyoldalai a magyar népnevelésnek. De viszont nem fejezhetjük ki eléggé örömünket a felett, hogy amióta az 1868. évi XXXVIII. t. c. életbe lépett, úgy az állam, mint a hitfelekezetek nagy erőt s buzgalmat fejtettek ki, hogy a népnevelés egyik fő faktorát, az iskolákat, a nyugati népek kultúrájának színvonalára emejék. így Zemplén-vármegyében is tagadhatatlan óriási lépésekkel haladtunk előre s az ember szive, lelke örül, ha egy nagyobb községbe jön s látja, hogy a templom után a legdíszesebb épülete a községnek az iskola. S ez jól van igy, mert a templom s az iskola édes testvérek. El kell ösmerni s szívesen is elismerjük, hogy most már több gondot fordítanak az iskolák építésére s most több iskola épül, mint kaszárnya, mert a németek hires vaskancellárja szerbit a háborút nem az ágyuk, de a Schulmeiszterek döntik el. Mindazonáltal, őszintén szólva, nem vagyunk teljesen megelégedve a helyzettel. Nem pedig azért, mert az állam, bár sokat tett s tesz a helyzet javítására, de még sem úgy s ott, mint ahogy s ahol kellene tenni. Mert mit tapasztalunk az iskolák felállítása körül? Azt, hogy az állam oly helyeken, oly községekben állít fel állami iskolákat, ahol a hitfelekezetnek is van már jó iskolája, vagy legalább a hitközség lakosai oly módban vannak, hogy önerejükből is állíthatnának fel modern iskolákat; de nem állít fel az állam a beszkidi bércek alatt szegényül élő s a törvény meg a tanügy követelményeinek megfelelő iskolát önerejükből felépíteni képtelen hitközségekben. S mi az eredmény? A jobb módii s nagyobb lakossággal biró községekben az állami s hitfelelekezeti iskolákban kétségen kivül erősen halad a nópnevelés, már csak azért is, mert hát konkurrencia van; de ,,sub rosa“ valljuk be őszintén, sokszor vagy legalább hébe-hóba a hitfelekezeti s állami iskola között huza-vona van, sokszor a tanügy s közművelődés kárára is, mig ellenben a szegény s csak 300—500 lélekkel biró községekben sem állami, sem hitfelekezeti iskola nincsen. nál rosszabb kötetet, legyen az próza, avagy vers, összebalmoznak tücsköt-bogarat, hülyébbnél hülyébb gondolatokat — és a sajtó, ez a bérenc-banda, a fizetett talpnyalóknak ez a brigantaggiója holmi atyafisági, vagy érdekközösség folytán, hisz’ tudja, hogy szokott már ez ilyenkor lenni, agyba-főbe dicséri őket. Nobát kérem, mon eher, mondhatom magának a mi irodalmi viszonyaink objektiv szemlélője valósággal csömört kap, megundorodik, utálatot érez. A valamire való tehetségnek valósággal szárnyát szegi ez a dögleletes légkör. Én, látja édes barátom, igaz, tiszta lelkesedéssel vagyok minden iránt és fájdalom nem hagyhatom abba munkásságomat. Lelki kényszer ez, dolgozni, dolgozni szakadatlanul, utolsó lehelletemig. És mi haszna? Ismernek, méltányolnak? No, de nem is várom. Nem éri fel észszel és lélekkel ez a mai korcs világ, ez az eszeveszett bírálat az én poézisom tiszta melegét. Nem értnek meg, nem képesek felérni azokba a régiókba, ahol vége minden alanyiságnak, ahol csak az igazság, eszmény, költészet bivei és szeplőtelen harcosai, akik.... En : (kétségbeesetten szabadulni óhajtok, a fejem zug) Bocsánat nagyságos uram, én erre megyek. A lángész: Ah, vagy úgy, lássa igy elragadtatom magam néha. De ön megy. Látogasson meg lakásomon. Rue de.... no, lássa, lássa, mily szórakozott vagyok, még mindig Parisban képzelem magam. Tubpán-utca 56. Azt hittük s reméltük, bogy a 400 millenáris iskola mind a begyek közt félreeső kisközségekben fog felállittatni s a népnevelés elő- mozdittatni; de fájdalom eddig reményeinkben csalódtunk, mert