Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. július (2. évfolyam, 147-172. szám)

1939-07-30 / 172. szám

20

TEMHDEfcl

1939 JÚLIUS 30, VASÄRNAP

latok előzik meg, vagy kísérik a gazdasági, mégpedig mezőgazdasági középiskolák megszületését, ha azok szolid alapokon akarnak fölépülni, nem pedig a levegőben lógva.

Most, mikor ezek a sorok születnek a toliam alatt, éppen befejezéshez közeledik a budapesti szokásos tavaszi Mezőgazda- sági Kiállítás (népszerűbb nevén Tenyészeti Vásár). Az újságok dicshimnuszokat írnak ilyenkor a magyar gazda, különösen a magyar kisgazdatársadalom életrevalóságáról, versenyképességéről, vállalkozó kedvéről, haladó szelleméről. Ügy illenék, hogy ezekben az örvendező pillanatokban magunk is több sikert jósoljunk a gyakorlati irányú középiskolák nagy jövőjének.

így illenők, de képtelen vagyok erre az optimista látásmódra. Megint csak azt a kételyemet kell hangoztatnom, amely az alépítmény ingatag voltára való tekintettel kél és gondoskodik bennem minduntalan. A karcagi földmívesiskola mintagazdaságára gondolok, mint már annyiszor, ha erre a témára fordul a beszéd sora, amelynek szembeszökő sikere nem volt képes körü- lötte-mellette megváltoztatni a vidék ezeresztendős képét. Hiába volna mód ösáze- hasonlításra, hiába mutatják és tanítják áz okszerű földművelést, hiába bizónyítják, hogy jobb így, eredményesebb, gyümölcsözőbb, tehát jövedelmezőbb is, mint a megszokott, ősi módon: — -—* - minden.

Tüntessük el

o magyar paraszt bizalmatlanságát

„ep2/ke"-kérdést is. Másutt nem volna mód rá, itt hadd fűzzek hozzá annyit még magyarázatul, hogy az „egyke“ az én látásom szerint nem valláserkölcsi, nem gazdasági, sem semminemű részlet-kategóriába beosztható probléma, hanem egy bizonyos kollek- tivum egy bizonyos fajta reagálása arra a desperált hangulatra, hogy „rtem érdemes“. Mint ahogy némelyik ember, ha a kétségbeesés partjára jutott, feleszmél, a másik meg végez magával, úgy érzi a baranyai magyarság, hogy minden hiába. Az egyes köte’et szerez és felakasztja magát, a közösség egykézik. Mindakéttő öngyilkos típus. Ezért mondtam a „parlagra1 is, hogy rokonjelenség az egykével. Abból az érzésből fakad, hogy „nem érdemes1. Hiába jutalmazod, hiába bünteted, hiába javítod a helyzetét, mert nem anyagi vonatkozásban

nem érdemes. Lelke szerint „nem érdemes“,

Hiába ostorozod, hiába tanítod, hiába beszélsz a lelkére, hiába magyarázod neki, hogy téved. Hiába. Voltaképpen nem föld kell neki igazán. Az kell neki (és nem adja alább), hogy embernek tartsd. Olyannak, szakasztott olyannak, mint te vagy.

Míg meg nem vigasztalod és meg nem nyugtatod félőle, hogy olyannak, szakasztott olyannak tartod és kezeled, úgy osztozol veié és úgy váltasz vele eszmét, mintha te niagad volnál ő, addig úgy érzi, hogy nem érdemes. Utána hajítva a gyép- löt a dolgának és elemészti magát, ilyen mélyről ered és ilyen félreérthetetlen irányú a magyar gazdasági k" ' dikola problémája.

Mikszáth

és szlovák, alakjai

Irta: Egri Viktor

Nagyon könnyű ilyenkor azt a tanulságot levonni a nyilvánvaló tényekből, hogy a magyar földmíves konzervatív, sőt reakciós az újításokkal szemben, stb., stb. Legyen szabad föntebbi kutatásaink értelmében az ilyen felfogással szemben azt a másik, sokkal célravezetőbb és szintén lehetséges felfogást vallanom, hogy

ha a tanítók munkája sikertelen maradt, nem okvetlenül a tanulók bizonyultak pallérozhatatlanoknak. Lehetett és volt is a tanításban hiba.

A mezőgazdasági szakoktatás mindenáron többtermelésre akarja nevelni, a nemzet mezőgazdáit és mezőgazdasági munkásait. Ebben a törekvésben az az alapvetően naív és reménytelen képzelgés, hogy eddig is csak a hozzánemértés volt az egyetlen oka és magyarázata annak, hogy nem termeltek a magyar földön többet. Ha t. i. ennek a felfogásnak igaza volna, akkor a baj okát meg lehetne szüntetni egyszerűen úgy, hogy a nevelés és tanítás intenzívebb munkája útján és árán pótolnók a hiányt: megadnék a kellő szakértelmet.

Azok már közelebb járnak az igazsághoz és a megoldáshoz is, akik a többtermelésnek az anyagi lehetőségeit iparkodnak előteremteni. Ezek szerint akkor fog a magyar föld többet teremni, ha a földbirtok megoszlása igazságosabbá válik. Földosztás, telepítés, agrárhitel, adósvédelem lélekzetheZ juttatja a tömegeket és megindítja az egészséges élet menetét, az eredmény: hygiénikusabb élet, többtermelés, a születési arányszám emelkedése és így tovább.

Szerény véleményem szerint a magyar „ugar", vagy magyar „parlag“ magyarázata azonos gyökerű olyan mély problémával, mint az „egyke“-kérdés. A magyar fold nem azért hever parlagon, mintha ez időszerinti gazdáinak a szakértelme volna

Mikor a magyar ember olyanokat mond, hogy „szeretném én azt a sok belső-embert ott a községházán egyszer istenigazába megszámoltatni“, mikor Háry János úgy beszélteti a császárnét a maga képzelete szerint, „azér vagyunk császáréit, lelkem, hogy mindent eligazítsunk“, mikor a politikát úgy emlegeti, mint „úri huncutságot“, ha aláírást kívánnak tőle, halálraválik, mert „ki tudná azt, mikor minek írott alá, egy bizonyos: eladta már az ördögnek a lelkét, ha egyszer aláíratták”, akkor négyféleképpen, de mindig ugyanazt az egy tanúbizonyságot tette, azt nevezetesen, hogy kiszolgáltatottnak és többé-kevésbé kisemmizettnek is érzi magát. Ez az alapérzése s ez mozgatja termelőmunkájában is: Feleslegeset ne termelj, ha mégis ád az Isten, vermeld el, ha titokban eladtad, dugd el a pénzed és tagadd le, hogy van valamid, mert különben mindenedből kiforgatnak.

Hogy megmosolyogják a debreceni cívist, aki „jött-mentnek“ tart és nevez is mindenkit, aki nem debreceni „helyes polgár", pedig ez is lelki alap-magatartás s nem megmosolyogni, hanem tudomásul venni való. Falumbeli napszámosok szombatesti fizetéskor még a nevét sem tudták megmondani egyik társuknak, mert maguk közt „idegeny ember“-nelc emlegették, nevezetesen nem odavaló születésű volt. Fur- táról, a harmadik faluból költözött be tizenöt-tizenhat esztendővel azelőtt. Hiába, vigyázni kell a messziről jött emberre: nem tudhatni, mi lakik benne.

A magyar lélek nagy bizalmatlansága történelmi örökség, de nem volt még rá mód, kigyógyulnia belőle. Azért voltam bátor indítványozni: kell sürgősen és úgy kell, akár csak a falat kenyér, iskola, középiskola, sőt főiskola is a falunak.

De vigasztalásra és megnyugtatásra elsősorban, nem tanításra. Higgyék el, hogy ez az új kísérlet a falu középfokú beiskolázására nagyon sok új veszedelem csiráját »ejti magában már puszta elképzeléskor.

szerfölött fogyatékos, hanem azért, mert a magyar ember életszekere haladtában utána hajította a gyeplőt a lovának, hadd menjen, ahogy kedve tartja. „Hát mi lesz ebből tekintetes úr 7“ — kérdi a ló, az Ady Endre-látta ló, „míg szép feje kigyul“, de erre a kérdésre nem hangzott eddig még el érdemleges felelet. Ne méltóztassanak meg- ütődni ezen a fogalmazáson, de a magyar, az igazán és lélekből magyar gazdasági szakoktatás ne megtanítani próbálja a magyar vazdálkodófiatalságot, hanem megnyugtatni és megvigasztalni iparkodjék valahogy szegényt.

Súlyos és mélyről jövő történelmi okai vannak a magyar parasztember bizalmatlanságának «z urak iránt. Nem célunk az okok felsorjáztatása, maga ez a bizalmatlanság azonban tény. Ennek a bizalmatlanságnak az érzelmi ködeiben és gőzében a magyar paraszt látása irreális és e szerint az irreális látás szerint nincs szükség többtermelésre.

Terem a föld magától is eleget, annyit mindenesetre terem, hogy nem halunk éhen. Még egy kis felesleget is ad, annak az ára elég pénzül olyan szükségletek fedezésére, amelyek elkerülhetetlenek és nem telnek ki a háztól. A többit úgyis elviszik. Adóba vagy egyébképen. A magyar embernek ez az idegeiben is érzett bizalmatlansága éS nyugtalansága hamarabb kíváncsi arra, hogy lehetne a meglevőt biztosabban elver- melni, mint arra, hogy kellene szaporítani. Csak a gond meg a baj több vele s a föld zsírját éli ki még lobban. Az á miénk, amit megeszünk, a többiért titokzatos útón- módón értejönnek. A dézsma, az adó, a kamat, a devalváció, a hadiköícsön, ä rek- virálók, a közmunka, az urak, a kormány, a nímet, meg a többi titkos és nyilvános ellenfél, az illeték, a bélyeges papíros, az a sok tolvaj, akinek se szeri, se száma.

Gyanús, mert tanít. (Értjük mi a dolgunkat.) Még gyatiúsabb, mert többtermelésre akarja rávenni a falut. (Terem itt elég is, jó is.) Laggyanúsabb, mert azt akarja, hogy a paraszt maradjon paraszt, ezentúl már véletlenül se keveredhessen urak közé, ne ártsa bele magát a dolgukba (jobb szeretnek maguk közt maradni, hez vájjon, mit sütnek ki megint, maguk szabad járaf).

A magyar paraszt, gyanításom szerint, nem is vigasztalódik, se meg nem nyugszik addig, mig teljesjogú, egyenrangú félként ott nem lehet az élet minden fokán és frontján, ahol a város, meg az urak. Kell neki falusi „szakiskola“, mert ha a városi iskolába be i3 eresztik, nem kerülhet ki onnan többé sértetlenül. A parasztok a kitanult parasztot neim érzik többé a maguk emberének • a maguk pártján. Valahogy olyan iskolát állítanának, ahol a maguk embereit, a maguk módiján, a maguk érdekei védelmére képeztethetnék ki a legmagasabb fokig, hogy az ilyen megokosított, de parasztnak maradt kiküldötteik révén az élet egész menetét, legbonyolultabb formájában is megfigyelhetnék, irányíthatnák és munkálhatnák. Akkor lehetne szó többtermelésről is.

Magyar gazdasági szakoktatási

Az örök Széchenyi-Kossuth-pör ez. Elébb jogokat kell-e adni, vagy gazdasági fellendülést? Széchenyi a gazdasági fellendülést tartja elébbvalónak, Kossuth a folklorisz- tikus jogért küzd, de a magyar észjárás minden Széchenyi-kultusz mellett az utóbbit hívja úgy, hogy Kossuth atyánk. Sajnos, ennek az adatnak igen nagy politikai töltése van mai napig, talán jobb is lett volna opportunitásból mellőznöm. Mégse tettem, mert a magyar lélek vizsgálatánál lehetetlen lépten-nyomon rá nem bukkannunk, ide pedig illusztratív erejénél fogva kívánkozott.

Az imént futólag említenem kellett az

Jókai Mór, a nagy magyar mesemondó még élt, az ünneplés fényétől elárasztva és körülrajongva, mint a száZadközépi idők nagy emlékeztetője, a magyar romantika tovább éltetője, aráikor uj elbeszélő jelentkezett, a nógrádi születésű Mikszáth Kálráán. Jókai mellett eddig minden új jelentkezőnek háttérbe kellett szorulnia, egyedül Mikszáth Kálmán tudott vele a népszerűség, kedveltség és olvasottság dolgában versenyre kelni.

A modern irodalmon nevelkedett olvasó a kritikai szellemű, reális Mikszáthot közelebb érzi magához a szárny alább éskép- zeletgazdagabb Jókainál. Mikszáth élőbb alakokat is formált. Kitűnő érzéke volt ahhoz, hogy fölismerje a Vidéki urak sok furcsaságát. Nagy tehetséggel tűzte tollára a bogaras különcöket.

De Mikszáth nemcsak a magyar urat és a magyar úri életet mutatta meg jellegzetesen műveiben, hanem a szlovák embert és a szlovák vidéket is. A nógrádi és zólyomi tájak ugyanolyan mélyén bevésődtek emlékezetébe, mint gyermekkorának jellegzetes szlovák alakjai, akikről néni egy novellájának hőset mintázta és akik sűrűn szerepelnek nagyobb regényeiben is. Az 1881-ben megjelent Tot atyafiak című kötete már valóságos országos szenzáció volt. A későbbi Mikszáthot annyira jellemző anekdótás, ízes és színes hang itt már egyénien, lebilincselő bájjal cseng fel.

Olej Tamás, a brezinai bacsa, vagy Lapaj, a híres dudás, bizonyára a tót dajka meséiben kelt életre először. A gyermek Kálmánba csillogó szemmel figyel a szlovák regékre és legendákra, elkíséri szekerén a harmadik falu luteránus templomába, ahol a hívők szlovákul imádkoznak és a lelkész szlovákul is prédikál. Talán ebben a nógrádi luteránus templomban hallotta először a siket kovácsnak öblös és férfias baritonját, akiről hosszú évek múltán megírja egyik legragyogóbb elbeszélését, a Prakovszky, a siket kóvácsot.

Még ott Nógrádban és Zólyomban találkozhatott az afféle javaseráberrel, mint a gbelai Sztrelnyik Matykö volt, aki értett az eltört lábak helyreállításához, ebmarás gyógyításához és mindenféle kuruzslás- hoz. Valahol a Fdtrában vagy a Gyömbér valamelyik tisztásán láthatott egyszer egy százesztendős szlovákot, akiből a Mindentudó Hrobák lett. A lohinai fű című elbeszélésének vén bölcse, aki tapasztalt szolgabíráknak ad tanácsot és útbaigazítást leszűrt élettapasztalatával.

Kifogyhatatlan a sora ezeknek a szlovák alakoknak, akikről csak a legmelegebb szeretet hangján tud szólni, szinte dédelgeti Őket. Még a humora is enyhévé szelídül, amikor róluk ír, amikor például Bakula uramat élvezeti a tisztelendő úrhoz, hogy tíz aranybikáért ezentúl a misében ne az ellenlábasa, Szekula Uram névét emlegesse, hanem „Szekula-székuló- rum helyett „Bakula-bakulórumot“ énekeljen, A trencséni vagy zólyomi magyár urai is minduntalan szlovákra fordítják a szót, ízesen beszélik a nép nyelvét és szeretik a népet is, amelytől csak hűséget és szeretetet kapnak. Űr és cseléd családdá olvad. Az úr szelíden és jósággal érezteti hatalmát és a cseléd jó szívvel szolgál.

