Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám)

1939-06-04 / 126. szám

p TEMHDEltl 1939 JÚNIUS 4, VASÁRNAP Ady Endre és Dankó Pista a kőrösmenti Párisban Ez a két név: az irodalomtörténet nagy fejezete és a nótáslelkű cigány nem vélet­lenül kérültek egymás mellé. Keresték egymást és Ady egykori nagyváradi újságíró korában addig mesterkedett, míg a daltársulatával utazgató Dankót magához nem csalogatta. Mert Dankót akkor már széltében-hosz- szában ismerték. Hiszen míg élt, minden cigány vele búslakodott és minden korhely vele dáridózott. Ő aranyozza be a visszajáró örökszép szerenádokat. Dalai után nyíltak a zsalu- gáteres ablakok, gyertya lobbant hűséges megértéssel, mert a „Lemondás” szíveket igézett és hajnali leányálmokat forrósított. De lehetett mellette kurjongatni is. Min­den nótája után szomjasra száradt a gége és egyszer két álló napig a szegedi egy­kori ,,Hungáriá”-ban (még ma is emlék­szik rá egy-két régebbi járású szegedi úr) csak ezt az egyetlen, drága egy, felejthe­tetlen Dankó-csárdást húzta a cigány a nóta nyilvános premierje alkalmából: Egy cica, két cica, száz cica, jaj ... De az ő nótái mellett úsztak el a vég­telen ferblicsatákon a száz meg száz hol­dak, búcsúztak és más gazdákhoz vándo­roltak a gulyák és a ficánkoló ménesek ... Dankó-nóta mellett mulatoztak Brassóban, Kolozsvárt és ezt dudolgatta Ady Endre, az akkor még német divatot majmoló Váradon. A körösmenfi Paris Mert, akkor ott még, a múlt évszázad kilencvenes éveinek végén: német világ járta. A kávéházak és a vendéglők heve­nyészett dobogóin, kikent-kifent dámák kuplékat énekeltek, ezek mellett mulatott a Körös-menti Páris és persze a kuruckodó, éjszakázgató, fiatal Ady Endre szerkesztő úrnak sehogysem tet­szett ez az idegen világ. ő tüntetőleg magyar nótákat dúdolgatott, Dankó-csárdások mellett, mulatott és ha csak tehette, cikkbe, versbe, színi kriti­kába csúsztatva célzásait, tiltakozott az idegen invázió ellen. Hadakozott ellenük Ós meg is mondta bátran az akkori Bazár­kert tulajdonosának: — öreg, ha nagy üzletet akar, kösse le Dankót és daltársulatát. A vendéglős kedvetlenül bár, de szer­ződtette Dankót, pedig nem bízott a si­kerben. Tisza István igányainak, a két Burá­nak távozása után nagy merészség volt mással kísérletezni, de Ady addig harcolt, amíg győzött... Dankó oda Í3 állt a daltársulat élére és sorba énekelte a legújabb Dankó-nó- tákat. Az első magyar dalos-napok azonban a vendéglőst igazolták, az árnyas Bazárkert­ben Adyn és társaságán kívül alig néhá- nyan lézengtek, pedig Dankó gyújtogatott dalaival és a tíz jótorkú énekes remekelt. De Dankó mégis szomorú, bántják az üres asztalsorok és a zeneszünetekben már ott ült Ady mellett, összeölelkeznek és máris a legjobb barátok. Ady elbüvölten hallgatja a Dankó-dalokat, minden estéjét ott tölti, tömjénezi, isteníti Dankót és énekli, mindig ezt a nótát dúdolja: írtam a levelet Balog Máriának, Csongrád gyönyörű virágszálán&k Ki vagyon fizetve billegje, pöcsétje, Adják tisztelettel a saját kesébe. Aztán dicséri: — Tudod, mi vagy te? — mondta Dali­kénak, egy alkalommal, meggyőződésből, szívből... — A legnagyobb magyar gé­niusz ... Cigány-Petőfi... Dankó tiltakozik és szava-hangja csupa szerénység: •— fin csak amolyan nótás-cigány va­gyok. De Adynak beszélhetett, fennhangon ki­áltozta, hogy mindenki meghallja a Bazár­kertben : — Igenis, Petőfi óta te vagy a legna­gyobb magyar zseni... Dankó mi mást tehetett volna, mint hall­gatott. Hadd dicsérjék. Az új Göre Gábor nóták Ady azonban nemcsak hajnali mámoros­ságában hirdette Dankó elhivatottságát, hanem írta a Dankó-cikkeket is, hadako­zott, harcolt és támadta a magyar lelkiség számára icjegen brettlit... És csodálatos. Bátorhangú cikkeinek olyan visszhangja támadt, hogy gyeibe fogadta Dankót, a brettli- énekesnők már szedték sátorfájukat, a Bazár-kert estéről-estére tele, helyet sem lehet kapni és varázsos hirtelenséggel meg­változik a város hangulata is. Dankó-nótá- kat énekelnek még a suszterinasok is, ma­gyar daltól hangos Várad, Dankó győzött, Ady is győzött, mert a Dankó-dalok belo- pózkodtak a szívekbe. Dankó boldog, de kezét drözsöli a ven­déglős is, mert esténként alig győzik össze­számolni a napi bevételt. A daltársulat ügyeit most már titkár intézi. Itt énekel Papp Jancsi, Palugyai Vilma és Barátid Katica. Rajong értük a közönség, de a csillag, a bálvány: Dankó. A közönség tömjénezi, szép szomorú arcát megcsodál­ják és újrázzák a dalait. Legújabban a Gárdonyi-szövegű „Göre Gábor”’-dalokat kedvelik. Ady lelkesedik a „Göre Gábor”-da!okért is, az új „Göre Gábor”-nóta premierje al­kalmával írja is: „Nagyobb esemény ez, mint az a tény, hogy a szövetséges csapatok bevonultak Pekingbe ...“ De már lassan múlik a nyár. A Bazár­kert akácai már rég elhervadtak, itt az ősz a küszöbön — jön a színtársulat és Dán- kóék erkölcsileg és anyagilag meggazda­godva indulatoskodnak. Ady fájó szívvel búcsúzkodik és elhatá­rozza, hogy Dankót búcsúfellépte alkalmá­val nagy ünnepeltetésben részesítik és tré­fás hangú meghívót is szövegezett: — Mi, bohémek, született alperesek, ál­landó váltó-adósok, a szellem arisztokratái, szuverén sajtó és ouvriers independants (a kiadók fehér rabszolgái) kívül címzet- len önt meghivjuk DANKÖ PISTÁNAK, a nyirettyű anyacsászárnéjának, a nagy dalköltőnek, a vályogvetők királyának, fő­fő Kátsának, a Halál szeretőjének, a Pósa- asztal rendetlen tagjának, Kiskunbán Aurélit barátjának, stb., stb., tiszteletére a Bazárhoz, a rossz koszthoz, a saját gyátrmányu borhoz címzett vendéglőjében kávékocsmában, kánikulában és nagy nyomorban, titokzatos kődobálással egy­bekötött e hó végén, 31-én este 8 órakor tartandó áldomásra. A daltársulat előadása közkívánatra szünetelni fog. Ki-ki fizeti a vacsoráját. Mindenki, ahová leült, ott kuoo-kuco-k,u- corog. A tósztok sorrendje a következő: 1. Szélíd tósztok. 2. Szelídítetten tósztok, vadlével. Gyakorlott kődobálókat és szín­házbérlőket szívesen lát. Mentül jobban víg vagyok, Antul jobban bús vagyok asztaltárság, mint központi jelzálog Hitelbank. »SAost van a nap lemenőben ...