a szegény felvidéken sehol sem állittottak fel állami iskolát, az állam nem adott módot, hogy a szegényebb helyzetben levő nép a közművelődés áldásaiban részesüljön. Nem rekreminációképpen Írjuk ezt, de azért hogy a közművelődés faktorai első sorban a köz- oktatásügyi ministeriumnak figyelmét a szegény felvidéki népre irányítsuk. Legyen róla meggyőződve mindenki, s ezt állásomnál fogva bátor vagyok ki is jelenteni, hogy jobb szeretném, ha a hitközségek, bármily vallásuak is legyenek, maguk képesek volnának jó iskolákat felállítani, már csak azért is, hogy a hitbuzgó- ság emelésére oly magasztos erővel ható egyházi szertartásban s egyházi énekben a saját iskolájukban gyakorolhatnák magukat a jövő reményei, az ifjúság; de hát ha nem lehet, hát nem lehet. A „muszáj“ nagy ur. Bele kell nyugodnunk a sorsba, el kell fogadnunk az állam segedelmét, mert hát a népnevelés szegény sorsunk miatt még sem hanyagolható el s épp azért a magyar állam s a magyar nemzet saját jól felfogott érdekeiből is kívánatos, bogy a szegény felvidéki, többnyire orosz, tót, román ajkú nép mielőbb jó iskolát kapjon. A kárpáti bércek, az Őserdők s zugó patakok között eldugott, de hazáját bűn szerető népnek is szerezzünk egy kis könnyebbséget s talán örömet is. Nekem, s azt hiszem minden a népnevelés szent ügyét szivén viselő tanügybarátnak örömünk telik a szép iskolában, mert szép, tágas, tiszta s kellően felszerelt iskola nemcsak a község disze, de szántó-vető földje, faiskolája, ahol az erőteljes vadonéba, a gyermek-csemetébe, legköny- nyebben beolthatjuk s bátran merem mondani, ugy-e bár kedves tanitótársaim, hogy beoltjuk az „Isten, Király, Haza“ iránt való szeretetet. Óhajunk, hogy e szép hazában ne legyen egy község se, ahol nem lenne szép, jó, a célnak megfelelő iskola. De az iskolák felállításával sietni kell, mert az idő halad. Ami még ma megmenthető, holnap talán örökre elvész ké- sedelmezésünk miatt. Kié az iskola: azé a jövő. Akinek nincs iskolája, annak nincs jövője. így állottunk a múltban s igy állunk a jelenben iskoláinkkal, majd meglátjuk mit hoz a jövő ? BIHARY EMIL. Tehát elvárom egy kis beszélgetésre. Minél előbb ! Holnap. Jó, tehát holnap. Au revoir, én most sietek a kiadómhoz, talán hallotta már, összes műveimet akarják kiadni. Most folynak a tárgyalások. Ámbár higyje el, manapság, a mai satnya irodalmi viszonyok között, igazán merész vállalkozás egy valódi lélekből merített .... (megpillantja egyik színház kardalosnéját) Ah, pardon mon eher, de most már én sietek, vár a kiadóm. Au revoir: Holnap biztosan! En : (Megkönnyebülten felsóhajtok és elsietek.) A lángész: (A kardalosnő után siet és befordul egy utcasarkon.) H. (Otthon.) En : (Érdeklődve a lángész otthoni élete iránt, mivel kétszeri találkozás után ennyire megajándékozott bizalmával, bekopogtatok a Tulipán-utcai lakás ajtaján.) A lángész: (belülről) Entrez! En: (belépek. Művészi rendetlenség. Óriási faragott íróasztal tele szanaszétheverő „kutyanyelvekkel.“ Francia és angol könyvek vadonatúj felvágatlan példányokban hevernek garmadaszámra a földön, szőnyegeken és asztalon. A lángész hosszú kockás férfípon- gyolában, lelogó hajfürtökkel á la Bródy Sándor, félfekvő helyzetben egy törökös pamlagon) Nagyságos ur, eleget kivántam tenni szives meghívásának. A lángész: Hozta isten, fiatal barátom, hát hogy van, mi az újság a nagyvilágban. Hja, ön fiatal ember, ön jár-kel ide s tova, az ilyen magamfajta öreg legény, no, ne mosolyogjon... igen, igen törődöttnek, fáradtnak érzem A Zemplén nini szama tizenkét oldal.
