Zemplén, 1892. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1892-09-04 / 36. szám
Sátoralja-Ujhely, 1892. szeptember 4 36. sz. Huszonharmadik évfolyam. ELŐFIZETÉS íi- Égése évre 6 frt. Félévre 8 „ Negyedévre 1 frt 60 kr Bérmentetlen levelek esek ismert kezektől fO' gzdtetnak el. Xéilratai nem adatna vissza. Egyes szám ára 20 kr. A nyílttérien minden gar- mondsor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁRMEGYÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-MEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLETNEK HIVATAliOS LAPJA. MEGJELENIK EIBEETÉS El} hivatalos hirdetéseknél; Minden egyes sző ntán 1 kr. Azonfelül bélyeg 80 kr. Kiemelt diszbetük s körzettel ellátott hirdetmé- I nyékért térmérték szerint ' minden C3 centiméter ntán 8 kr számittatik. Állandó hirdetéseknél I kedvezmény nynjtatik. Hirdetések a „Zemplén“ nyomdába küldendők. Gyakorlati életpályák. (Két cikkely.) I. Július—augusztus a vakáció boldog időszaka \olt. A tanuló ifjúság most pihente ki az iskolai év nehéz fáradalmait. De csak a gondnélkül élő fiatalságnak nyugalom-szezónja volt ez a két hosszú hónap. A gyermekei sorsán aggódó szülőnek nagyon is kijut a tusakodó gondból, a té- pelődés, nehéz fejtörés keserves munkájából. Mig a tanuló-gyerek vigan élvezi az édes semmittevés kellemes gyönyöreit, legfeljebb fut, játszik jókedvű pajtásaival, a szülének homloka akaratlanul is el-elborul, aggódás szállja meg szivét és lelkét, sötét felhő mutatkozik a távolban: a gyermek jövője. Bizony nagyon, de nagyon érthető a szülőnek ez a nagy aggodalma. A megélhetés viszonyai napról-napra nehezednek. Pedig a szülei szeretet a legboldogabb jövőt szeretné fejlődő gyermekeinek megteremteni, azon tusakodik tehát, hogy mit neveljen belőlük? Az úgynevezett tudományos életpályák, az arra lépőknek legfeljebb csak annyit nyújtanak, amennyi úgyszólván a napi megélhetésre elég. A legtöbb szülő, kivált aki maga is ezen a száraz, sótalan kenyéren rágódik, tapasztalásból tudja és keservesen érzi ezt. És ha leszámol családi összeköttetéseivel, a választások esélyeivel, az audienciák kényelmetlenségeivel, ha reá gondol arra a szenvedéssel és küzdelemmel teljes golgotái útra, mely az iskola kapujától az élet kenyeret termő fájáig, egyes állások elnyeréséhez vezet, s kellő értékre szállítja le a miniszterek s államtitkárok »legjobb belátásait* és ,jó szándékait,« a melyekkel ez a hosszadalmas ut ki van T Á íte A. Egy becsületes asszony. A jZemplén* eredeti tárcája. A szép asszony ott ült a ringó hintaszékben, hamvasszőke fejét oda támasztva a fantasztikus hímzésű oláh katrincára Az ölében fekvő piros szegfűk közül felkapott olykor egy-egy szálat, s ingerkedve lökte hozzám az alacsony zsámolyra. Egyszer csak fölkapta két gömbölyű karját, s odatette a feje alá. Hátralökte magát a hintaszékben, s a mint igy hajlongott a kandalló pattogó tüzénél, olyan volt leheletszerű fehér ruhá jában, mint egy el-elbuvó és újra feltűnő vilii. — Beszéljen valamit az asszonyokról mondta unottan, szemhéjait félig lehunyva, a hosszú pillák alól villogtatva rám szürke szemeit és várta, hogy beszéljek róla. Csodálatos volt ez az asszony a maga önzésében. Nem ismert el semmit a világon, a saját szépségén kívül. Ha magáról hallott beszélni, hátraszegte fejét és szemeit