Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám)
1939-06-21 / 139. szám
1939 JÚNIUS 21, SZERDA TEMJIDEÍCI Felvidéki tapasztalatok Irta: Szvaikó Pál Tizenöt éven át minden tavasszal, amikor a májusi vagy a júniusi napfény érlelni kezdi a gabonát, leutaztam Prágából néhány napra Délszlovákiába, hogy hónapokra kiható új benyomásokkal térjek vissza kisebbségi állomáshelyemre és a friss élmény erejével végezzem munkámat. Budapesten sem lettem hűtlen a szokáshoz. Az idő eljött, vele a nyugtalanság is, s látni akartam, amiért dolgozom. Mert érte dolgozom, a Dél- szlovákiából lett Felvidékért, — ma talán tudatosabban, mint az első hónapokban a visszatérés után. Akkor azt hittem, a beolvadás hamar megtörténik, Prága, a kisebbségi sors, a „felvidéki magatartásnak” elkeresztelt valami hamarosan romantikus élmény lesz, medália egymillió kisebbségi harcos mellén és jó magam is elmerülhetek majd a selymes vizű magyar óceánban, mert életelememmé válik részletprobléma és külön, kellemetlen érzés nélkül. Amikor az első panaszok jöttek, a nagy átképzés elmaradhatatlan tüneteinek tartottam őket, átír enéti gazdasági és nézetbeli különbségeknek, amelyeket minden erővel tompítani kell, nem kiélezni, keresni az áthidalást. Változás sehol sem történhetik súrlódás nélkül, gondoltam. A legtökéletesebb szervezettel rendelkező németek sem tudták máról-holnapra eltüntetni Ausztriát vagy a szu- détanémet föld különbségeit s barátaimtól még ma is híreket kapok Bécsből, vagy Reichenbergből, tele a felvidékiekhez hasonló problémákkal. Az egybeolvadás ott sem fejeződött be. Tökéletlenségek torzítják a boldog együttélést, az osztrákok és a szudétanémetek néha türelmetlenkednek. A porosz szereti a besózott halat, az osztrák irtózik tőle, s ha most heringet tálalnak eléje, kész a konfliktus. A bécsi lány életeleme a kacér pipere, a hannoveri szűz a bakancsot kedveli és a bunkóba font hajat a fején, elég nehéz az eltérést kiegyensú- lozni. Azt hittem — s előre bocsátom: lényegileg ma is azt hiszem —, hogy a felvidéki ember és az anyaországi között ugyanilyen apró és külsődleges különbségek késleltetik a teljes összeegyeztetést. Nem törődtem a panaszokkal, elnyomtam őket, a túlérzékenységet kitenyésztő kisebbségi sors következményeit láttam bennük, a megszokott életmód hirtelen megváltozását, a leszegényedett magyar állam váratlanul jött túl nagy gazdasági megterheltetésének átmeneti bajait. Tudtam, hogy az anyaország közvéleménye teljesen tájékozatlan a Felvidék helyzetéről, nem érti a kisebbség problémáit, de reméltem, amint közvetlenül megismeri, megváltozik a véleménye is. Mosolyogtunk, amikor a felszabadulás után az első jószándékú, lelkes magyar hölgyek meleg harisnyákat hoztak például Mátyusföld- jére és ugyancsak csodálkoztak, amikor a kisebbségi magyarok (a kisemberek s nem az „előkelőségek”) ruhatárát gazdagabbnak találták az otthoni átlagnál. De nem mosolyogtunk többé, amikor hónapok múlva a mi ruhatáraink is ürülni kezdtek és kárörvendő hangok a „hozzárongyosodásról” beszéltek. Hálásan könyveltük el, amikor budapesti asztaltársaságok vacsora után gyűjteni kezdtek a felvidékiek fölsegélyezésére, •— de a Nemzeti Bank tisztviselőjének leesett az álla, amikor a pénzbeváltásnál Galántán például észrevette, hogy a járás lakosságának több pénze van, mint egy magyar megye lakosságának. Viszont bántani kezdett, amikor a magyar közvélemény egy része e tényből azt a következtetést vonta le, hogy „az elmúlt húsz év alatt nem a kisebbség szenvedett és nyomorgott, hanem a kifosztott anyaország” — s ezért most kárpótolni kell. Ha valaki okosan és szorgalmasan dolgozik s munkáját szociális becsülettel kollektiven meg tudja szervezni, semmiféle helyzetben nem kell és nem szabad nyomorognia, még a kisebbségi sorsban sem. Csak aki sültgalamb formájában várja a megoldást, kerülhet menthetetlen helyzetbe. A kisebbség szegény volt, kizsarolt és kinullázott. de sohasem koldus, mert minél nagyobb lett a reánehezedő nyomás, annál inkább tudta erejét megszervezni és a meglévő adottságokat ügyesen kihasználva, gazdasági létét megalapozni. A gazdag ruhatár, a rengeteg bankbetét, amit a felszabadítók találtak, az egészséges és okos ellenállás jele volt, a fölébredt magyar életképesség dokumentuma, a hangyaszorgalommal épített gát, amit a kisebbség a hódító előnyomulás elé vetett. A változás tehát nem koldusokat talált a Felvidéken, nem olyan szenvedőket, mint a magyar romantika és illúzió az otthoni elképzeléseket alapul véve látni kívánta. A kisebbségi középosztály lerongyolódott, igaz, elvesztette régi fölényét, de a nép széles tömegei épek maradtak, s ha nyugateurópai viszonylatban, vagy a csehek gazdaságához arányítva sorsuk eléggé kiegyensúlyozatlan volt is, átlagos civilizációjuk a keleteurópai színvonalat messze túlszárnyalta. A kisebbségi szenvedés más természetű volt, nem a koldusszegénységről regélő primitív elképzelésnek megfelelő. A kisebbség inkább nemzeti voltában szenvedett, nem annyira gazdasági téren. Fogyott, mint nemzet háttérbeszorult, kénytelen volt tűrni, hogy idegen elemek íu- rakodjanak közéje, káderei bomladoz- tak, középosztályát elrabolták. A kisebbségi ellenállás önkéntelenül hatalmas nemzeti önudatot érlelt meg, s az uralkodó idegenek éppen ezt az öntudatot sértették minduntalan. Az új állam büszkén hirdetett szociális lendülettel látott munkához, s a magyarokat többé-kevésbé kirekesztette az átalakításból, sőt a rovásukra dolgozott. Ez fájt, — de a szociális szél meglegyintette a magyarokat is, akik húsz év alatt megtanultak szociálisan látni és szociálisan berendezkedni. * Ezzel pedig eljutottunk ahhoz a tételhez, amely miatt ma másképp látom a felvidéki problémát, mint hónapokkal ezelőtt, amikor a nehézségeket és panaszokat a változás átmeneti sérelmeinek tekintettem és nem törődtem velük. Most ijedten tapasztalom, hogy a sérelmek nem múltak el azzal a gyorsasággal, amivel reméltem. Foglalkozni kell velük, s tökéletes megismerésük után keresni az orvoslást, amely a kívánt teljes összeegyeztetéshez és az úgynevezett „felvidéki probléma“ eltüntetéséhez vezet. Hónapokig gyűjtöttem a véleményeket és az adatokat, s most a júniusi hagyományos utazás a volt kisebbség életterében végleg meggyőzött a kérdés fel- szinentartásának szükségességéről. Látom, hogy van felvidéki probléma és a magyarság érdekében ugyanúgy meg kell vívnia — természetesen barátságos és megrázkódtatásokra okot nem adó módon, — érvényesítési harcát, mint megvívtuk odaát a kisebbségi küzdelmet. A tétel egyszerű. A felvidéki ember évszázados nyugati tradíciói és a legújabb húszéves külön fejlődés folytán tud szociálisan gondolkozni, sőt csak szociálisan biztosított légkörben tud élni az anyaországi ember egyelőre nem ismeri és nem kívánja ennyire a szociális kiegyensúlyozást. Nem érti, nem érzi, mindenképpen veszedelmesnek tartja. Nyolc havi magyarországi tapasztalat s most a felvidéki szemle után leszögezhetem e döntő tételt, a felvidéki probléma alfáját és ómegáját. S mivel a mostani felvidéki probléma, az általános szociális magatartás és igény, amit a felvidéki ember már ismer és követel, a magyar- országi még nem, idővel általános magyar problémává válik, sőt azzá kell válnia, ha a nemzet élni akar és szabadulni mai nyomorából, fontos és döntő dolog, érdemes felszínen tartani, kötelesség és küldetés, mert még minőik megvan