Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. július (2. évfolyam, 147-172. szám)
1939-07-02 / 148. szám
1939 JÚLIUS 2, VASÄTtNAP rmnBRtci •i*fek.cfo*HIEK4B 3 NAPROL-NAPRA A saeiie Július 1. hajtja meg lobogóját a kormányzó előtt novemoer havában, amikor húsz esztendeje lesz annak, ho?~ vitéz nagybányai Horthy Miklós a nemzeti csapatok élén bevonult Budapestre. Sohasem fogjuk elfelejteni azt a napot, amikor ott álltunk a Fehérvári-úton az emlékezetes őszi napon és először pillantottunk fehér lován mindenki fölött kimagasló markáns arcába. Akkor még nem tudtunk róla többet, csak azt, hogy Szegedről hozza a felszabadulást a kommunizmus és a román uralom után, nem tudtuk múltját, csak a jövőt sejtettük és ezt fürkésztük arcvonásain. Húsz esztendő után már csak a szeretet meghitt hangján tudjuk őt említeni és izgatóan érdekes mindaz, amit róla írtak, izgatóan érdekes mindaz, amit mondott, de még izgatóbban érdekes, sőt drámai erejű, amit tett. Húsz esztendő alatt világrengések közepette építette újjá ezt az országot és csatolt hozzá két országrészt és kormányozza tovább úgy az ország hajóját, hogy minden vihar és tenger járás közepette sértetlenül haladhasson további célja felé. Noha az ország szíve egyetemlegesen zárta magába Horthy Miklóst hitvesével együtt, mégis úgy látszott, mintha a szeretetnek elsősorban a hadseregünk lenne kifejezője, ami, ha úgy lenne, sem volna hiba, mert. hiszen a hadsereg a kormányzó, az államfő kezét jelenti. A hadsereg az a kéz, amely féltve óvja a nemzet biztonságát befelé és kifelé, de a hadsereg az a kéz is, amely pillanat alatt öklöt formálhat és lesújt arra, aki bennünket bántani merészelne. Ez az erre a mozdulatra, erre az ökölszorításra is húsz esztendeig kellett várnia a kormányzónak, húsz esztendei erőfeszítésbe került, hogy a kézből öklöt formálhasson, hogy a békeparancs diktálta zsoldos hadseregből honvédség létesülhessen, erős, felfegyverzett honvédség, a mely már fegyverben is egyenlő nagyszerű szellemével. Húsz esztendeig nehéz történelmi időkben kormányozni egy Európa legtöbb viharának kitett országot olyan művészete az államvezetésnek, amely érthetően hódolatra és tiszteletre készteti a magyar szellemiséget, amely igenis meg tudja látni a nagy és kimagasló értéket és nemcsak értékelni, de csodálni is tudja. Ennek a csodálatnak, hálának és szeretetnek a kifejezéseképpen őszkor az irodalom, a színház és a film fogja megünnepelni az államfő bevonulásának huszadik évfordulóját. Az irodalom jubileumi könyvet helyez a kormányzó asztalára, amelyben a legkitűnőbb írók és tudósok világítják meg Horthy Miklós nemzet- fenntartó és nemzetépítő tulajdonságait, sokoldalú egyéniségét. Az egyik ismertnevü genealógus a Horthy-csa- láddal foglalkozik, a másik a kormányzó debreceni diákkoráról és mostani életmódjáról ír részletes rajzot, a harmadik a szegedi ellenforradalomban vitt szerepét ismerteti naplójegyzetei nyomán, ismét másik a nemzeti hadsereg megteremtéséről és fejlesztéséről ír. Lesz olyan, aki a kormányzó államfői tevékenységét méltatja, más a magyar szellemi élettel tartott kapcsolatát vázolja. Látni fogjuk a könyvben a kormányzót mint vadászt, egy másik fejezetben az európai történet utolsó húsz esztendejében betöltött szerepében, majd mint földesurat, később mint a haditengerészet hősét látjuk írásban megjelenítve. Irodalmi arcképét Her- czeg Ferenc rajzolja meg. A színházak prológussal és alkalmi darabokkal hódolnak a kormányzónak jubileuma alkalmával, a Tudományos Akadémia és más irodalmi, tudományos, vagy erkölcsi testületek díszközgyűlései ünneplik. A filmvilág nagyszabású filmet készít a „Magyar gálya“ címmel, amelyben ugyan nem szerepel a kormányzó, de tulajdonképpeni hőse mégis ő lesz, mert a magyar gálya Magyarország utolsó húsz esztendejének sorsfordülatait jeleníti majd meg. Szép és nemes feladat kifejezni a szeretet és a hódolatot a kormányzó iránt és bizonyos, hogy miyidenki tehetségének legjavával fog szolgálni, annál is inkább, mert a magyar szellemi élet összalkotása is bizonyos mértékben az államfő egyik érdeme: az ő atyai gondoskodása^ alatt bonthatta ki a magyar szellemi élet virágait és hajthatott új rügyeket. Bulgária fájó sebe: DOBRUDZSA Lángbaboríthafja-e a Balkánt a román-bolgár ellentét? — Egy kis nemzet szívós küzdelme igazságáért Irta: Csiszár Béla A Balkán legsúlyosabb problémája ma kétségkívül a dobrudzsai kérdés. Aki az utóbbi időben Bulgáriában járt, jól tudja, hogy a kérdés annyira súlyos, hogy bármely pillanatban lángra lobbanthatja az évtizedek óta lappangó tüzet s a bolgárromán vonalon kitörhet a nyilt ellenségeskedés. A nyugati hatalmak az utóbbi hetekben mindent elkövettek, hogy ezt a régi problémát megoldják. Elővették minden rábeszélőképességüket és sürgették Romániát, egyezzék ki Bulgáriával s adja vissza neki az annakidején jogtalanul elvett Dobrudzsát vagy legalább is egyik jelentős részét. Remélték, hogy ennek fejében Bulgáriát becsábíthatják a tengelyellenes blokkba. De minden erőfeszítésük megtört a románok ellenkezésén. A nyugati sajtó ma már leplezetlenül bevallja, hogy minden reményt feladtak s csalódtak a törökök közbenjárásában is, akik pedig a román külügyminiszter előtt nyomatékosan rámutattak arra, hogy a kérdés elintézése nem annyira a demokráciák, hanem inkább Románia érdeke. A románok hátbatámodják Bulgáriát Bulgária, noha annak idején valamennyi szomszédja kiszakított területéből egy-egy jelentős darabot, húsz éven keresztül békés és lojális politikát folytatott. Megegyezést kötött Jugoszláviával, Görögországgal és Törökországgal elhalasztotta követeléseinek felvetését s Romániával is békés úton igyekezett elintézni ellentéteit. Mert a legkiáltóbb igazságtalanságot ez az utóbbi követte el, amikor előbb Észak-, majd Déldobrudzsát szakította el Bulgáriától. Pedig ez a terület történelmi, népi és gazdasági jogon egyaránt a bolgárokat illeti. S maga a bolgár kívánság szerény, nem túlságosan követelőző: nem is egész Dobrudzsát követeli, hanem csupán annak déli részét, amely nélkülözhetetlen „élettér” számára. A bolgár törvényhozás elnöke, Musanov legutóbb a Petit Párisién című párisi lapnak adott nyilatkozatában a bolgár igényt így fogalmazta meg: „Dobrudzsáról nem mondhatunk le, de szerényen csak azt kívánjuk, hogy adják vissza nekünk azokat a részeket, amelyeket 1878-ban a berlini kongresszuson nekünk ítéltek. „Mi történt a berlini kongresszuson? Mielőtt erre a kérdésre felelnénk, tegyünk néhány lépést visszafelé a bolgár történelemben. Dobrudzsáról köztudomású, hogy ez a terület a mai Bulgária bölcsője: ez volt az a mag, amely körül a bolgár állam kikristályosodott. A nagyorosz gondolat balkáni terjedésekor a törökök innen az őslakos bulgárok nagy részét kiűzték, helyükbe más népeket telepítettek, de a bolgár elem azért mindig megmaradt uralkodó népfajnak ezen a területen. Románok egészen a legújabb időkig nem laktak Dobrudzsában. Amikor az oroszok megverték Törökországot, Bulgária visszakapta Dobrudzsát. A berlini értekezlet azonban, hogy az orosz cár orra alá borsot törjön és kárpótlásban részesítse a románokat Besszará* biáért, Északdobrudzsát nekik ítélte oda. A román parlament minden tiltakozását latbavetette akkor a berlini verdikt ellen s izgatott hangú felszólalásokban utasították vissza Dobrudzsát. Hangoztatták, hogy ez csak növeli az ellentétet a két ország között s nem felejtettek el rámutatni arra sem, hogy a területen bolgár a többség. Azután mégis belenyugodtak a dologba, sőt evés közben jött meg az étvágyuk. Amikor ugyanis a balkáni háborúk idejen Bulgária élethalálharcát vívta három szomszédja együttes támadása ellen, Románia — az azóta már gyakorolt recept szerint! — egyszerűen hátbatámadta a szorongatott szomszédot és elrabolta — Déldobrudzsát is. Százötvenezer bolgár, hatezer román Érdekes, hogy az a bizottság, amelyet a békekonferencia küldött ki 1919-ben a román-bolgár határ megvonására s amelynek a hírhedt békeszerző, Tardieu volt az elnöke, azt a döntést hozta, hogy Dobrudzsát — vissza kell csatolni anyaországához. mert erre hármas joga van, A konferencia persze, hamarosan túltette magát az ilyen „csekélységen”, (nem itt követték el_ egyedül!) s Dobrudzsa titcíkzatos befolyásra román, kézen maradt. Stambu- liskij bolgár miniszterelnök a neuilly-i békeparancsot aláírva azzal vágta oda a tollat Clemenceau és társai elé, hogy ez „a tiszta őrültség úgy sem fog soká tartani!” A románok Dobrudzsa birtoklása mellett nem történelmi jogon érvelnek. De természetesen népi jogon sem érvelhetnek, mert ehhez nincs elég bizonyítékuk. Annál több igazolja a bolgárok álításait. Észak- dobrudzsában (15.623 km2) a legutóbbi bolgár kimutatás szerint 130 ezer lélek élt, ezek közül1 100 ezer bolgár nemzetiségű. Déldobrudzsában (7695 km2) 1905-ben, a legutolsó bolgár népszámlálás évében 282 ezer lakos közül 150 ezer volt bolgár s csupán 6 ezer volt román. Ami az azóta kibocsátott román statisztikákat illeti, jobb nem idézni belőlük, annyira nyilvánvaló — enyhén szólva — a csalafintaságuk. Csak egyre mutatunk rá. A román statisztikából meglepetéssel értesülhet az ember arról, hogy míg a bolgár anyaországban a bolgárság természetes szaporodása 50 százalékkal emelte Bulgária lé- lekszámát, addig az ugyancsak túlnyomóan bolgár többségű Déldobrudzsában a bolgárok száma 1905 óta nemhogy ugyanilyen arányban nőtt volna, hanem 150 ezerről több évtized alatt 144 ezerre csökkent. Persze a román elem számaránya erősen megnövekedett. Csekély 6 ezerről’ 98 ezerre nőtt meg a számuk néhány évtized óta! Ilyen nagyarányú eltolódást nem lehet megmagyarázni azzal, hogy a románság beszivárgása volt rohamos, vagy hogy a, bulgár elem kivándorolt. Az bizonyos, hogy minden eszközzel üldözték a lakosságot, amely erre anyaországába költözött, elvették földjét, földönfutóvá tették, stb. De a román statisztika önkényesen korrigálta meg a népszámlálási vallomásokat s még szép, hogy nem még egyszer annyi románt mutatott ki, mint amennyit kimutatott. Irtóhadjárat a bolgárok kipuszfítására Bulgária követelése mellett gazdasági érveket, hozzá igen nyomós érveket is hoz fel. Musanov említett nyilatkozatában erről a következőket mondja: „A bolgár nép ösztönösem érzi, hogy Dobrudzsa déli részének visszacsatolása az ország létérdekei szempontjából főbenjáró fontosságú. Ennek a tartománynak a termése országunk összes búzatermésének 16%-át tette ki, míg Románia búzatermésének alig egy százalékát képviseli.” A bolgárok szerényen formulázták meg követelésüket: csak a déli részt kívánják, mert figyelembe veszik azt, hogy Romániának szüksége van tengeri kijáratra. De amikor ők így méltányolják más szükségletét, a románok mereven elzárkóznak mindennemű egyezkedés és megoldás elől. Minthogy se gazdasági, se történelmi, de még népi jogokat se álltíhatnak szembe a bolgárokéival, nagyhangú, mesterkélt érveket szednek elő s ezzel igyekeznek pa- rittyázni a bolgár követelésekre. Azt mondják például, hogy azért van szükségük Dobrudzsára, mivel Görögországból sok román kisebbséget át kellett telepíteni s valahol el kellett helyezni őket. Egy másik érvük az, hogy Konstanzát veszélyeztetné a bolgár kézen lévő Dobrudzsa. Ez az érv nevetséges — mondják a bolgárok — hiszen, ha sikerül kiegyeznünk, többé nem kell ellenfeleknek lennünk. Egy harmadik román érv az, hogy Dobrudzsa Konstanza hinterland ja, nélküle a kikötőváros nem tudna megélni. Erre viszont azt felelik a bolgárok, hogy éppen ellenkezőleg ezt a területet a bolgár Ruszcsukhoa és Várnához fűzi minden érdefkszála. De mit számítanak ezek a mondvacsinált indokok amellett az egyetemes és harsogó kórus mellett, amellyel a bolgár-lakta Dobrudzsa követeli az anyaországhoz való csatlakozását. Hangoztatják, hogy meg kell szűnnie végre annak a törvényenkívüli állapotnak, amelybe a román hatóságok helyezték Dobrudzsát. A bolgárok élete, mint a legutóbbi szörnyű beliczai vérengzés, amikor 23 bolgárt lőttek minden ítélet nélkül agyon, szemléltetően mutatja, egyáltalán nem biztos itt. Ezer üldözéssel keserítik meg életüket: elveszik iskoláikat, templomaikat elkobozzák, lapjaikat és egyesületeiket sorra betiltják s kiforgatják szerény vagyonkájukból a szerencsétlen bolgár földműveseket. Minden eszköz jó nekik arra, hogy kis- sebbitsék az őslakos bolgárok számát s a román elemet emeljék végül is túlsúlyra. Bulgária a tengely felé tájékozódik — Amikor Németország bekebelezte Csehországot — mondja nyilatkozatában Musanov — a megdöbbent Románia hajlandóságot mutatott, hogy közeledjék hozzánk. Sőt területi engedményekről is szó volt. Az angolok és a franciák szavatolására azonban tüstént megmerevedtek velünk szemben. Törökország hiába próbálta rávenni az elmúlt hetekben a nyugati hatalmak ösztönzésére arra, hogy folytasson belátcbb politikát. Az akció, meddő maradt. Románia ismét kibújt a kötelezettségek alól. Mindez persze távolról sem jelenti azt, mintha Bulgária most lemondana minden igényéről s hallgatásba merülne újabb húsz évre. Szófia megvárta, mire mennek az új barátaiul felkínálkozó hatalmak — segítés ürügyén. Most, türelme fogytán, kilép eddigi tartózkodásából és nyíltan 'a tengely felé tájékozódik, amely gazdasági téren eddig is legjobb vásárlója volt. Kiosszeivanov miniszterelnök most Berlinben tárgyal s ezzel a dobrudzsai kérdés valószínűleg erősebb dinamikát kap s Bulgária közelebb kerül céljai megvalósításához. Legalább is jóval közelebb, mintha a demokráciák előszobájában várna még sokáig a román „soha” megváltoztatására. FELVIDÉKI MAGYAR HÍRLAP Telefon: 144-400 Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vili, József-körút 5
