Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. július (2. évfolyam, 147-172. szám)
1939-07-16 / 160. szám
' t939 JŰLIUS 16, VASÁRNAP TEWIDEla AaöVaRHIRIiAE 19 KÖNYV —KULTÚRA innininiTnniiniTniimiimmmnnmimfnmniminnnninniniimnmmmiiniiniimir/inmiinniimnminmnmmninmnnnnin'mnnm) Szombathy Viktor: Elesni nem szabad Tátra-kiadás, Pozsony, 1939. Budapest meghódítása Nekünk, hazatért magyaroknak legmélyebb (élményünk az első budapesti utazás volt. Egyszer már írtunk róla, mit éreztünk, mikor az őszi események után csöndben, észrevétlenül besurrantunk a fó'város falai közé, minden feltűnést elkerülve, saját ösztönünkre bízva' a kalauzolgatást. Mindenáron Magyarországot kerestük és akartuk is megtalálni Budapesten. Nem bennünk a hiba, hogy csak félig sikerült. Mondjuk-e, hogy más érzésekkel jártuk a Lipótvárost és megint másként a történelmet lehellő budai utcákat? Hogy nem éreztük jól magunkat a Váci-utca kozmopolita, arisztokrata zsivajában, de megilletődve bolyongtunk a Nemzeti Múzeum körül? Szívesen mentünk ki a Margitszigetre is, hogy Margit királyleány lábanyomát megkeressük, Arany János „őszikéit” feltaláljuk, de felháborodva láttuk, mint vert profán módra tanyát egy magas arisztokrata „Póló-bár” az Árpád-korabeli kolostor romjai között. Sokszor utcáról utcára, kerületről kerületre változott az érzésünk. Néha már úgy gondoltuk, hegy az igazi Magyarország Budapesten tulajdonképpen csak a Néprajzi Múzeumban, a Nemzeti Múzeumban, egy-két könyvtárban, egy-két színházban, iskolában, s az Eötvös Collégium falai között található meg, a többi pedig idegen, se német, se zsidó, hanem a kettőnek szörnyű keveréke! Ebben a tapasztalatunkban most megerősít egyszerre két író is: Németh László és Sárkány Oszkár. A főváros magyar jellegét nem a tisztviselőéi; lateiner-osztálynak köszönheti — állapítja meg Sárkány —, hanem annak a nagy falusi tömegnek, mely gazdasági okokból egész Budapestet ellepte. Tehát a magyar szegénység serénykedik Budapest magyarrá-tevésén, az az osztály, mely először mint alkalmi munkás, kifutó, inas, majd mint portás, vasutas, rendőr, altiszt, ipari munkás került a fővárosba s telepedett le Budapest szélein az általa alakított kertvárosokba. Németh László arról tudósít legújabb tanulmányában, hogy akik fogynak Budapesten: az asszimilánsok, akik pedig a helyükbe tódulnak: Békés, Szolnok, Zala, Fejér! Ez a magyarosodé főváros sokunknak vigasztaló tudat, örömmel látjuk egy_két színházunkban, néhány itt megjelenő könyvben, a fővárosi iskolák népdal-kultuszában, hogy a magyar szellem is egymásután -nyeri meg — sok eddigi csatavesztés után! — ütközeteit a sváb-zsidó habarcs-kultúrával szemben. Aki Magyarországot akarja megváltani — figyelmeztet Németh László —, Budapesten kell kezdenie. Ebben a megváltó és hódító munkában örömmel vesz részt a hazatért magyarság is. Erdélyi realizmus Sokat beszélgetünk mostanában erdélyi magyarokkal, kolozsvári és brassói fiatalokkal, akik odahaza értékes munkát végeznek gazdasági és kulturális téren. Olvasgatjuk lapjaikat, folyóirataikat, kitűnő könyveiket, nem csoda, ha egykori szlovákiai érdeklődésünk a nagyobb hazában méginkább megnövekedett. Nem is szabad a jövőben megtörténnie annak, hogy éppen mi, volt kisebbségiek szűnjünk meg érdeklődni, romániai magyar testvéreink sorsával törődni. Az elmúlt húsz esztendő ezután már sok mindenre kötelez és a lelkiismeret bennünk legyen örökké éber! Érdekel a sorsuk már csak azért is, mert az erdélyi fiatalság szellemi kialakulása körülbelül úgy ment végbe mint minálunk, a Felvidéken. Az első szorongó érzéseket, a botorkáló lépéseket a kolozsvári és bukaresti egyetemeken nemsokára követték az ifjúság elvi