kéjesen lehunyva szitta magába a dicséretet. Ilyenkor nekipirult arca, szemei nagy fénynyel ragyogtak. Máskor hideg volt, mint egy márványdarab. Sokszor órákig vergődtem előtte, hogy csak egyszer is halljam üvegcsengésü kacaját, és — nem nevetett. Egy jó szót is alig kaptam tőle. Ha nagyon érzékeny voltam — kinevetett; ha nagyon kedkövezve: nagyon, de nagyon elmegy a kedve az e fajta egzisztenciák ajánlgatása. s gyermekei számára való kiválasztásától. Mohó örömmel kap tehát az újságok szépen megirt cikkelyein, világosság gyulád agyában s szent fogadást tesz, hogy gyér mekeit gyakorlati életpályákra neveli. S fogadása a legkomolyabb elhatározás szüleménye. Meg is tenné ö mindezt, csakhogy amikor tettre, kivitelre kerül a dolog, úgy tesz, mint az álmából felébredő cigány: kapkod a kalács, meg a kávé után, amelyet megálmodott. Magyarországon ama sokat emlegetett gyakorlati életpályák Eldorádója nincsen sehol, legfeljebb a papiroson van meg! Ebből lehet kimagyarázni s nem a tudomány iránt való epekedésböl és sóvárgásból, hogy a tudományos pályák után, amelyek olyan amilyen kenyeret mégis nyújtanak, sokkal jobban törik magukat ifjaink. Idézzünk egy-két példát. Az ország egyetlenegy gazdasági felsőbb tanintézete, a magyar-óvári, 16o—180 hallgatóval szerénykedik s éppen minálunk, ebben a par excellence földinivelő államban. De hát mit érnénk el vele, ha ezrével tódulnának is erre a tagadhatatlanul szép pályára ifjaink ? Ismerjük a földbirtokos osztály nehéz helyzetét. Az elemi csapások egész légióival kell megküzdenie évről-évre s az apák pazarlásban nyilvánult bűnét keservesen megérzik a fiák. A középbirtokos osztály tekintélyes része eladósodva, a regálemeg- váltás jövedelmének végső maradványából éldegél, egzisztenciájának ütött-kopott gyékényét a hitelezők egész karavánja rángatja alóla, — ha a birtokát is elkótyavetyélték, állások után néz, vagy ha az ősi hét szilvafa megvan még, okulva az apák szomorú példáján, saját kezével fogja meg vetlen, akkor gorombáskodott. Megkisérlettem legérzékenyebb oldalán, hiúságán kikezdeni. Most is úgy tettem vele. Rám parancsolt, hogy beszéljek róla és én beszéltem egy más asszonyról neki. — Sok asszonyról hallott már beszélni, — mondtam, most halljon egy — becsületes asszonyról. Léna egy sziszszenéssel felugrott a székből. Arcát egy pillanat alatt elfutotta a pir, s összecsapott fehér fogai közül eresztette ki: szemtelen ! — Csak üljön vissza asszonyom, nyugtattam meg és hallgasson végig egy történetet, Ha majd a végén is nevetni akar, ám legyen. Az asszony visszaült a székbe. Fehér kezében reszkettek a piros szegfüszálak, keble még pihegett az izgatottságtól. Egy darabig összehúzott, haragos szemekkel nézett reám ; majd felvett a kandalló párkányáról két cigarettát, a magáét meggyujtotta a kandalló sárgáspiros lángnyelvei felett, a másikat nekem adva, engedte, hogy az ő szájában égő cigaretta izzó tüzével gyújtsam meg. Mialatt a két sziva^ka halaványkék füstfellege egymá;ba folyva egy kavargó, sűrű oszlopot emelt közénk, én elkezdtem beszélni neki. * — Egy asszonyt ismertem, a ki szép volt nagyon. Hosszú ében-haját ha szétrázva fején leomolni hagyta karcsú termetére, olyan volt, mint egy hullámos, habos selyem palást. Tiszta homlokát két hosszú, ives szemöldök övezte, a mely alól csodás fénynyel ragyogott ki a sötétkék szempár. A ki e szemeket látta asszonyom, valami az eke szarvát. Az ilyen maga is szívesen elmenne valamelyik nagyobb uradalomba — jószágigazgatónak. Minek neki diplomás ember? örül, ha egy-egy számadó gazdát tarthat és azt fizetheti. S az uj gazda, jobb gazda, jövedelmet akar, s maga néz utána a dolognak. — Tehát akinek saját birtoka nincsen, miért törekedjék gazdasági pályára? Bizony ez sem kecsegtet fényesebb jövővel, mint ama sokat kifogásolt tudományos pálya. Ott vannak a kereskedelmi akadémiák is. No ezek sem valami túlságosan látogatottak. Százával terem igy is a pályázó, ha csak egy kis vidéki pénzintézet valamelyik állását kell is betölteni. A fő- és székvárosban s a vidéki nagyobb helyeken ugyan alkalmazást nyerhet az e fajta pályára készülőknek egy tisztességes zöme, de hány, meg hány százan vannak várakozó állapotban ? Bizony nagyon kevés vidéki üzlet engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy például kereskedelmi akadémiát végzett könyvelőt, vagy pénztárost tartson. Oda kell tehát adni a gyereket mi gyár iparosnak és kereskedőnek! Ugyan kérem hagyjuk el. Beismerem én azt, hogy óriásilag haladunk s az utóbbi 25-év alatt sok mulasztást helyrepótoltunk, de hát azt kérdem. voltaképen hol is van tehát az a magyar ipar s fejlettebb kereskedelem? Éppen az iparosok fogják megadni reá á feleletet: sehol. A nagy ipar megölte a kicsit. A falánk harcsa elnyeli a kisebb halacskát s mikor azt hitte, hogy jóllakot, őt meg egy nagy cápa nyeli el. A magyar nagy iparnak és kereskedelemnek éppen ilyen elnyelő cápája: a külföldi ipar és kereskedelem. Mert furcsa nép is vagyunk mi! Örökösen csak azt hangoztatjuk derűre borúra, hogy igy, meg amúgy pártoljuk a magyar ösztönszerü vágyat érzett e szép szemekre bízni, hogy »könyörögjenek érettünk 1* — A duzzadt, piros ajkak közül egy-egy mosolynál két ragyogó gyöngysor villogott ki; a a hamvas arcon pedig föltűnt az a két apró gödör, a melyen egy pillanat múlva, mintha csak elszé- gyelte volna magát, visszaszaladt a mosoly. — Nevelő voltam akkor. A gondjaimra bízott vásott dzsentri-csemeték (ne nevessen asszonyom azok egészen jól nevelt gyermekekké lettek) hamar megunatták velem a világot és különösen a sáros kis falut. Okosabb teendők híján tehát, egész szenvedélvlyel, a pszihologiára vetettem magam. — A tudomány elméleti elsajátításába, mint ezt már sejti is, hamar belecsömörölvén, a gyakorlati részt vettem elő. — Kísérleteztem a gyermekeken, a kik rövid idő alatt hasznavehetetlen médiumoknak bizonyultak. Ezeknek lelkülete ugyanis minden dologgal szemben, minek neve könyv volt, vagy ezzel legalább is rokon, határozott antipatiát tanusitott, mig a körülményekhez mérten kellő jóindulattal látszott viseltetni a dohányos szelencém iránt. A dohányt tehát eldugtam előlük ; a gyerekeket pedig, mint médiumokat tudniillik, félrelöktem. — Ekkor jöttem össze ezzel az asszonynyal. A férje, egy hatalmas termetű Adonisz, főfoglalkozására nézve nagybérlő volt; mellékfoglalkozásként pedig tisztelettel párosult félelmet és irigységet keltett fel bennem. — A felette reális dolgoknak élő férjet hidegen hagyta a felesége id*ális szépsége; ellenben elismerésre méltó szakértelemmel tartott neMni számunkhoz fél ív melléklet van csatolva,