Megtörténik az is, hogy égy jóeszű szlovák alaposan megtréfálja a magyar urat, mint például Ellesik, a körmönfont csizmadia Horváth Ferenc alispánt és Boléczy nótáriust.

Nem mond francia könyvekből szedett elmés epigrammokát, ahogy azokat az akkori elbeszélő írók adták a nép szájába és nem énekel mindnutalan népdalokat, ahogy a színmüvek mutatják. Jókedve mézét a nép fia elcsöppenti a maga módja szerint, néha együgyűen, néha il-i letlenül, ahogy éppen telik.

Mikszáth nőalakjai sokkal kevésbé jeli lemzőek, mint a férfiak, — ebben volt täi Ián a legkonzervatívabb. Nem nagyon éj?.-« dekelték a női lélek úgynevezett rejtelmei. Az ő emberei a szerelmet elintézik fiatal korukban, aztán megházasodnak, a csai Iádban élnek, békésen vagy perpatvarosan. Az érzékek játéka öreguras csintalankodásban merül ki nála; a szerelem, mint lelki komplikáció, alig játszik szerepet, mint életet eldöntő szenvedély, ritkán. Mikszáth emberei sokkal józanabbak, semhogy ilyesmiből életkérdést csinálná* nak. Ez nagyon jellemző reá és a magyar vidéki urakra, akiknek szerelmi életfor-< mái közel állnak a parasztsághoz.

A szlovák Ancsurkák szőke szépségért kedves naívság és báj ömlik el. De néha túlemelkedik a női lélékrajz a szokott konvención. Démoni érőket sejtet meg a felébresztett lélekben. így az elhagyatott és elámított Apolka, A lohincti fű jellegzetes szlovák lányalakja, bosszújában felgyújtja a falut és a hegyszakadékban leli a halálát, amikor bűne napvilágra derül. Csak egy-egy szóval jellemez Mikszáth ezúttal is, de a jellemrajznak drámai ereje van, már-már utat mutat a század- forduló után jelentkező új magyar naturalista novellistáknak.

És mennyi finomság és szeretet van abban a portréban, amit a zsolnai árváról, a Trnovszky Apolkáról írt, akit a különc Pongrácz István gróf túsz gyanánt vitt nedeci várába. A női lélékrajz itt serrt modern — még magyar koftársaí is túlszárnyalják Mikszáthot ebben a tekintetben, de tele van melanchóllkus bájjal, gyöngédséggel és finomsággal. Eszményített ez a szlovák Apolka, akár a többi leány- és asszonyalak Mikszáth dús embervilágában. Beleillik abba a felvidéki tájba, amelyre a gyermek csodanéző ittas szemével emlékezik körülrajongott iró- korában is. Ebbén a felvidéki tájban Sztrecsnó és Óvár között, a szeszélyes alakzatú sziklák egyik nagy üregében a hatalmas Nohták madár lakozott, aki Szvatopluk király kisebbik lányát ragadta el.

Hegyeket ismer, amelyeknek völgyeiben néni prüszköl a vonatok gőzgépe, hanem Jarinkó, az ?rdei szellem, kinek csak egy szeme van, az is hátul a nyakcsigolyáján; egyre köhög és mindenik köhintésére eltűnik a föld színéről két bocskor, ami összesen egy szlovákot jelent. Mindenik köhögésnél meghal egy szlovák, így szói a monda.

íme, Mikszáth tájélményei is át és át vannak szőve a Felvidék és a szlovák mesevilág hangulataival. A bércek, amelyekre gyermekkorában feltekintett, mintha mesélő óriások Volnának. Látta e reggel felszálló ködöt, ahogy a kék égbe foszlott, de valami lent is maradt belőle. Észrevétlenül gomolygott az emberek fölött és rájuknehezedett. Vízben, fában, fűben és göröngyben eleven élet lüktet, titokzatos és megfoghatatlan. Az író ezt ^ titokzatos életet is meghallotta és meg tudta fogni!

Iskola, középiskola, főiskola kell a falunak