Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám)

1939-06-25 / 143. szám

KÖNYV —KULTÚRA «imiinünininiinmniniiininiuiraiummnnmnniiiniiiiniiiiiiiimnninniiimuinnníriminiinnnTnniiiminfnnniHiiíiiiiTüniinrnnniira Móricz Zsigmond önéletrajza TEI&TDE'KI Jkfi^MHnaaB 1939 JÚNIUS 25, VASÁRNAP ZU író pút se felejtsétek el ! Es mikor nagy lett a zűrzavar, a fogal­mak összemosódtak, a régi fogadalmak epedig erejüket vesztették s a hívőkbó’l hi­tetlenek lettek, sokan meg hadat üzentek régi tiszta énjüknek, felejtve azt, hogy valaha, a kisebbségi esztendők sivárságá­ban ők adtak magyar hangot a Vox Hu- mana-nak, — imigyen szólt a Felvidéki Lélek a hazatért magyarokhoz: — Háromnegyedéve, hogy az emlékeze­tes őszi vihar feltépte a kapukat s vissza­tértetek a Házba, mégis, mintha még min­dig úton volnátok. Nem megy olyan köny- nyen, ahogy eleinte gondoltuk. Idehaza most vajúdik minden. Hogy máris sok az ellenségetek, de egyre nő a barátaitok tábora, ez természetes. A nemzeti közös­ség gondolatát hoztátok magatokkal és idehaza szembetalálkoztatok a fajtánk gyökereit rágó idegenekkel. A népnek nemzetté emelését hirdettétek európai korparancsként, — és rá egy feudális vi­lág mordult fel, szinte már új Verbőczyt idézve... Ám seregesen nő a barátok száma is, a segítő társaké, akik boldogan fogadják a húszesztendős babiloni fogság­ból hazamentett drága örökséget és vele­tek együtt új belső honfoglalásra szövet­keznek. Valami azonban mégis aggaszt, valami nincsen rendjén. Mintha a látókör szűkebbre zsugorodott volna szemetek előtt. Emlékezzetek csak vissza, húsz éven át milyen büszkén és joggal mondtátok magatokról, hogy ti vagytok a legnyuga­tibb magyarok, közelébb Közspeurópához és ezernyi szállal a nyugateurópai lcultúr- közösséghez! Hirdettétek, hogy a felvidéki magyarság hivatást, hídszerepet jelent két világ között: kifejezni és szolgálni az európai szellem kapcsolatát a nemzetté emelkedő magyar tömegek és Nyugat- európa kultúrközösségei között. Ezt a hi­vatásunkat mások is észrevették, Féja Géza és Tamási Áron. Most mintha erői a hivatásról kezdenétek megfeledkezni. Vigyázzatok! Európa nemcsak Nyugaton van, hanem tőlünk keletre is, elsősorban itt a Dunamedencében, ahol a magyar­ságra az újjászervezés nagy szerepe vár. Mikor európai műveltséget mondunk,^ nem habarcs-szellemiségre, ragout-kultúrára, meg nyelv-bábelre gondolunk. Ne tévesz- szen meg benneteket az, hogy mostanában legtöbbet azok emlegetik Európát, a hu­manizmust, a tiszta művészetet, akik a nemzet nehéz óráiban itthagyták a ma­gyarságot, megszökve a nehezebb felada­tok elől, a párizsi kávéházakba „emigrál­tak” és a „francia” nagytőke lapjaiban árulják a hazát. Nem, ők már nem képvi­selik Európát. És ne higyjétek azt se, hogy ezeket az örök fogalmakat: humá­num, Európa, művészet — az ú. n. bal­oldaliak, az idegenek, az „emigránsok” maguknak monopolizálhatják. Nem lehet jogcím az európai örök értekek elvetésére az, hogy ezek a habarcs-szelleműek most minden órában — önös érdekeik védel­mére! — Európával és humanizmussal ta­karóznak. Ti hazatértek, hajdani kisebb­ségi magyarok, a ti kötelességtek az, hogy a kisajátított értékeket újra visszaállítsá­tok régi helyűikre. Misüal a nagy provánszi költő halálának huszon­ötödik évfordulója nemrég szinte észrevét­lenül múlt el. A lázban vergődő, háborútól reszkető s háborúra izgató Európa nem ért rá, hogy rövidke időt szenteljen egyik leghűbb fia emlékének s annak a csodála­tos szereimnek, amely ott virágzott ki a Provence daltelt mezőin, Mireille