« A búcáúest alkalmával még utoljára zsúfolásig megtelt a Bazáncert Dankónalf és társulatának nem akartak szünetet adni, háromszor is elénekeltették a teljes műsort, majd a közönség, meg a dalosok barátkozva leültek a fehérasztalhoz. Min­denki sorban ünnepelte. Tósztok egymás­után, Dankót Várady Zsigmond köszön­tötte fel, ő pedig a megértő újságírókra ürítette poharát. Majd felolvasták Ady­nak Dankóról írott versét: Magyar Dankó Pista, áldjon meg az Isten, Akinek a lelke elvágyódik innen, Akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya, Akinek a lelke magyar földön árva, Megmenti, megtartja a te magyar lelked, A te nagy bánatod, a te rúagy szerelmed, A te duhajságod, a te kacagásod, Visszaadtál nékem egy vesztett világot. Kanyargó ér mentén fekete magyar föld Volt az én testemnek életet adója. Földből élő ember az én apám is, Olyan régen nem szóltam magyar szóval róla, Visszajött az űzött, agyonhajszolt lélek, Amibe csak álmodtam, amibe csak hittem, Magyar Dankó Pista, áldjon meg az Isten, Hogyne szeretnélek, hogyne szeretnélek. A vers nagysikert aratott... Aztán többet nem találkoztak. Elvált útjuk. Dankó nemsokára — még köhintett néhányat és elvitte a „mellbetegsége” ... És hosszú évek teltek el, ismét találkoz­tak. ,1916-ban Ady Szegeden járt, a Tö­mörkény-emlék,ünepre hívták le, már nagybeteg, de kiment a Dugonics-temetőbe és Dankó sírjánál eldúdolta a nótaköltő legszebb dalát: .— Most van a nap lemenőben... a váradi közönség máról-holnapra ke­Nagymihály Sándor M AGY AR RITKASÁGOK Bíróválasztás a tizenhetedik században. Kassa tizenhetedikszázadbeli életére vo­natkozólag igen fontos forrásmunka an­nak a német utazónak munkája, amely „Ungarischer oder Dacianisoher Simpli- cissimus” címen ismeretes. Részletesen számol be a város külső képéről, életéről, szokásairól. A bíró választást a következők­ben ismerteti: „A várost bezárják s a fürmender a mindenféle nemzetiségből s minden vallásúakból álló száztagú köz­séggel fölmegy a városházára, ahol más bírót választanak, vagy pedig újból meg­erősítik a régit valamennyinek deliberatió- jával s beleegyezésével. Ha ez megtörtént, processzióval a temetőbe mennek, amelyet sűrűn meghintenek szalmával. (A temető a 18. század végéig a dóm körüli elkerí­tett Szent Mihály temető volt.) A régi bíró a tanácsurakkal szintén a processzió­val jön. Minden céh és mesterember a temető előtt áll szerszámaival, vagy más módon hordva azokat, hogy szerencsekí- vánataikkal együtt, tiszteletük jeléül siet­ve az új bíró házához vigyék, mihelyt csak nevét megnevezni hallják. Ott vár egy újdonatúj szekér is, magasra meg­rakva sima, hosszú tölgyfagerendákkal, hat ló elébe fogva, ezt is házához vontat­ják. Ezt a fát nem szabad abban az esz­tendőben elhasználnia, hanem amint be­szélik, arravaló lenne az, hogyha az ellen­ségelőtti áruláson kapnák s ez bebizonyo­sodnék, akkor a szekérrel együtt máglyát raknának belőle, hogy elevenen elégessék. Mihelyt a fürmender kikáltja nz új bíró nevét, a legidősebb két tanácsos egy arra a célra készült széken fölviszi a gyűlésbe. A városi trombitás, a nagydobos erre megszólaltatja hangszerét. A legfiatalabb négy tanácsos háromszor fölemeli a szék­kel a bírót s a község tagjai háromszor kiáltják a vivátot. Aztán mindnyájan is­mét processzióval a templomokba mennek, ahol a Te Deum laudamust s más éneke­ket vagy zenét zengenek s rövid német s magyar prédikációt tartanak. Ennek meg­történte után a városbíró úrnál tisztessé­ges lakomát ülnek, melyre meghívják az összes nemzetiségek egyházi és iskolai szolgáit s jó énekeket és hangszeres zenét adnak elő.” * Tizenhetedikszázadbeli utazó Kassán. Apró rajzokat közöltünk Kazinczy kassai útirajzából, amely az 1789. évben íródott, tehát a kereken másfél századdal ezelőtti Kassát mutatja be. Éppen száz esztendő­vel azelőtt íródott Simplicissimus útirajza, amely tehát az ötödfélszáz előtti Kassát mutatja be. Ez az érdekes leírás Így hangzik: „Kassa, Felsőmagyarország fő­városa, magas hegyek közt fekszik. Nyári időben veszélyes odautazni. Tokaj felől jőve, török hódoltsági területen kell át­utazni. Szepesség felől rablók fészkén át visz az út. Eperjestől meredek hegyeken történik a közlekedés. Ezekről az orosz közmondás azt mondja, hogy a kassai he­gyek a rablók búvóhelye. Kassának igen egészségtelen a levegője, majd minden hét évben kiüt a pestis. Az idegen mindjárt beteg lesz és megkapja a lázt„ ha a kas­sai borból iszik. Sokan a betegségből nem is gyógyulnak fel s ezeknek azt ajánlják, menjenek el innen, ha csak Eperjesre is, mely csak négy mérföldnyire van ide. A nők halvány színűek, melyet kassai színnek neveznek. Ha egy leány férjhez akar men­ni» jöjjön Kassára. Ha nem is gazdag, csak egy kicsit szép, kaphat férjet. A város folyója, a Hemád, különböző mal­mokat hajt. A Szepesség felől a szöllőhe- gyekből egy patak folyik, amely mindjárt a kapunál két részre oszlik s az egész piacot, a tanács és kereskedőházat, a tö­rök fogházat, a városi főőrséget, a há­rom patikát, igen sok szatócsboltot, a fő­templomot, melyet a magyarok és néme­tek fölváltva használnak s a tótok templo­mát (Mihály templom) s a körülfalazott luteránus iskolát közrefogja. Harminc­négy kőhíd van rajta. A házak nagyok és erkélyesek, tető nélküliek, amilyen a plé­bánia templom, mely csodálatos épület tető és erkély nélkül, csupa négyszögletes kövekből, melyek vasfogókkal és ónnal vannak átöntve és rajta sok kőből fara­gott művészies alak és csiga, melyen át az esővíz lefolyik. Bele csigalépcsőkön le­het menni. A katolikusoknak, luteránu- soknak jól felszerelt s tekintélyes iskoláik vannak. A félkáptalan (az egri káptalan, amely a török hódoltság idején Jászón és Kassán székelt) itt székel, valamint a Közli: Dr. Uécsey Zolián főkapitányság is, Jól felszerelt fegyver* házzal. Laknak itt más császári haditisz­tek és hivatalnokok is. A generális há­ború idején az összes erősségekkel, vá­rakkal, egyházakkal, grófságokkal és is- pánságokkal, városokkal rendelkezik. Há­rom mérföldnyire innen már hódolt terü­let van, mely a martalócok miatt igen veszélyes, mert ezek elfogják a kereszté­nyeket s a törököknek eladják. A város­nak három körfala van, belülről pedig el­rejtett bástyák. Két kapuját hetenként felváltva tartják nyitva és naponként a ki­nyitásnál és becsukásnál a császár ré­széről száz darabont van jelen fegyvere­sen s két tiszt buzogánnyal vagy fokos­sal. A város részéről a dobos, a kapitány s a legfiatalabb tanácsosok egyike. Az egyik zár kulcsa a császár emberénél, a másik a városnál van és egymás nélkül nem nyithatják ki a kaput. A külvárosok meglehetősen nagyok s palánkkal és ka­rókkal vannak körülvéve. Amely oldalon nyitva ál a kapu, ott tartják a heti és évi vásárokat. Mivel félnek az árulástól, so­kat nem bocsátanak a városba. A Tokaj felé eső részen csak a mezőn és külváros­ban tartják a vásárt, mert félnek az el­lenségtől. Magyarul, tótul, lengyelül és németül beszél a lakosság, de többnyire magyarul. A három nyelvet fáradtság nél­kül egymástól tanulják a gyermekek. A tulajdonképpeni Magyarország csak e vi­déken kezdődik. Ezért itt az erkölcsök, szokások különböznek a németekétől és tótokétól. És különös, hogy egy félórá­nyira a várostól egy egész német falu van, neve Messe (Miszlóka) s mindamel­lett, hogy magyarul is tudnak, kötelesek német lutheránus papjukat megtartani.” * A bezárt és megnyitott kapu. Simplicis­simus leírásúban két városkapu szerepel: a déli és az északi. Az egyik a Hernád síkjának nyitott utat, a másik a hegyek forgalmát vezette a városba. A kettős hő­fallal övezett, erődített városnak volt azonban egy harmadik kapuja a felső és alsó kapun kívül, ez a kapu a Forgács­utcai kapu volt, amelyet II. József csá­szárnak 1783-ban tett látogatása óta Jó­zsef kapunak, Porta Josephinának nevez­tek el. Ezt a kaput 1730—1740 között ex odio religionis” befalazták. A kato­likus restauráció ebben az időszakban volt a legerősebb Kassa városában. A protes­tánsok istentiszteleti helyei és temetői a városfalon túlra,” a magasabban fekvő hustákra (hochstadt) szorultak. Az evan­gélikusoknak a mostani Forrás-utcán, a reformátusoknak pedig a Szepsi-úton levő temetőben volt ideiglenes, fából épült templomuk. A belvárosból ide a Forgács­utcai kapun át vitt az út. Már most a vá­rosi hatóság, hogy megnehezítse a protes­tánsoknak a templombajárást, befalaz- tatta a Forgács-utcai kaput és amikor a buzgó híveket ez sem riasztotta vissza a templombajárástól, hanem nagy kerülők­kel, .az északi és déli kapun át jártak templomukba, a tanács ünnepnapokon „azok nagyobb megszentelése végett” még az alsó és felső kaput is bezáratta, úgy, hogy a húsvéti ünnepek közeledtével a protestánsoknak ki kellett költözniök a városból a külvárosba és csak ünnep utáni kedden tértek haza. Később bevonható és lebocsátható pallót alkalmaztak a kapura, hogy a gyalogosok járhassanak azon. H. József császár, 1783-ban, Lengyel- országból visszatérőben fordult meg mint uralkodó Kassán és ekkor a protestánsok kérelmére első útja a Forgács-utcába ve­zetett. Megnézte a kaput, majd maga elé citálta Klestinszky József városbírót, aki elmondotta neki, hogy miért záratta be a tanács a kaput. A császár annyira fel­indult ezen az előadáson, hogy botját rá­emelte a bíróra. A császár elrendelte, hogy a kaput nyissák meg. Elkészült az árok átboltozása és felépült a díszes új kapu, amelyen hármas nyílás volt, középen a kocsik, kétoldalt a gyalogosok számára. A kapu ívén latin felirat örökítette meg II. József emlékezetét. Felelős szerkesztő: LÜKÖ GÉZA Felelős kiadó: NEDECZKY LÁSZLÓ STÁDIUM SAJTÓYÁLLALAT RT., BUDAPEST, VIII, RÖKK SZILÁRD UTCA 4. — FELELŐS» GYŐRY ALADÁR IGAZGATÓ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom