Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám)
1939-06-25 / 143. szám
' 1939 JÚNIUS 25, VASARNAP 7 Egy csonkaországi magyar felvidéki feljegyzései (Szellemi kettészakadás felé?) Irta: Sárkány Oszkár (A fiatal magyar tanár és tudós, akinek cikkei annakidején sokat szerepeltek a prágai Uj Szellem hasábjain s aki a cseh és szlovák probléma egyik legkitűnőbb ismerője volt Magyarországon, a felszabadulás után tanári állást vállalt Rimaszombaton. Alábbi cikkében beszámol többhavi felvidéki tapasztalatairól és elő szőr foglal állast olyan kérdésekhez, i amelyekkel illik nyíltan szembet nézni.) Alig egy éve egy Prágában megjelenő magyar folyóiratban futólag jellemeztem az akkori Szlovenszkó magyar kulturális helyzetét. A csehszlovákiai magyarság kulturgócai Magyarországon maradtak, a magyar tájak magyar városok, elsősorban Budapest felé gravitálnak, — központ híján a csehszlovákiai magyarság szellemi élete elszegényedik, a magyar kultúra színképét leegyszerűsítve veszik át, az irodalom regionalizmusban és dilettantizmusban keres menedéket — ezeket írtam körülbelül. Tagadtam a felvidéki szellem meglétét, sőt tagadtam lehetőségét is. Nem hittem, hogy Szlovenszkó magyarsága valaha önálló szellemi életet élhet. S ma? Ma, egy fél éve a fel- szabadulás után van felvidéki magyar szellem. Csak irdatlan nagy hodályok hirdetik az út mellett, hogy átléptük a húszéves határt. A gondosabban figyelő szemeket nem kerülik el a lakosság jobb ruházkodása — de máskülönben semmi sem választja el látszólag a két országot. Ugyanaz a nyelvjárás csendül a határ mindkét oldalán s ugyanúgy zöldéinek az erdők, ugyanúgy virágzanak a fák. Sem előbb, sem később. Tavaly ilyenkor a budapest—pozsony— prágai vonalon utazgatva figyeltem azokra az apró jelekre, melyek elárulják, hogy más országba léptünk át — ma egy egészen kis felvidéki városban élek. Esténként lejárnak a városba az igazi felvidéki -szelek és hidegek * s Htr kisétálok valamelyik dombra mélyen beláthatok a hosszú völgyekbe, melyek a hegyvilág szívébe vezetnek. Ez a táj itt körülöttem nem a magyar Alföldből szakadt ki, egyénibb, sajátosabb színei vannak. Síkság, kiszélesült, kényelmes folyóvölgy, de nyugtalanító hegyrögök emelkednek ki belőle, s méltóságteljes hegyvonulatok cikk-cakkolja be köröskörül a látóhatárt. Külön ország volt ez a táj mindig s a városka Magyarország egyik legna- gyobbmultú vármegyéjének székhelye: királyok fordultak meg é megyében és legendákat hagytak maguk után. Nincs messze ez a kis falu, ahol emlék hirdeti, hogy igazságosnak nevezett királyunk ott tanította meg az urakat a paraszt szere- tetére, megbecsülésére. S talán nem véletlen, hogy ez a vármegye tisztelte meg magát azzal, hogy a legforradalmibb magyar költőt, Petőfi Sándort táblabírójává választotta. Tavaly Prágában vagy Pozsonyban csak a magyart látták bennem csehszlovákiai magyar barátaim — ma pedig, ebben az országnyi megyében, melyhez ősi családi kapcsolatok is fűznek — csak anyaországi vagyok, s ez a szó: bármily édesen és biztatóan csendül is első tagja, sokkal jobban távoltart, mintha még mindig útlevéllel kellene közlekednünk. Anyaországi vagyok, sőt magyarországi, vagy csonkás meg óhazai. Sohasem hallottam még felvidéki ember szájából, hogy felvidékit és anyaországit azonosított volna s így szólt volná: mi magyarok, mi magyarországiak. A nyelv megtagadja az engedelmességet, bár a szellem talán elismeri az összeolvadás szükségességét. A nyelv, talán akaratlanul