és Vin­cent között olajbogyó-éréskor. Csoda-e, hogy így megfeledkeztek Frederic Mistral- ról? A provánszi trubadúrok kései utóda maga volt az áhított harmónia, az élete végéig megőrzött derűs optimizmus, a dél­francia parasztok nagy Homérja, aki még egyszer megmerészelte a lehetetlent: fel­támasztani egy ősi nyelvet a nép patriar­kális világából. ,Cante unó chato de Prou- venco...” — kezdte híres, gyönyörűszép eposzát, a „Mireillet” és nemsokára Maillane község felé fordult Páris s az egész irodalmi világ. Lamartine híradása nyomán írók. költők, tudósok zarándokol­tak el a nagy provancal költő egyszerű házába, hogy közelről lássák a szegény kosárfonó-fiú és a gazdag paraszt-leány tragikus végű szerelmének tündéri szín­helyét. Híre hozzánk is eljutott, s a Mi- reille-eposzt magyarra fordították. A költőnek sok jó barátja volt a magyarok között, ő maga lelkesedett Kossuthért. és a magyar szabadságharcért. Ady Endre azt írta róla, hogy Mistral derítő borral öntözte az emberi szomorúságot. 1914 ta­vaszán halt meg 86 éves korában, mint egv próféta, aki megérezte, hogy a kö­zelgő évek többé nem kedveznek neki... Óh, szelíd Aggastyánunk, Mistral: Hadd forduljunk derű-látó szemeid felé s megrémített szívünk ifjúi erővel ujul az élet egyszerű szépségeinek befogadására... (V—ó) Aki a saját életéből annyi más életet tudott teremteni, milyen önéletrajzot írhat? Van-e még mondanivalója a zsúfolt vallomások kötetekre menő tömege után? Az a kérdés, kiről van szó s érdekel-e még külön is az életrajza? A Jókai, Mikszáth, Gárdonyi-önéletrajzszerű írások alig tud­tak újat mondani, az olvasó sok esetben csalódottan fordult el kedvenc írójától. A Móricz Zsigmond-ővre kötetről-kötetre mindjobban egy egész nemzet természet­rajzát kezdte tükrözni, majd minden tár­sadalmi réteg jellegzetes alakjával, ősi vonásaival, szédítő iramú indulataival, mint valami megejtő freskó-sorozat. Re­gényei, elbeszélései, színdarabjai a falu és város, a paraszt és úr ellentéteit feszítik ki. a nép és középosztály sorsát példázzák történeti és társadalmi lélekrajzokban. Erről a kettősségről lebbenti fel most ön­életrajzában a leplet s világít meg sok olyan kérdést, ami a Móricz Zsigmond- olvasók legbelsőbb körét annyira izgatta, valahányszor a művészi kiformáláson túl a fajta sorsgyökeréig látott le. Biológiai rejtély oldódik meg. Félszáz kötet után meglepő bőséggel szól az új Móricz-könyv, akár egy elszabadult folyó, féktelen ára­dással az író gyermekkoráról, annak is csak az első tíz esztendejéről, amely azonban kimosta a további évtizedek med­rét is. Két pólusról indult el Móricz Zsigmond élete. Szépapja a jánki gróf dézsmás pa­rasztja, édesanyjának szépanyja pedig Bánffy-lány volt, bárókisasszony. „A Mó- riczok az ismeretlen magyar néptenger mélyéből emelkedtek felfelé, míg a papné ivadékai az ismeretlen magyar feudális magasságaikból hullottak alá, mint a me­teor törmelékei”. A származási rendnek ez a kettős ága valahogyan hasonlít a ma­gyarság családfájához is. Különösképpen az utóbbi évszázadban látjuk ezt a társa­dalmi áramlást; amíg a falvak feneketlen mélységéből egyre a napfény felé törek­szik az egyéniség; az úri osztályból el­szegényedett családok hullottak lefelé. A feneketlen mélységnek, a falu paraszti rendjének megvan a maga ősi íratlan tör­vénykönyve, s aki ellene vét, aki felemel­kedni igyekszik a fenékről, annak egész életre szóló küzdelem szakad a nyakába. Még az utódok is érzik a kitörés követ­kezményeit. Az író édesapjának házas­sága megbontotta a falu megszokott, merev rendjét: egy szegény parasztlegény az özvegy papné leányát, úri kisasszonyt vett feleségül. ,,E pillanatban a falu volt az olvasztó kemence. Az alföldi kis magyar falu, mely a jobbágyság törvényes sorsá­ból kiszabadulva, ma a jelentkező új kor­szellemben úgy halad még, mint a bolygó, megszabott pályáján, de éppen ez a két egymástól oly rendkívüli távolságból szembe került különös, parányi és el­csillanó kis lény azt a roppant és meg­rendítő magyar sorsot képviselte, amely a jövő generációkban az egész magyarság sorsát mutatja”. Ez a kohó olvasztja ki az első utódot. Móricz Zsigmondot, de a lázadás, az apai kitörés minden szenve­dését mélyen átéli a gyermek is. Csécse .. -. Istvándi... Pthrügy... A három tiszaháti falu jelzi az emelkedés kálváriás állomásait, amelyeken a Móricz- család a szaporodó gyermeksereggel együtt halad, bukdácsol tengernyi csaló­dásokon keresztül. Csécse, a gyermekkor boldog szigetét jelenti, benne van a gyü­mölcs édessége és a nyári por kedves szaga”. Élni kezd a sejt, jönnek a múltból az ősök anyai ágon és apai ágon, mind­egyik hoz valamit és a gyermek mind­egyikből cipel magában valamit. Az apa nemsokára kezdi kapni az ütlegeket a fa­lutól: vállalkozásai nem sikerülnek, a mal­mot elviszi az árvíz, a tüzesgép felrobban, a fenék hínárja ránt egyet rajta, háza, pénze, odavész, s a kis család elhagyja Csécsét. Következik Istvándi, a jellemfor- máló kohó,, még a szerelem csapása is itt suhintja meg a kis iskolást. Az apja már ács, újabb ütések, újabb bukások, a család meg egyre szaporodik. Jönnek a pthrügyi évek, az éhség évei, a tengerfenék hínárja ide is elér, de a pattogó beszédű, mokány, nyugtalan vérű, iparossorba igyekvő Mó­ricz Bálint erősebbnek bizonyul. É3 ott nő az önéletrajz sodrában a papkisasszony törékeny alakja, az édesanya, akit az író kezdő éveiben oly meleg vonásokkal raj­zolt meg az emlékezetes (a pthrügyi évekre emlékeztető) „Hét krajcár”-ban, Iskolásévek Patakon, Debrecenben, aztán Pestre vergődik a család. Ez egy ember élete, egy családé a sok közlü, aki meg merte kísérelni ia lehetet­lent. szembeszállt az ősi renddel s több akart lenni, mint paraszt, ő szerencsés volt, neki sikerült. De a többi akit vissza­húzott a hínár vagy aki továbbra is ott vergődik az ismeretlen mélységekben, amelynek világa megőröl minden vágyat, nemesebb gondolatot? Mi van azokkal? Mi van a milliókal? Mi van az egész sze­gény nemzettel, amely minél mélyebben van, annál nehezebben tudja rászánni magát az emelkedésre a kulturmagaslat felé? Móricz Zsigmond jól ismeri a fenék természetrajzát, sok-sok regényében adott róla pontos képet, az emelkedés tragé­diáját is számtalanszor megírta már. Ön­életrajzában vakmerő próbát tesz. Fel­lapozza a régi pesti napilapokat azok­ból az esztendőkből, mikor ő, s az övéi a többi millióval együtt viaskodott a mély­falusi életben. Mi történt ugyanakkor oda­fenn, a magas politikában, amelynek köte­lessége lett volna segíteni az alant küzdő­ket az emelkedésben? Hát ezt a kötelessé­gét semmiesetre sem gyakorolta, de nem is ismerte a magas politika. Éppen a Tisza Kálmán-kormány kora volt ez. „Muszáj kimondani, — csap fel Móricz Zsigmond- ból a keserű vallomás s a jogos vád: — ez a Tisza Kálmán, aki tizenöt évig ural­kodott korlátlan teljhatalommal ebben az országban, ez oly súlyos csapás a magyar sorsra, hogy nem érheti a magyar fajt semmiféle tektonikus rázkódtatás, amely ennél nagyobb szerencsétlenséget hozzon.” A kiegyezés utáni boldog esztendők ezek, amikor a