Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. július (2. évfolyam, 147-172. szám)
1939-07-16 / 160. szám
20 tovideW ■J%fiIi'ARHIMlA2 1939 JÚLIUS 16, VASÁRNAP " A pusztaromantika Okos írást olvastunk a Napkelet legújabb Számában a magyar szellem idegenforgalmi „mutogatásáról’’, örömmel idézzük belőle a következő sorokat: „Még mindig divatban és előtérben van az úgynevezett pusztaromantika, s a közelmúlt magyar filmjeiben — tisztelet a kivételnek — elmaradhatatlan kellék a züllö magyar dzsentri, kivilágos virradatig való korcsmái dáridó, közben — csak úgy betétként — némi kis nyargalá- szás a pusztán, búzakalász, akáclomb stb. Hiszen ez is megvan, mint egy letűnő világ emléke, de minek kell ezt a multszázadbeli betyár- és pusztaromantikát „prolongálni” e mint „magyar kizárólagosságot” idegen vendégeinknek feltálalni ? Mostanában egyik nagy szomszédos állam vezető politikusa járt nálunk, s mint az újságok beszámolóiból kiderült, a programban az is benne volt, hogy az illusztris látogatót kivitték a Hortobágy- ra és megajándékozták fokossal, árvalány- hajjal és egyebekkel, a csikósok pedig szórakoztatásul szamárháton végeztek mulatságos futtatást. Nem tudom, hogy bemutat- ták-e vendégünknek bármelyik nagy kultúrintézményünket, vagy történeti műemlékünket? A megnagyobbodott Magyarországon, hál’ Istennek ez is több akad, és nem tudom, nem jobban érdekelte volna-e az illusztris látogatót, mondjuk — a kassai dóm, amely kétségtelenül többet árult volna el a magyar szellemből és értékből, mint a bojtárgyermekeknek szamárhátről való bohóckodása? Semmi kifogásunk az ellen, ha az idegenekkel megismertetik a magyar puszta kétségtelenül érdekes életét — bár akkor sincs szükség arra, hogy a becsületes pásztorembereket, mint cirkuszi mutatványosokat szerepeltessék —, de ne legyen az elsődleges és a programból „elmaradhatatlan” valami. Akkor ne csodálkozzunk, ha még mindig nem ismernek vagy félreismernek minket a külföldön: mert amit egyfelől kiváló tudósaink, költőink, művészeink végeznek künn a magyar nemzet helyes megismertetéséért, ezt a pompás és gyönyörű munkát lerontja másfelől filmjeink egyrészének hamis magyarkodása és lerontják az ilyen külföldieknek szánt, Magyarországot megismertetni akaró „programok”, melyek nyomán hazánkat Európa közepén feledett exotikumnak, cigány- és csikósországnak, túlkultúrált- ságba petyhüdt idegek felborzoló vad látványosságnak tekint a külföld. Értékeink megismertetését azokra kell bízni, akik maguk is ismerik azokat, s nem divatjamúlt pusztaromantikával hivalkodnak az idegennek, aki — mit tegyen mást — udvariasan mosolyog rajta”. ,,() kedves hajnali csillag“ Erdélyből kaptunk könyvcsomagot, benne többek között ezt: „Adatok téli néphagyo- mányaink Ismeretéhez”, ötven erdélyi községnek télviz idején divatozó, ősi népszokásait gyűjtötték össze Makkot Endre és Nagy Ödön. Nem valami nagy eseménye a magyar könyvpiacnak, de mi tudjuk, mennyi gond, mennyi jószándék, hit és népért síró szeretet fűződik ehhez a füzethez, mi, hajdani kisebbségiek, tudjuk, mily nagy értéke van ennek a néplélek-kutató munkának! Érdemes a népiélek kincsesházában búvárkodni, szükséges annak értékeit megmutatni, feltárni és kötelesség a hagyományokban rejlő erőforrást ápolni, menteni a jövő számára. Az András-, István-, Katalin-, Miklós- és Luca- napi köszöntök, fonók és kalákák szokásai, betlehemes játékok, kántálások, újévi és viz- keresztl szokások mélyén ott tükröződik a nép csodálatos alkotó-fantáziája, tehetsége. A mezőpanitiak például ezzel a dallal köszöntik az Istvánokat: „6, kedves hajnali csillag, Mely éltünkre szépen viliág, Ékesítsd István reggelét, Vedd el róla komor telét.. Vagy a szilágycsehi magyarok ezzel a szöveggel kántálnak a falvakon: „Feljött már a hajnalcsillag, Keljenek föl, kik alusznak, A fák, füvek, lengedeznek, Az angyalok énekelnek. Paradicsom kiskertjébe, Piros ponyva leteritve, Azon felül ring a bölcső, Abba nyugszik a teremtő. Jobbkezébe aranyalma, Balkezébe arany vessző. Mikor aztat megzúdítja, Zúg az erdő, zeng a mező. Sose láttam oly termő fát, Mint a Krisztus keresztfáját, Piros vérrel virágozik, Szentlélekkel illatozik.” Mily üde képek, friss színek, tiszta szavak, zengő ritmusok csobognak ebben a versikében! Mennyi áhitat, leleményesség árad a micskei, zabolai, mérai községek betlehemes játékából! Mennyi ismerős változat van közöttük, amiket a felvidéki falvakbaji is játszanak. Ezerév magyar szelleme ötvözte egybe a Kárpátok medencéjét. A néphagyomány-mentö füzetet az Erdélyi Múzeum Egyesület adta ki az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatában. hktm '. un !'«•!. i-„.'.r.3imnaHaMBMannc FELVIDÉKI if MAGYAR HÍRLAP MadóhWatal, Bp, VIII, Józset-krt 5. Telefonszám: 144-400 Á legszebb francia versek Rudnóy Teréz: ÖSZtOtt A hajdani csehszlovákiai magyar irodalom nem nagyon bővelkedett női írókban. Emlékezhetünk még N. Jaczkó Olga ígéretes novelláira, Madame Sans Géné asszonyos prózáira. A kevesek közül egyedül Szenes Piroslka érkezett be Budapeseten, „Csillag a homlokán” című nagyszabású szlovákiai tárgyú regényének megérdemelt, komoly sikere volt. A bécsi döntés után szinte egyidőben három írónő jelentkezett könyvével erről a területről. Elsőnek Mezőssy Mária Kassáról (Tüztánc), utána W. Wvmberger Anna Pozsonyból (Aranykért) és nemrég Rudnóy Teréz Léváról Osztott szerelem). Mindhárom név már nem volt egészen ismeretlen a felvidéki olvasóközönség előtt. A pozsonyi írónő korábban feltűnt finom hangulatú verseivel és igényes kritikáival (közelesen érdemileg is beszámolunk új regényéről). A másik két írónőt néhány novellájából ismertük meg. Mezőssy Máriánál a stílus rendikívül gazdag lírai hevét csodáltuk meg, Rudnóy Terész első könyvénél (Dán te-(kiadás) a sajátosan egyszerű, puritán mondatokra és a gazdaságos elbeszélő készségre figyeltünk fel. Meglepő egy úgyszólván kezdő írónő első regényében ilyen ökonómia! Érezni a sallangjuktól megtisztított mondatokon, hogy az írónő szorgalmas előmunkálatokat, komoly, elmélyülő gyakorlatokat végzett, mielőtt könyvének megírásához fogott. Látszólag könnyű formát választott: az ,,Ich-Roman” módszerét, (egy cseléd beszéli el benne nehéz hétköznapi életét, megosztott szerelmét a férfi és gyermek között), ám ez a fonna éppen kezdő íróknál nagyon csábít a bőbeszédűségére és a sze- mé'yi vallomások szentimentális kitöréseire. Rudnóy Teréz regényében ennek nyoma sincs. A szerző beszélteti a főhősét, Szinte zökkenő nélkül, ha valahol kiesik a szerepéből, már alig vesszük észre, egyenletes sodrása van a történésnek, az olvasót már az első fejezetek megragadják. Van agy-két jelenete, amit nem lehet elfelejteni. Mikor a cseléd kora téli hajnalMaróthy Jenő nem élt közöttünk a Felvidéken, de ismerte a táj hangulatát, már kevésbbé a benne élő embereik megváltozott életét. Az evangélikus paróchiák zárt, csöndesen szemlélődő világát hozta magával, emlékeztetve Baksay széplátó, derűs színekben hullámzó lelkiségére. A pozsonyi líceumból került a felvidéki falvaikba, közelről figyelhette meg a magyar és szlovák nép hétköznapjait és ünnepeit. Az 1918-as áílamfordulat a trianoni határon innen érte, egy délnógrádi faluban, s a húsz küzdelmes esztendő változásait ő nem is annyira romantikus, mint inkább a mik- száthi humor lencséjén át szemlélte az új határról. Első kötete, az „Uj urak régi hegyek között” is ebből a szelíd látásból született meg. Posthumus no vellásköny vének (Felvidéki falevelek, Kir. Magy. Egyetemi Nyomda, Budapest) előszavában azt is írja D. Kovács Sándor, hogy a szerző „még a Felvidéken elterpeszkedett cseh besompoiy- gókból is mulatságos figurákat alakított és nem gyűlöletet érdemlő, irtásra szánt ellenségeket”. Olyan író könyvével szemben, aki nem felvidéki létére felvidéki tárgyú novellákat, regényeket ír, mindig érthető aggályokkal, kétkedéssel viseltetünk. A kivül- rő!-látás eredménye olyasvalami lehet, mint a hónapokkal ezelőtt készüt „Magyar Feltámadás” cimű szörnyű giccs-filmé. Ma- róthy Jenő novelláin moso'ygunk, megbo- csátóan elnézünk tévedései fölött, tudjuk, hogy máskép nem írhatta meg és ő még mindig nem a legrosszabbak közöl való. írásaink cseh és szlovák hősei inkább gyári klisékre, mint va'ószerű alakokra emlékeztetnek. A szerző az odaát maradt folyók, hegyek, lankák, erdők, mezők szerelmese, ez a nosztalgia árad szét minden során, humorral, bölcs derűvel bosz- szankodik a szépséges tájat megszálló cseban munkához lát a jéghideg mosókonyhában: „Viszem a kannát, megyek föl az udvarra, kézzel szivattyúzom a vizet, mikor tele a kanna, fogom a csapot, hogy elzárjam, jól megcsavarom, húzom el a kezem, de nem lehet, mintha csak odanőtt volna a csaphoz. Odafagyott. Nem érez hideget a kezem, inkább csak forrót. Tapadóeat. Ez nem tréfadolog. Amint húzom el a kezem, tágul rajta a bőr, mint a nagy kesztyű, de nem enged. Az istennek se! Nézek magam köré, üres az udvar, ha kiabálnék se hallaná senki a csukott ajtók és ablakok mögött. Forró lehelettel próbálom megoldani, meg a nyálammal, meg a könnyemmel, ami a szememből patakzik. Erre talán kicsit enged. Behunyom a szemem és a szabad kezemmel megfogom azt. amelyik odaragadt, erősen megfogom csóklónál és hirtelen elrántom. Szívemig ér a fájdalom, de újra szabad a kezem. Még mindig csukva a szemem és mert fáj a kezem, a nyitott szájamba dugom. Nedves és furcsa ízű lesz tőle a szám. Kinyitom a szemem és kiköpök. Piros vér van előttem a holdsütéstől fehér kövön”. Megrázó jelenet ez, kitűnő megfigyeléssel. Beérkezett író is büszke lehetne rá. Valószínűtlenül rajzolja el Rudnóy Tetéz a műasztalos alakját, regénye első felében a műasztalos rokonszenves ember, aki — egy elkallódott tehetség bosszújából — sze- gényemebrek lakásába farag művészi kivitelű, díszes bútorokat díjtalanul. Később, mikor már elcsábította a cselédet, egyszerre érthetetlenné válik a szerepe, megtörik a cselekmény vonala is, csak akkor magasodik fel újra művészi síkba, mikor a nővérének adott fiát akarja elvinni s az meg nem akarja Őt megismerni. Nincs senkije, első gyermeke meghalt, a második nem akarja őt elismerni az anyjának, szeretője elhagyta, szerelmét végzetesen szétosztotta: a férfi és gyermek között hasztalan. A nővére szolgálójának fia születik, aki az ő unokája... És rábízzák, mint a saját gyermekét, hogy nevelje fel. így végződik a rgény, drámai zárójelenettel, mint egy ballada. V. L. hek miatt, érezve azt, hogy egyszercsak, ahogy bejöttek, úgy el is mennek, de a folyók továbbra is ott csillognak a hegyek között, törpe füzek ágait fürdetve. Ahol a természet örökkévaló erői mosolyognak, ott az embernek se bűn nevetnie, — jegyzi meg Maróthy Jenő — a Felvidék a mosolygás hazája: a fo’iyólk harsognak, a patakok nevetnek, az asszony főzi a sztrapacs- kát, a gyümölcsfák derűsen ingatják megszedett ágaikat, a hegyi legelők álmodozva néznek a húnyó nap tüzébe ... így merülnek fel a régi emlékek Pozsony viharos éveiből, Rimaszombat, Losonc, Ipolyság elborult hétköznapjaiból, a proletári paróchia dombháta mögül, csöndes mélabúval, könnyes fájdalommal. Van a kötetnek egy sikerült novel’s.füzére Gyetvaorsaágról, ahol a gyetvánok ott a Polena-hegy oldalában pár hónap alatt annyi mindent megéltek: nevezték őket tótoknak, másnap vörösöknek, harmadnap csehekek. A büszke gyetvai nép egyikre se hallgatott, mert ők bizony csak gyetvánok, se több, se kevesebb, csak: gyetvánok, a földjük, a falujuk pedig gyetvánország, amelynek külön törvényei, külön gépfegyveres, meg baltás katonái vannak. „A jó palócok” a „Tót atyafiak” mosolya, hamvas derűje ízesíti Maróthy novelláit. Jól meglátott, az életből ellesett alakok vonulnak el szemünk előtt: kis emberek, nógrádi tanitók, falusi iparosok, gyet- vaai, poltári szlovákok és magyarok, hegyi pásztorok és szegény földm ívesek. Gazdagon árad az elbeszélésekből a mondanivaló, a cselekmény fordulatos és ötletes, valamennyit bearanyozza a szív meleg humora. A két éve meghalt, kitűnő tollú elbeszélőnek ez a novelláskötete értékes helyet biztosít a háború utáni magyar irodalomban, Az utóbbi időben a francia könyvpiacon, sűrűn jelennek meg vers-gyűjtemények, amelyek gyakran fölérnek egy költői versennyel, megszavaztatva a közömégeti melyek a legszebb, legkedveltebb költemények? Es ki a legnagyobb francia poéta? Nemrég jelent meg a legfrissebb vers-antológia, J. Charpentier szerkesztésében: Fleurs du jardin lyrique. Ki szerepel benne a legtöbb verssel? Még mindig Victor Hugo, verhetetlcnül: 53 költeménynyel. De utána nyomban Baudelaire következik 46 verssel, ami nagyjelentőségű, a sorrendben, ha azt tekintjük, hogy amíg Vidor Hugo több verskötetet adott ki életében, addig Baudelaire csak egyet:, a Rossz Virágait. A további sorrend a következő: Mallarmé 31, Musset 30, Verlaine 25, La Fontaine és Théophile Gautier 24, Banville 21, Lamartine és Noail- les grófnő 17, Laforgue 16, Corneille, Henri de Régnier, Sully Prudhomme, Va- léry és Vigny 15, Leconte de Lisle 13, Ronsard 12, Racine és Verhaeren 11, Nerval és Heredia 9, Desbordes-Valmore és Francis Jammes 8, Andre Chénier 7, Villon 6, Coppée 5, Claudel 3. Érdekes, hogy kevésbbé ismert nevek megelőznek egy Ronsard-t, egy Verhaeren-t, a nálunk közkedvelt Villon majdnem az utolsó helyre szorult, s egy nevet viszont hiába keresünk: Béranger-t, akit pedig Petőfi a világ legnagyobb költőjének nevezett... Ha tovább folytatjuk a statisztikát azirány- ban, hogy a költők mely szavaikat kedvelik leginkább, az eredmény itt is tanulságos. Ami leggyakrabban előfordul a ven sekben: az ég szó, Összesen tizenkétszer, Az Isten neve 11, a szív: 10, szerelem és virág: 9, szem, gyermek és szellem: 8, lélek, víz, asszony, férfi, hálál, álom, este, hajnal: 7, élet és nap: 6, angyal, azúr, erdő, vágy, unalom, hold, muzsika: 5, dal, madár, árny és tavasz; 4, remény, bizalom, ifjú és ifjúság: 3 esetben. Ebből a ravasz statisztikából természetesen nerr( szabad sokra következtetni. A magyar irodalom visszhangja A legutóbb Magyarországon járt André Thérive, a neves francia író és kritikus rövid tanulmányban ismerteti a magyar, irodalom franciaországi visszhangját. Bevezetőként megállapítja, hogy a franciák mindig érdeklődéssel tekintenek az idegen népek irodalma felé, s ma az a helyzet, hogy Párisban kb. ugyanannyi fordítás jelenik meg, mint eredeti! A külföldiek között a magyar irodalom már méltó helyet vívott ki a franciák előtt, már csaté a baráti érzelmek folytán is, ami a két, nemzet gyakran párhuzamos történelméből származik. 150 év óta majd mindéit nagy magyar írónak megtaláljuk a fran- cia rokon-szellemét. így Petőfi a magyarok Vidor Hugó-ja, Mécs László pedig Cardonnel és Jammes poétáknak felel meg. Minden francia irodalmár ismeri legalább a neveit vagy néhány művét Kosztolányi Dezső, Kuncz Aladár, Körmendy Ferenc, Tormay Cecilé íróknak. Ami leginkább. érdekelné a franciákat a magyar irodalomból: a táj, a nép sajátos légköre, életej Ilyen érdeklődés különben élénken megmutatkozik a francia irodalmon belül is, (a rusztikusok, populisták). Ezért volt látható sikere a Molnos és Ilankiss-féle prózai anthológiának Párisban; Kisfaludy Károlytól Tamási Áronig ugyanaz a realista és lírai áramlat fut, mint a franciáknál Georges Sand-tól Ramuz-ig, Mau- passant-tól E. Dabit-ig. Magyarország nagy mezei ország — mondja André Thérive —, amelynek folklórja, muzsikája, táncai, öltözete mindmáig megőrizték frissességüket. Franciaország tehát, amelynek iparosodása és uniformizálódása óriási, olykor már ijesztő fejlődést tett, úgy tekint a magyar irodalom felé, mint egy élő forrásra. Szükség volna arra, hogy a franciák megismerjék a magyarság történelmét kitűnő magyar történetírók, esszéisták, publicisták művein keresztül. így nagyon szerencsés kísérletnek találjuk Illyés Gyulának a Nouvelle Revue de Hongrie-ben megjelent tanulmányát Ve- reckéről (amelyet a Felvidéki Magyar, Hírlap is ismertetett). Ilyen spirituális, félig lélektani, félig analitikus tanulmányok gyakran többet érnek, mint egy ragyogó elbeszélés. Ez a forma megfelel a franciáknak is, akik — lévén erősen intellektuális felfogásnak —, értelmüknél inkább megfoghatók, mint érzékeiknél, André Thérive végül két anthológia tervét ajánlja megvalósításra: szerkesszenek francia nyelven olyan könyvet, amely egybefoglalná, megmutatná a magyar írók párizsi, francia vonatkozásait, például Eötvös Karthauzi-jától kezdve napjainkig, A másik anthológia versgyűjtemény lenne, amelyben a legjobb nevű francia és magyar írók dolgoznának, magyarra, illetve franciára fordítva a két irodalom legjellegzetesebb költői remekműveit, Maróthy Jenő: Felvidéki falevelek