is, még mindig respektálja azt a határt, melyet az ész régen nem ismer el. Ha velem beszélnek, Magyarországot emlegetik, „lenn nálatok”, „lenn Magyarországon” mondják s szavuk nyomán hirtelen végtelenbe tárul közöttünk a távolság. Azután, a döbbent csendben, megpróbálom helyreigazítani a nyelvbotlásukat s mindketten elpirulunk mélyen, szégyeljük magunkat kicsinyes és pártoskodó magyarságunkért. S azután elkezdenek beszélni arról, hogy miért érzik ezt a távolságot, arról, ami közöttünk van. „Anyaországi" — hallom a szót és összerezzenek. Tudom, lehet ezt a szót nyugodt, tárgyilagos hangon is kiejteni, hiszen a gyakorlati életben sokszor szükség van ilyen megkülönböztetésekre. De feltolakszik mégis a kérdés: nem vagyunk-e hát elsősorban és minden volt határok fölött magyarok? Van-e értelme ennek a megkülönböztetésnek, szabad-e egymást az anyaországi és felvidéki egyformán fájdalmas stigmájával illetni? Nincs e szókban semmi bántó, nem sért, nem sebez egyik sem akkor, mikor csak egy történelmi differenciálódást állapít meg. Mégis: távolságokat teremt ember és ember, magyar és magyar között, valami gyanakvás és dac jelenik meg az arcokon és ilyenkor fokozottabban érzik azt a húsz évet, fokozottabban érzik összetartozásukat, a felvidéki- ségüket, melyre húsz éven. keresztül csak az írástudók gondolták. Az egyszerű emberek csupán magyarok voltak, minden árnyalat nélkül. Ma megtanulták és érzik, hogy ők felvidékiek s valljuk meg, erre az anyaországiak tanították meg őket. Beszéljünk őszintén. Uralomváltozás nem mehet végbe kisebb súrlódások, megrázkódtatások, fennakadások nélkül. Ezt sejtettük. A tragikus csupán az, hogy a Felvidék akkor érett meg arra, hogy külön szellem, külön lélek, külön táj legyen, mikor lehullottak a cseh bilincsek s mikor az első magyar katona átlépte a trianoni határt, akkor erősödött, mikor Sztranyavszky a benesi szellemről beszélt a képviselóházban s minden szó, minden nyilatkozat, mely azóta a Felvidékről illetékes és illetéktelen magyarországiak szájából elhangzott, csak erősítette az elidegenedés szellemét. A felvidéki szellemet sem a táj, sem a népi összetétel, sem a közgazdasági egymásrautaltság nem indokolja, egyedül húsz évnyi történelem. Húsz év csalj egy pillanat a nemzet életében, de nagy idő az egyénében. Húsz évnyi élményből hagyomány fakadhat s csak rajtunk áll, hogy e hagyományból egy tájnak állandó ellenzékiséget szító emléke, vagy pedig munkáltató és ható nemzeti örökség legyen. Nem a felvidékiek, az anyaországiak hibásak, hogy ma újra ketté akar szakadni a magyar. Most bosszulja meg magát húsz év hamis, bekötött szemű szemlélete, csak a sérelmekre, csak a passzivitásra néző kisebbségpolitikája. Az anyaországi magyar ideálja a passzivitásba burkolózó, önvérébe rothadó kisebbségi, aki azonban piros-fehér-zöld zászlót rejtegetett a padlásán és titokban cigányozott — általában mindent titokban csinált, titokban volt magyar, mert másképpen nem lehetett. De vétkesen elhallgatták előttünk a kisebbségi magyarság építő munkáját, mindennapi életét. Nem ismertük annak a magyarnak az ideálját, aki magyar iskolában magyarul tanított magyar gyerekeket, magyarul írt, magyar egyesületeket szervezett, de mindezzel igyekezett beilleszkedni az új rendbe, hogy mentői több anyagi és szellemi előnyt tudjon biztosítani a magyarságnak, hogy mennél jobban ki tudja használni azt a keretet, melyet a kisebbségek számára a törvények is biztosítottak. Ez a típus, nem mondhatom, hogy az Anyaországban népszerűtlen volt, mert egyáltalában nem ismerték. Sőt, ma sem akarják még elismerni a dolgozó kisebbségi magyart. Az anyaországi tisztviselő, katona, tanár tájékozatlanul. téves fogalmakkal terhelve lépte át a húszéves határt: a felvidéki magyarság jogaival, kultúrájával, intézményeivel szemben teljesen tájékozatlanul állott itt. Mindez végtelenül fájdalmasan érintette a felvidéki embert, aki méltán azt hihette, hogy az anyaországi magyarság nemcsak visszavárja az elszakadt testvéreit, hanem szerető gondoskodással kíséri életüket, munkájukat, törekszik megismerni kultúrájukat. Ezzel szemben — tisztelet a kivételeknek — rosszindulatú tájékozatlanságot találtak, mely benesi szellemet, kommunizmust szimatolt minden szociálisabb megmozdulásban. Az anyaországiak nem a dolgozók, hanem a passzívak magyarságát ismerték el. Megkezdődött a kákán is csomót keresés, a szimatolás. Keresték azt, ami elválaszt. Megdöbbentő különbségeket fedeztek fel egyesek anyaországi és felvidéki között. Egyesek szerint pl. a felvidékiek erkölcsi érzéke is megromlott. Mikor megkérdezték, hog miben látja a felvidékiek erkölcstelensc gét, az anyaországi azt felelte, hogy a asszonyok rövid szoknyát és selyemharisnyát hordanak. Valóban vannak különbségek. Ez első sorban abban van, hogy a felvidékiek szó ciális szelleműek, az anyaországiak kevésbé. (hogy ne legyünk egészen sötéten- látók). Felvidéki és anyaországi már szinte idegenkedve, ellenségesen méregetik egymást. A felvidékiekben önkéntelenül is kifejlődik valami védekező magatartás: az egyiknél dacos megvallása a felvidéki szellemnek, tehát nyílt elkülönülés, a másiknál passzív visszavonulás a „húszéves cseh iga“ szólamai mögé. Nehezen nyílnak a felvidéki szívek. Nehéz túljutnunk a „hála Istennek felszabadultunk” stereotyp szólamán. Ha tesznek megjegyzést az anyaországiakra, az anyaországi szellemre, bátortalanul kezdik. Csak a pszichológus sejti, hogy a húsz évi szenvedés folytonos emlegetése mi mindent takar. Érdekes, hogy játsszák ki magukat egyesek a passzív rezisztencia emberének, hogy idomulnak ahhoz a rabmagyar eszméhez, amit az anyaországiak elvárnak tőlük. Hangsúlyozzák, mennyire nem vették tudomásul az idegen uralmat: nem tanultak meg sem csehül, sem szlovákul, nem érintkeztek az új urakkal. Igaz, azzal sem dicsekednek, hogy menynyiben vettek részt a magyar közösségi munkában, nem dicsekszenek azzal, hegy a magyar pártok tagjai voltak, nem dicsekszenek azzal, hogy magyar egyesületekben, magyar megmozdulásokban részt kértek. Aki nem szidja a cseheket és nem fon glóriát a magyar-szlovák testvériség köré, ellenben magyar kultúrmunkáröi, a magyar élet törvényszabta lehetőségeiről beszél, mindjárt gyanús színben tűnik fel. Az anyaországi szánakozik és borzadozik, de sajnálkozásába már egy kis lebecsülés vegyül. Hivatva érzi magát, hogy kultúrára, szocializmusra ő tanítsa meg, mintegy késy- szeríti asszimilációra. Ezt a passzív felvidékit befogadja az új elit, minden igazoláson könnyen keresztülcsúszik, mert hi-1 szén egyáltalában nem fejtett ki tevékeny-1 ARAI PENGŐ séget. Mennyivel nehezebb a gerincesebb, őszintébb, értékesebb rétegnek a sorsa, mely nem találja el a hangot, melyet az anyaországiakkal használni kell, s újra csak ellenséges légkörben kell küzdenie jogaiért, állásáért, munkájáért. Nem csodálható, ha a lelkek mindinkább ráébrednek arra az összetartó erőre, amit az a bizonyos húsz év jelent, s bezárulnak, ha az Anyaország mostoha képében jelentkezik. El fog jönni az idő, mikor majd a magyar szellem tragikus kettős arcáról fogunk beszélni. Mint a másfélszázados három részre szakadás után is súlyos harcok után tudott csak kiegyenlítődni Kelet és Nyugat szelleme, úgy hosszú küzdelmekre lesz szükség, míg a nemzeti szellem újra egységes lesz. Beiktatták az új jászóvári prépostot Szombaton örömtől könnyes szemmel ültek össze ősi monostorukban, az immár mintegy 800 éves Jászóvárban a jászó- premontrei kanonokrend tagjai és a testvér csornai premontrei kanonokrend kiküldöttei Gerinczy Pál ör. jászóvári prépost-prelátus beiktatására. Az ünnep előestéjén érkezett meg Jászóra a rend római generális apátja, Noots Hubert az új pré- post-prelátussal. Szombaton délelőtt 10 órakor kezdődött meg a káptalan, amelyen a generális apát felolvasta a Szentszék kinevezési dekrétumát, majd Spilka Lőrinc dr. prépostsági perjel latin nyelvű beszédben a generálisapátot, magyar nyelven pedig az új prépostot üdvözölte. Gerinczy Pál dr. válasza után pompás menetben vonult a prépostsági székesegyházba a premontrei kanonokok mintegy száz főnyi serege. A székesegyházban felbugtak a csodaszép orgonán a Te Deum felséges akkordjai és ennek éneklése közben vonult a szentélybe kíséretével az új prépost-prelátus. A temylomban ekkor már elfoglalta helyét Teleki Pál gróf miniszterelnök, Hóman Bálint kultuszminiszter, Bubnics Mihály püspök, a rozsnyói, Csárszky József püspök, a kassai egyházmegye apostoli kormányzója, Steiner Miklós csornai premontrei prépost-prelátus, Endrédy Vendel zirci apát. Szily Kálmán államtitkár. Pa- tay Sámuel Abauj vármegye főispánja, Borbiró Ferenc kassai főispán, Fáy István Pestmegye főispánja, Pohl Sándor kassai polgármester, Hermann Hermenegild ferences tartománvfőnök és még számos egyházi és világi előkelőség. A generális-apát stallumába vezette az új prépostot, aki ezután főpapi trónusán fogadta a rend tagjainak hódolatát, majd fényes papi segédlettel ünnepélyes hálaadó szentmisét pontifikáit. Mise alatt a prépostság növendékeinek énekkara ősi gregorián énekeket adott elő. Evangélium után Gerinczy Pál dr. beszédet intézett a jelenlévőkhöz. Hivatkozott arra, hogy már a rend alapítójától. Szent Norberttól programként kapta az Eucharisztia tiszteletét, ez töltötte meg a rendet új erővel és ez, erősítette válságos korszakokban. Olyan program ez, amely minden időkben és mindörökre aktuális. Ehhez a programhoz nem kivánhat hozzáadni semmit. A szentmise után az új prépost-prelátus a harangok zúgása közben áldást osztva vonult el a hívők között. Délben a prépostsági székházban vendégelte meg az új prépost és rendje a préposti installáció alkalmából odaérkezett előkelőségeket. M&gpeticionáliák Orosz Mi báty jászapáti képviselő mandátumát A Magyar Élet Pártjának jászapáti szervezete az Ulain Ferenc dr.-ral szemben csekély szótöbbséggel megválasztott Orosz Mihály megválasztása ellen petíciót nyújtott be a m. kir. Közigazgatási Bírósághoz. az 1938. évi XIX. t.-c. 126. szakasza és 55. szakasza alapján. Az idézett törvénycikk szakaszai kimondják, hogy országgyűlési képviselővé csak az választható meg. aki a megválasztás előtt egy évvel egyenes adót fizetett. Miután Orosz Mihálv megválasztása előtt egy évvel egyenes adót sehol sem fizetett, érvénytelenségi ok forog fenn, s mandátumának átríását Ulain Ferencre ezen az alapon kérik a peticionálók. FELVIDÉKI 1 B FÉmm hírlap '• í;i(lóhivatal, Bp, Vili, Jőrsét-krt 5. Tel efon szám j 144-400