jó magyar népet Blaha Lujza képviseli s „a falu tanulja meg a nemzet csalogányától, hogy milyennek kell len­nie”. Ez volt a gondtalanság aranykora, amidőn Pesten egymásután emelkedtek a szép úri paloták, s épültek hatalmas kő­falakból a fegyházak, börtönök, míg oda­lenn, a feneketlen mélységben rogyadoz­tak az iskolafalak, s egyáltalán, ha voltak még iskolák, .. # Nem könyvkritikát írok, nem bírálok, nem vagyok ítész, sem esztéta. Van úgy, hogy az ember torkán megakad a hang, az agyban megdermed a gondolat, mikor az Önéletrajz döbbenetes lapjaihoz ér, s ilyenkor hagyni kell a nyomtatott sorokat beszélni, áradni gáttalanul: „Bekiáltani az 1885-ös parlamentbe! Urak gondolkozza­tok! Nem tart örökké az a mai világ, épít­sétek a jövőt, mentsétek meg a magyart! Adjatok iskolát ennek a népnek, tanítsá­tok meg gazdálkodni, az asszonyaikat főzni, mosni, higiéniára. Az Istenért adja­tok szabadságot nekik a gondolkodásra. Nézzétek, mi van odaát Ausztriában, épí­tik a gyárakat, iparosítják a lakosságot, civilizálódnak és felemelt fejjel járnak. Ti ezt a magyar népet nomádnak hagyjátok és belekényszerítitek a magánosságba és a tunya hallgatásba! Nem lesz ez mindig így: az Istenért, tanítsátok meg arra, hogy magyarok s hogy mit jelent az! A vád, a panasz tovább árad: más cser­melyek is futnak a csécsi, istvándi és thrügyi vegetációban, de minden egyetlen mederbe fut. s én, mikor a könyvet le­teszem. ezt hallom, az áradás ijesztő hang­ját, amely félelmetes, mert annyira isme­rős !... Móricz Zsigmond hatvanéves. Nincs még egy élő író, akinek annyi 'ro- moly köze van a magyarsághoz, mint neki! A legnagyobb magyar vádiratok egyikét írta meg Önéletrajzában. A nemzet, ha hálás akar lenni hatvenesztendős írójá­nak, vegye tárgyalás alá ezt a vádiratot. És ítélkezzék maga felett, aki bűnösnek érzi magát. És kezdjen jobb életet. Móricz Zsigmond legújabb könyve, élete regénye: a magyar milliók önéletrajza. A tenger­fenék boldogtalan lakóinak üzenete. Vass László 19 A „Székely keserves“ dalától hangos a kicsi Erdély. A magyar iskoláknak kedves szokása, hogy a tanév végeztével Brassóban Magyar Iskolanapot tartanak, az iskolás ének­karok szebbnél-szebb régi népdalokat adnak elő s utána elindulnak a szűk haza városkáiba hangversenyezni. A főiskolások előzőleg a ko­lozsvári Magyar Színházban rendezték meg első Bartók—Kodály-hangversenyüket. Külö­nös látvány volt: mindhárom magyar felekezet (reformátusok, katholikusok, unitáriusok) diákifjúsága kis kórusaival egymásután sora­kozott fel a — majdnem üresen tátongó néző­tér előtt. Mert tudni kell, hogy a Bartók—• Kodály népdaikultúra csak most lép gyermek­cipőibe Erdélyben s régi közmondás, hogy senki se próféta a saját hazájában. így, bár­mennyire hihetetlenül is hangzik: a székely népdalok, a szépséges csíki nóták bizony még mindig eléggé háttérben vannak s inkább az idegen, felszínes és andalító dalok uralkodnak az öreg erdélyi magyarok szívében. Hál’ Is­tennek, csak az öregekében, mert a fiatalság már utat vágott az irdatlan erdélyi zenei bo­zótba. A kolozsvári főiskolás hangverseny be­vezetőjében az egyik ifjú (a „Hitel” szerkesz­tője) a magyar különvalóság keresését sür­gette lelkiségben épúgy, mint műveltségben: falán mert testvérteleu nép vagyunk, azé. t igyekszünk különvalóságunkkal igazolni lé­tünket. S milyen szerencse, hogy ezt az igazo­lást végül nem „gulasch-fokosch” és az el­maradottság ezer külsőségeiben, hanem a lé­nyegben keressük. Ez a lényeg pedig nem más, mondotta a fiatal erdélyi, mint a mély- gyökerű népi műveltség. A magyar művelt- ségváltásnak első pionírjai a magyar zena apostolai voltak. Színre hagyományos már az, hogy minden igazi kiállás a magyar népi mű­veltség mellett a magyar zene kiterjesztésével kezdődik. Igazuk van az erdélyi fiataloknak: a Kodály-kezdeményezés a mélygyökerü mű­veltség felé mutat: ott kell keresni nemzetünk egész megújhodását. Hogy az öregebb nemze­dék előtt ezek az ősi népdalok idegenszerüen hatnak és értetlenül, nem soká tart! A rossz­ról, a felszínesről mindig nehéz leszokni. A fiatalság, amely már kisebbségi sorsban kezdte meg életét, a nemzet fennmaradásának leg­biztosabb zálogát: a faluban, a magyar nép­ben látta meg! És hogy ezek az ősi népdalok még ma is menyire kultúra-termö-eröt jelen­tenek, bizonyítják az egész müveit világ előtt ismeretes Bartók- és Kodály-müvek: a „Fából faragott királyfi", a „Székelyfonó”, a „Háry János”, az „Este a székelyeknél” és a magas- rendű modern kórusmüvészet remeke: a „Psalmus hungaricus”. Tiétek a jövő, erdélyi fiatalok! Járjátok lankadatlan buzgalommal tovább az erdélyi városokat és falvakat s na csüggedjetek el, ha itt-ott üres nézőtér fogad. Úgy látszik, az Apáczai Csere Jánosok hazájá. ban ez már így szokot lenni . . . Járjátok a zeg-zugos erdélyi utakat és énekeljétek a sor­sot, a mindnyájunkét példázó székely keser­vest: „A búbánat, keserűség, még a testvér is ellenség!” És panaszoljátok világgá, míg csak meg nem nyílnak a süket fülek, magyar parasztok keserű bánatát: „Sétáltam én a vármegye udvarán, Nem hallotatm egyebet a jajszónál, Jobbkezemen, ballábamon a bilincs, Felsóhajtok, szánakozóm senki nincs . . . Pozsonyi panaszok A bécsi döntés óta nem jut be hoz­zánk semiféle magyar könyv, — írja ke­serű panaszos levelében egy pozsonyi ba­rátunk, akinek pedig nélkülözhetetlen élő­forrása volt az uj magyar irodalom. É3 ezt a panaszt halljuk egész Szlovákiából, az odaát maradt magyar tömbökről és szórvánvszigetekről. Húsz éven át eleget panaszkod tunic mi is a szigorú könyvzár­lat miatt, valósággal körmünkkel kellett kiharcolni egy-egy tudományos mű beho­zatalára az engedélyt. Rettegett a cseh­szlovák uralom a magyar betű erejétől, akár egy erős hadseregtől! Legszíveseb­ben a levegőben is tiltófalakat emelt volna a rádió hullámai ellen! A kisebbségi sors kezdetén csak selejtes írásokat, asz­falt-ponyvát engedett be a cseh cenzúra. Jórészt selejtes, kozmopolita szellemű könyvek és napilapok jöhettek be hoz­zánk, a csehszlovák demokrácia nagvobb dicsőségére! Nos, a fiatal szlovák állam, amely minden alkalommal igyekszik meg­győzni híveit és — ellenfeleit arról, hogy ő igenis minden multheti közösséget meg­tagad a hajdani prágai uralommal, mi, magyarok jól tudjuk, most mégis egyet- mást. jólbevált hatalmi, kisebbségitioró eszközt dicső örökségként átmentett a „CS Republikából”. Kezdte mindjárt az­zal, hogy a magyarországi könyvbehoza­tal cenzúráját még inkább megszigorí­totta. Nyolc hónap óta a szlovákiai ma­gyarság nem kapott új magyar könyvet, nyolc hónap óta az odaáti magyarok el vannak zárva a közös forrás élvezésétől. Nekünk, hazakerült felvidéki magarok- nak áldozatos kötelességünk, követelni az illetékeseknél, hogy ez a barbár cen­zúra-módszer mielőbb enyhüljön valamit! Addig is, míg a magas diplomáciai tár­gyalások ezen nem segítenek, tanácsoljuk, hogy a budapesti és kassai rádió napon­ként sűrű könyvszemléket adjon az uj magyar irodalomból a határontúli magyar testvéreink számára! (V-ó)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom