Zemplén, 1891. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1891-11-01 / 44. szám
Sátoralja-Ujhely, 1891 november 1 44. sz. Huszonkettedik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁS. Egész évre 6 frt. Félévre 8 „ Negyedévre 1 frt 60 kr Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo- gadtatnak el. Xóiiratox nem adatna vissza. Egyes szám ára 20 kr. A nyílttérien minden gar- mondsor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉNVÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE (Megjeleuik minden vasárnap.) HIRDETÉSI DU : hivatalos hirdetéseknél: Minden egyes sző ntán 1 kr. Azonfelül bélyeg 80 kr. Kiemelt diszbetttk s körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden O centiméter ntán 8 kr számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatík. Hirdetések a „Zemplén“ nyomdába küldendők. „Requiem aeternam“.... Egy nap, mely egyedül csak a halottaké. Egy nap, melyen az emberek milliói félretesznek mindent, gondot, örömet, az egymás ellen való törést, gyűlölködést, s gyászt öltve magukra' elmennek ahhoz a kis négyszögletű dombhoz, mely ugyan csak hat lábnyira választja el tőlünk azokat, kiket szerettünk, akik e nagy világon talán egyedül voltak a mieink, — de elválasztja örökre! A kegyelet, visszaemlékezés a halottak ünnepén fájó könyeket csal az emberek szemébe s azok is, kik az év többi napjain ridegek, kik előtt nincs magasztosabb, nemesebb fogalom mint az , én* : azok is felkeresnek egy-egy sirdombot azért, hogy az örök gyász napján megadják legalább a holtaknak azt, mit az élőkkel nem éreztettek soha — a szeretet jelét! A temető, amelynek falain belül leomlik minden elválasztófal az emberek között, benépesül ezen napon. Az örök nyugalom és csend helyét, ahol nincs külömbség boldog és boldogtalan, szegény és gazdag, ur és szolga között, ellepi a gyászolók tömege, hogy meggyujtsa a kegyelet fáklyáját a gazdag, a visszaemlékezés pislogó mécsét a szegény és imájával könnyebbítse meg a csapások súlya alatt összetört, kiégett szivét. Nincs ember a világon, kinek ne lenne kit gyászolni e napon. S alig van ember, ki nem róvná le kegyeletének köteles adóját egy pár szál virággal, egy vékonyka kis viaszgyertyával, vagy legalább — egy fájó könycseppel! Az örök enyészetet, pusztulást hirdető sirhantokon kigyulnak a gyertyák. A kegyelet, a visszaemlékezés csillagfényei azok. A pislogó, lobogó világosság mellett gyászoló, kesergő alakok könyörögnek, kérnek örök nyugodalmat az egek urától azoknak, kiket a halál már felszabadított a szenvedésektől. Az ezer ajkon halkan mondott ima tompa morajként leng a temető fölött, s mint egy bűbájos, ragyogó szép ritmusz jut fel az ur zsámolya elé: a szeretet imája I Megtört, beteg özvegyek vonszolják ki az élet küzdelmeiben elcsigázott, kifáradt tagjaikat, hogy imádkozzanak a kenyérkereső sírja fölött! Elhagyott, számkivetett árvák járnak-kelnek a sirdombok között, hogy egy-egy behorpadt, észrevétlen sírra hullassanak nehány könyet, hátha eljut a mélybe,... el a porladó szülőkhöz. Szép, fiatal anyák bolyonganak a temetőben, hogy ráomolva egy apró, picike hantra, ismét beszéljenek ahhoz, aki többé már nem gagyog nekik, akit már nem ringathatnak gömbölyű karjaikon, nem dédelgethetnek, nem csókolgathatnak, — a korán elment, drága kis angyalhoz! Vájjon melyik a rettentőbb, szivetté- pőbb fájdalom? Az anyáké-é, avagy az árváké ? A fájdalom, a gyász nem ismer különbséget az emberek között. A sors csapásai szállonganak az egész világon, s nem hagyják érintetlenül a szolganépet, de a királyokat sem ! A csapás s a csapás felett tűnődő bánat egy mindnyájunknál, csak tanúsításában, a kegyelet nyilvánításában tehet külömbséget a szellem és az anyagi mód. De gyújtson bár a dús illatos fáklyákat és gyújtson a földhözragadt szegény egy füstölgő, pislogó mécsest, s tegyen a sírra egy szerény, örökzöldből font koszorút: egyformán megható jele mindkettő az emberi érzelmek legmagasztosabbi- kának, a szeretetnek ! S vájjon ki tudná megmondani, melyik kedvesebb az ur előtt?! Hisz ! az ur egyformán hallgatja meg mindnyájunk imáját s elküldi az időt, hogy az lassan, de biztosan heggeszsze be sebeinket s hogy a fájó, első pillanatokban talán elviselhetetlennek látszó csapásból ne maradjon meg csak az emlékezés ! S a fájdalom sötét világába is betéved egy fénysugár: a feltámadás hite. S e lélekemelő, megnyugtató hitkönnyebbüléstszerez mindenkinek. Mily boldog az, ki sírni tud e napon ! S mily boldog az, ki buzgón tudja lelkét fölemelni az éghez, hogy onnan esdje le az örök békét, nyugodalmat a holtnak, s az enyhülést önmagának! Mily boldog az, ki Istenbe vetett erős hitéből épithet maga elé sziklát, melyen megtörik a csapások ereje! Magamba fojtott irigységgel nézem ilyenkor a boldogokat, kik még sírni tudnak, kik könybe fojthatják bánatukat. Marcangoló, tépő keserűséggel szivemben támoly- gok a temető sarkába ahoz a sirhoz, mely már egyedül az enyém, hogy reárogyva én is kérjek, könyörögjek az egek urához: s requiem aeternam dona eis domine!* — Metzner Antal Vármegyei ügyek. Vármegyénk alispánjától a következő sorokat vettük: A vármegyénkbeli gazdasági egyesület elnökétől, AncLrássy Sándor gróf Öméltóságától vett ajánlat folytán felhivatnak a községek, hogy a melyek burgonyát akar vetésre, akar netalán éhezők megmentésére venni szándékoznának, forduljanak akar illető föszbirájok utján, akár közvetlenül a címzett elnök őmlgához, megjelölvén a kívánt mennyiséget és a vasúti állomást, amelyre az szállítandó lenne. S.-A.-Ujhelyben, 1891. okt. hó 30-án. Matolai Etele, alispán. Saját magunk részéről felkérjük a községi lelkészeket, úgyszintén a községi és körjegyzőket, T Á * 0 A, A koporsó után. — A jZemplén* eredeti tárcája. — Meghalt. Élhetett volna még, — mert oly ifjan halt meg. De már késő minden. Fényes szemei örökre lehunyvák. Arca halvány, mint a viasz. Az ajk néma. A test merev. Ott fekszik mozdulatlan, kiterítve. Csak az a sápadt fej látszik a fekete ravatalon ; az ifjú alakot beborítja a fehér szemfödő. Most teszik a koporsóba. A pap megérkezett; — elsőbb halkan imádkozott, aztán a Miserere't éneklé el. A Ments meg engem uram nak folytatását már a halott-álló nagy közönség is vele énekelte. S ez az egyszerű, mélabus ének úgy hatott, i mint a lassan kezdődő őszi szél. Lent kezdődik, aztán feljebb-feljebb megy, mig végre ismét elhal. 1 Busan keservesen. S a halott néma, mozdulatlan, Körülte sűrű tömegben áll a közönség. Aztán az éneknek is vége, s a koporsót le- • szegezik. A tömegből nem tör elő a gyászruhás anya, hogy még egyszer, legutoljára megnézze fia arcát. Azt az arcot, melyre oly sok csókot nyomott piciny korában. Azt az arcot, mely férfias komolyságával olyan megnyerő volt. Nincs ott az atya sem, hogy néma búval, összefont karokkal tanúja legyen annak a jelenet- ! nek, mely a földi szenvedéseknek netovábbja, — 1 annak a jelenetnek, midőn az előbb élő testet egy ládába zárják s elteszik láb alól. Nincsen anya, nincsen atya. Ezek már régen í elköltöztek 1 j Ekkor előjön négy vállas fiatal férfi s a koporsót a gyászkocsira emelik. A lovak elindulnak, — a szekér lassan elkezd döcögni. A nagy közönség meg kocsin s I gyalog tolul a koporsó után. Mert az elhalt ifjú köztiszteletben élt. Hiva- I talos állása pedig biztositá neki a hivatalos tes- \ tületek részvétét. Az állami, vármegyei, városi hatóságok, mind feketében, kisérték a koporsót. Előkelő családok, szép leányok ültek a kocsikon. Azután az utcai nép s a kiváncsiak. Csak egy sötétbe öltözött, mélyen lefátyolozott, sugár alak maradt el a gyászmenettöl. Fiatal nő. Látszik testalkatáról, mozgásáról. Ez a sötét, sugár alak messze maradt el a koporsótól. Talán nem akarta zavarni a tömeg gyászát. Vagy talán, hogy az övét ne zavarják? Mert az látszik, hogy nagyon busul. Lassú, megtört lépése arra vall. Aztán sokszor emeli fel szeméhez azt a kis batiszt zsebbelit. Ilyenkor felvont fátyolán át láthatni kedves arcát, s könyező szemeit. A fővárosból is jöttek le a temetésre De a vonat megkésett s egy pár fiatal ember most sietett az elhaladt koporsó után. A fekete ruhás nő mellett mentek el. Ez ép ismét felvoná gyászfátyolát, hogy könyeit letörölhesse, midőn az ifjak mellette mentek el. A nő hirtelen visszarántá fátyolát s megállt, A fiatal emberek meg összenézve mosolyogtak. A temetőben készen volt már a sir. Tátongó szája várta már falatját. Egy ima, egy ének, beszentelés, s a nehéz göröngyök ott kopogtak az érckoporsó födelén. Hiába most már minden, — a halott nem ébred fel. A sir behányva, s a nagy közönség szokott megjegyzéseivel eloszlott. — Minő kár érte. Ilyen fiatalon halni el 1 — Nagy reményű fiú volt. Közszeretetben állott. Egy szép jövő oda. — Hogy fájhat az, mikor senkije sincs az embernek, a ki sirassa. Szegény barátom ! Pedig nem fáj annak a szegény barátomnak e nem sirattatás. Oda lent már nem nem fáj semmi! . . . Az a gyászfátyolos hölgy ez alatt lassan haladt előre. Karcsú alakján kecsesei simult végig előkelő ruhája. Mintha hizelegni akarna úrnőjének ! Mintha cirógatni, vigasztalni akarná bánatában. Most a temető kapujához ért. Hallotta onnan, mint koppan rög s göröngy a koporsó fedélre. S e tompa hangra megrezzent. Megállt. A kapu ócska lécekből volt összeajfggg- Mai számunkhoz fél ív melléklet va>n csatolva.