csoportosulásai. Az „Erdélyi Fiatalok” című főiskolás lap körül alakul ki az új szellemű ifjúság falu- tanulmányozó gárdája, amely, mint a Felvidéken, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső szellemi irányítására vizsgálja a falut, mint a kisebbségi magyarság gazdasági, kulturális és társadalmi alapját. A sok romantikus próbálkozás után a „Hitel” hasábjain kezd kibontakozni az erdqjyi ifjúság realizmusa. Az ide dolgozó fiatalok érdeklődése a társadalmi és főképpen a gazdasági kérdések iránt élénkül meg. Merev balodali, marxista ortodoxok szívesen nevezik fasisztának, jobboldalinak a „Hitel” munkakörét. Vita Zsigmond, az egyik erdélyi fiatal közíró, tisztázza a sokat vitatott kérdést. Jobboldali szemléletű a „Hitel”, amennyiben a baloldal viszont a marxistákat, nemzetközieket jelenti. Az erdélyiek tudják, hogy számukra élet csak a magyarságon belül lehet, tudják, hogy önmagukon kívül semmiféle segítségre nem számíthatnak és csak belső erejük egységével fejthetnek ki eredményes ellenállást a veszéllyel szemben. Ez az ú. n. jobboldaliság azonban távolról sem jelenti a fasizmus vagy a nemzeti szocializmus elveinek követését. Az erdélyi magyar fiatalok nem félnek kimondani, hogy ők határozottan a demokrácia mellett foglalnak állást, értvén ezalatt azt, hogy elsőrendű nemzeti kötelességüknek a népi élet megismerését, fölemelését és megerősítését látják. A népközösség sorain belül ezért a magyar demokráciáért küzdenek egységes, zárt táborban. (V—ó) Elesni nem szabad! — ez az intés még a kisebbségi magyaroknak szólt, olyan időben, amikor megnőtt a kísértések órája és fá- ladtan biztattuk egymást. Ha eddig birtuk — mondottuk egymásközt —, vinni kell tovább is a terheket. Pusztul a nemzeti állomány a városi magyarságban? Növelni, pótolni kell a falvakban ? Rés támad a középosztály, földbirtokos társadalom falain? Emeljünk új erődítményeket, vi- harállóbb falakat a népből, a falvak, tanyák magyarjaiból. Csehszlovák iskolákat épít színmagyar vidéken a Slo- venská Liga? Építsen a magyarság is. Ha nem kapunk államsegélyt, ám jöjjön a magyar áldozatkészség, segítsük egymást, kéz a kézben, magyar a magyarral együtt, zárt, egységes táborban meneteljünk, együttesen védekezzünk a konkolyhintők, gáncsoskodók, ékverök ellen, — akkor nem bonthatja meg a magyarok egységét az idegen áfium. Csak elesni nem szabad ... Erről seól lényegében Szombathy Viktor új regénye, amely csak annyiban új, hogy nemrég jelent meg a — szlovákiai könyvpiacon, a pozsonyi Tátra kiadásában, az eperjesi Pallas-nyomda ízléses betűivel és Vécseyné Takáts Olga marlosi tanítónő szép martosi motivumaival. Szombathy Viktor másfélévvel ezelőtt írta a regényt s mikoi nyomdába adta, közbejöttek az őszi események: Pozsony és Eperjes odaát maradtak, — a regény kéziratával együtt. így a könyv érdekes és értékes dokumentumként bizonyítja egy nemzetrész húszesztendös hősi küzdelmét, amely nem maradhat tanulságok nélkül az eljövendő időre sem. Mert visszatekintve a két évtizedre és megfigyelve Szombathy regényének egymással szembeállított kisebbségi típusait, máris izgalmasan látjuk továbbfolyni a regény eseményeit — mai új életünkben. Talán nem Így képzeltük a folytatást, azt hittük, hogy a felvidéki magyar földbirtokososztály tanulni fog elesett sorsából és visszakerülve a régi hazába, nem ott folytatja életét; ahol 1918-ban abbahagyta. Csak keveset mondhatunk közülük kivételnek, de a kivétel viszont erős és megmásíthatatlan: a kisebbségi élet, hál’ Istennek, nem múlott el fölöttük nyomtalanul. A regény egyik családját teljesen kiforgatja ősi vagyonából a cseh földbirtokreform, a vagyonadó. Amig a Bódogh-birtokból tartott, addig a hangoskodó agrárpártkortesek ígérhettek a megingott falusiaknak, közben jöttek Morvaországból az új telepesek és pi- rostetös házaikkal sikerült éket verniök a zárt, egységes magyar tömbökbe. A régi családi ház igazi összetartó ereje a Nagyasszony volt, az ö jósága, adakozó természete viszont a meglévő kicsit is végsőkig apasztotta. A csendesen döcögő batár jelképezi ezt a tűnő, de múlásában Is becsületes és magyar világot. Vele szemben, a másik kastélyban az autó egy más élettempót mutat, a konjunktúra felemás, megalkuvó formáját, amelynek viselője, Liptánszky András földbirtokos jólismert típusra emlékeztet. A fiatalokban minden bizodalom. Az öreg urak már csak azért álmodoznak, hogy még egyszer Budán, tavasszal friss malátasört ihassanak, három korsóval. Agnes, a Pozsonyból érkező fiatal tanítónő új tantermekről, új falusi magyar iskoláról ábrándozik. Liptánszky már reálisabban gondolkodik, ő már Prága felé tekint, de mert régi magyar dzsentri, a budapesti kaszinóról se feledkezhet meg. Kellemes barátságot, politikai természetű kapcsolatot tartott fenn a „mértékadó“ prágai körökkel, de gondosan ápolta kaszinói tagságát Pesten is, ahová kéthavonként járt zöld autójában, egyenruhás sofőrjével, míg aztán hazug mártirko- dására rá nem cáfoltak. Mert odahaza, a csallóközi falucskában már nem volt olyan bátor magyar, akinek Pesten mutatta magát: magyar iskolára nem adott se telket, se egy darab téglát, a Ligának azonban mindent megígért. .. István, az öccse nem fogadta el ezt a hitvány kaméleon-szerepet, mérnöknek tanult és az otthoni magyar népet nem tagadta meg. Ilyen érzések kapcsolják össze Ágnessel is, a regény zárójeleneteiben mindörökre. A fiatal tanítónőt meghívják egy tanyára, a nádasok mellé, ahol ősszel elakad a szekér és nincsen út, nincsen villany s szövetkezet sincs, csak Salamon Abris, a boltos ... Agnes változtatni akar ezen a tanyai „renden“ és kocs- mázás helyett az iskolába szoktatja művelődésre a föld entbereit. Salamon erre ellenséget lát a tanítónőben és ellene próbálja uszítani a tanyát. Nem sikerül. Minden támadáson, gyűlölködésen, feljelentésen keresztül győz a fiatalok hite, összetartó, egy- mást-biztató ereje. Szombathy Viktor elbeszélő tehetsége zökkenő nélkül viszi a cselekményt, stílusa olykor megkapó, meleg színekben vibrál és igyekszik tompítani a regény néhol élesen kiütköző tendenciáját. Kár, hogy a jellemrajzolásban nem ily erős. Néhány kissé ri- portízü alakja (Liptánszky, Kondor, Salamon Ernő) nem tudja eléggé szórakoztatóvá és éppen ezért elhihetövé varázsolni a regény pompás cselekményét. Krizs doktor szerepét pedig fölöslegesnek érezzük, nem motivál semmit, csak lassítja a drámai per- gést. Van aztán néhány remekül megrajzolt jelenete a regénynek, amely elfeledtet minden hibát: így például a cselekmény indító fejezete, a lassan döcögő batár ahogy felszedi utasait, máris bemutatja a történet főhőseit, akár egy Dickens-regényben. Jól- íiikerült jelenet a falusi műkedvelő-előadás s felejthetlen rokonszenves típust örökít meg Csíki tanítóban, a csendes, névtelen szervezés önzetlen hősében. Pár villanásban sikerült portrét kap Szilárd, a kisvárosi laptudósító is. Kisebbségi regény, de írója és nagyrészt szereplői is immár többségi magyarok. A húsz esztendőről azonban nem szabad megfeledkeznünk. Minden probléma (népszervezés), aminek mi felvidékiek csak az utolsó években találtuk meg sikeres megoldási kulcsát, ma is bennünk ég, nagy része elintézetlenül. A könyv most késve jön utánunk régi kisebbségünkből és az apró munka hősei üzennek, intenek: Elesni nem szabad ... Vass László ftelafi emléke lobog fél megújuló fényességgel ezekben a napokban, amikor — július 31-én — kilencven esztendeje lesz annak, hogy a segesvári kukoricás elnyelte a magyar szabadságharc ifjú poétáját. A július-hónap és a szilveszter-éji napok a magyar nép kalendáriumának legragyogóbb ünnepeit pelentik: az öröm és a gyász ünnepnapját. Azóta, hogy a lánglelkű harcos költő eltűnt, soha nem szűnő hevességgel gyúlnak ki a csodálatos Petőfi-legendák. Mikor a világosi katasztrófa után rászakadt a tenger-éjszaka a magyarságra, a mérhetetlen gyászban mindenki szívében ott virrasztóit a kicsi mécses: hogy Petőfi él! Petőfi nem halt meg! ... Ezer és ezer változatban járt-kelt a legenda ház- ról-házra, faluról falura, végig a levert hazában: nemsokára visszajön Petőfi, hogy újra élkiáltsa: Talpra magyar! ... és riadójára előbújnak a nádasokból, a lápok mélyéről Kossuth katonái s kezdődik megint a drága szabadságharc. Voltak, akik esküvel bizonyították, hogy látták Petőfit, amint álöltözetben, megváltozott arccal bujdokolt a pusztákban Haynau pribékjei elől. A legenda nőtt, terjedt szüntelen. A világháború magyar hadifoglyai Szibériában az ő nyomát kutatták és vélték megtalálni. Hihetetlen híreket küldözgettek haza, amelyek Petőfi szibériai életéről számoltak be, volt olyan hír is, amely Petőfit az ólombányák sorvasztó mélyébe helyezte. S most alig pár napja, újabb legendák keltek szárnyra, makacsul, konokon állítva a valószerűtlenséget, hogy Petőfi Sándor még ma is él egy szibériai faluban, Petrovics névvel s írja újabb verseit a tűnő 1848-ról... Ha élne, ma 116 éves volna a költő. A nép azonban nem számolja az esztendőket, a legendák hőseinek nincs kora, azok sohase halnak meg. Petőfi Sándor a magyar nép szívében ma is az a lobogó hajú, szeplős siheder, aki begyalogolta az országot, esténkint megszállt az országúti csárdákban és együtt énekelt a szalkszent- mártoni juhászokkal, meg a dunai kofahajó utasaival. Még ma se, kilencven- évvel Segesvár után, nem tudunk belenyugodni a hirtelen halálba, vagy az eltűnésbe. A magyar nép boldogtalan _ lenne, ha egyszer rádöbbenne az igaz valóságra. Hagyjuk meg nekik a legendákat, amelyekben a nép Petőfivel együtt tulajdonképpen a szabadságot, a boldogabb, emberibb életet várja haza még ma is a messzi bujdosásból... „Halni" estéli órákban, mikor a Muskotály-utca felől könnyű szól frissíti az asztal tájat, könyveim közt kutatok újdonságok után, illetve régi írások után, amelyek ma különösképpen újként hatnak. így került kezembe most szegény, megboldogult Juhász Gyulának egy érdekes kötete, a ,JHolmi“. Adyról és a Holnapról ír benne, meg a kedves szögedi embörröl, Tömörkényről, négy remek portrét ad Gárdonyi Géza, Szabó Dezső, Riedl Frigyes és Anatole France emberi-művészi életéről. Van a könyvben három különös levegőjű novella is, egy dialógusa a könyvtárban és egy elfelejtett drámai költemény: „Don Quixote halála“, a drámai sorokban mintha a szegedi poéta mondana búcsút e haszontalan világtól és Annától: „Az élet semmi, de álmodni szép volt. Hadd lássam még szemed, a nyári égbolt Nem kékebb és a nyári nefelejtsek, Melyek bolond szívemből majd kikelnek! Ne sírj, ne sírj, ha szerettél talán, Majd. mondd meg sírom halmán“. A könyv másik fejezete, ahol megállók és tűnődöm a nyugtalan budai éjszakába, gondolat-foszlányokat gyűjt egybe, az elmének pár szóba gyúrt játékát. Ilyeneket jegyzett le Juhász Gyula: „A turáni átok valóságos áldás azokra, akik jó pénzért hangoztatják“. Aki nagyon magyarkodik, az nem nagyon magyar!“ „Akik a forradalomban a legsunyibb módon lapultak, azok kiabálnak legbátrabban az ellenforradalomban“. ,Még mindig nagyon sokan vannak, akiknél az ember az úrnál kezdődik.“. „Igen sok mai ember kereszténysége csak szen- teltvizes pogányság csupán“. Ezeket a sorokat az ellenforradalom nagy „keresztényi“, „fajvédő“ éveiben írta. Gondolt ilyeneket is: „A kegyelmes urak is lehetnek kegyetlenek.“. „Nincs szomorúbb látvány, mint mikor a paraszt feudálispárti“. És jövendölni is mert szegény Juhász Gyula: „Aki a demokráciától fél, az a jövőtől fél“. „A faj a mült, a nemzet a jelen, a nép a jövő“. „Eljő még az idő, midőn egyetlen nagyhatalom lesz a földön: a munka!“ És lejegyezte legszebb gondolatát is: „Mikor a munka nem lesz robot és a művészet nem lesz fényűzés, akkor jön el az ország, amelyről a legjobbak jövendöltek. Álmodni addig is szabad róla. Szenvedni addig is lehet érte“. Ezzel a gyönyörű gondolattal térek nyugovóra. Eljön az ország, igen, erről fogok álmodni és ezért fogok szenvedni is. Mert ma mindakettőt lehet... {V—ó.) rr Qeé( Űlieluj ^)siüún: ar- ődű-f-lhitt Jäaqyar (Szemle kin esettára Hány és hány írónk, tudósunk tévedt el a feltevések útvesztőjében, mikor nemzetünk őstörténetét kutatták. Ingatag alapra épült az a feltevés is, amely szerint a rokon nyelv alapján a magyarság közös eredetű volna a finnugorokkal a származásban is. A tudomány megállapította, hogy egy nép sincsen elválaszthatatlanul összeforrva nyelvével. Meillet, az ismert nyelvészeti szaktekintély azt mondja, hogy „alig van nép, amely nyelvét legalább egyszer, de általában többször is ne cserélte volna.“ Az eddigi magyar őstörténeti kutatásokat foglalja most egybe népszerű formában — a Magyar Szemle Kincstára legújabb kötetében — Zichy István gróf, a szaktudomány egyik kiváló magyar művelője. Kiindul a magyarságra vonatkozó legkorábbi történeti adatból, amely szerint egy 839-ben lejátszódó esemény leírása őseinket háromféle néven szerepelteti: unnoi, turkol és ungroi. Később, a bizánci írók, Bölcs Leo és Konstantinos Porphyrogennetos hivatkoznak a magyarokra és a bulgárokkal együtt rokon népként emlegetik. A bolgártörök eredetre valló onogur-nevet legelőbb Priskos Rhetor emlegeti. Az ősi bolgártörök kapcsolatnak élénk bizonyítékai a megegyező krónikák és mondák. így a csodaszarvas mondája megtalálható már a hatodik századbeli bolgártörökségnél is. Értékes adatokkal világította meg őseink vándorútját Ibn Rusta arab-perzsa feljegyzése, amely szerint a honfoglaláselőtti magyarság élelmét leginkább állattartással, vándorpásztorkodással szerezte, emellett azonban már földmívelést is űzött, amit bizonyítanak korai török jőve vényszavaink. ősi finnugor és török jövevényszavaink mindennél jobban mutatják a honfoglalás- előtti magyarság útját, letelepedési helyét és vándorlását a mai haza területe felé. Az Idegen — görög-perzsa — történetírók feljegy' zései pedig a politikai berendezkedéséről tudósítanak. így Konstantinos értesít arról, hogy a honfoglaló nép nyolc törzsből állt, melyből hetet tartottak igazi magyarnak, nyolcadik a kabar volt. Későbbi krónikáink az ősmagyarok katonai szervezetéről őriztek meg felvilágosító adatokat. Az ősi vallásról már alig tudunk valamit. Egy-két monda (Turul monda, az Árpádok származási mondája) világítja meg a honfoglaláselöttl magyarság sajátos szellemi beállítottságát. Az ősi pogány fogalmak szerepet Játszottak a királyság megalakulása után Is a magyar közéletben. A bübájosság, sámánkodás ősi öröksége más ázsiai népeknél Is megtalálható. A magasabbrendü vallások (kereszténység) iránti érdeklődés hamar elterjedt különösen a jobbmódú magyarok között, Az arab-perzsa földrajzírók török-bolgár fajbelieknek mondták a magyarokat, a nyelv kérdését Illetően viszont olyan adataink vannak, hogy őseink még a hongfoglalás után is két nyelvet beszéltek: magyarul és bolgár törökül. Zichy István gróf kitűnő könyve mintaképe a tudomány okos népszerűsítésének.