a remény, hogy a kapott csapások ellenére a szociális szellem idővel az úgynevezett Felvidékről leáradhat az Alföldre és elterjedhet. Ez azonban távolabbi kérdés, bennünket egyelőre csupán a felvidéki ember mindennapja érdekel. * A magyarországi magyar nem érzi át még elég határozottan a szociális problémát. Félreérti, s a karitatív magatartást rendszerint összetéveszti a szociális magatartással, ami gyakran sérti az öntudatos embert s több kárt okoz, mint hasznot. Karitatív magatartás csak primitív, öntudatnélküli népekkel szemben érhet el tartós eredményt (s ilyen már kevés van Európában), mert a szociális magatartásnak egyik régebbi foka. Veszedelmesen emlékeztet mai formájában a madár vagy állatvédő ligák tevékenységére, nemes felbuzdulás, de tökéletlen és egy elmaradt szemléletből fakadt. Alig van politikai párt Magyarországon, amely a szociális kérdést lentről, a mély népi valóságból ismerné, s ne csak elméletekből, elképzelésekből. Nem élt eddig huzamosabb ideig olyan rendszerben, amely, ha tökéletlenül is, de új szociális törvények alapján kívánt fölépülni, nem használta ki intenzíven, szinte kényszeredetten a fegyvereket, amiket a papíron meglévő szociális törvénykezés kénytelen volt nyújtani a kisebbségnek is, nem érezte a saját bőrén, hogy nem a tömegből való kiemelkedés és az elkülönülés az érvényesülés módja, hanem az összefogás, a szolidaritás, a szociális rend által nyújtott előnyök minél erősebb belső kiépítése. Egyedül a felvidéki ember és a felvidéki magyar párt esett át ezen a szociális tapasztalaton. „Szociális élet“ előtte nem romantika többé, hanem gyakorlat, sokszor keserű tévedéseken és újrakezdéseken edződött gyakorlat. Egyik fiatal felvidéki barátom mesélte, hogy a nyilasok, akik hatalmas szociális műsorral jelennek meg a Felvidéken s így igyekeznek a csatornájukba terelni az elégedettleneket, csődöt mondanak a felvidéki ember előtt valahányszor a szocializmus elvét némi apró szociális gyakorlattal kellene dokumentálni. Egyszer bált rendeztek például egy más intézmény égisze alatt, s a meghívókat erős (és régi magyar) társadalmi kategorizálás szerint adták ki. A felvidéki embert nem lehet becsapni, az ilyen apróságban nyomban észreveszi a talmi jelleget. Ő átélte a szocializmus formáit, valamennyi tündöklését és nyomorát, a vérében van az alapérzés, s a meglévő magyar társadalmi kategóriák lebontását régen elvégezte. Jól tudja, hogy a szociális magatartás, igazság és igény nemcsak a törvényekben nyilvánul meg, vagy különféle segélyekben, hanem bent, a. lélekben is s így a szó szoros értelmében egy belső, szellemi magatartást jelent, amely legelsősorban az emberekkel való bánásmód formáiban mutatkozik meg. S ezen a téren érzi megdöbbenve a felvidéki ember, hogy a magyarországi stílus még nem jutott el mindenütt e természetes, belső szociális magatartásig, mert nem érti és nem ismeri el az emberek lelki egyenlőségét, amely megvan, bármily szigorú és kiépített is a külső hierarhia. Nem látja a lelki közösséget, amit a felvidéki ember régen meglátott és ápolt, mert szüksége volt rá. Az úr és a szolga kategóriája megvan természetesen a felvidéken is, mint minden rendezett civilizációban, de csak rangjelzés, fokozat és egészséges hirarhiában, s nem kasztkülönbség, vagy jog arra, hogy az emberekkel való bánásmódban különbségeket engedélyezzen. A magyarországiak az emberi bánásmód problémáit azzal intézik el. hogy „a felvidékiekben hiányzik a fegyelem”. Nem egészen. A felvidék fegyelmezetten egységes és nemzeti volt csehszlovákiai nagy harcában, az anyaország széthúzó társadalma ezen a téren valóban nem illetheti szemrehányással. De fegyelmezettsége öntuda5 A „i'iO Hungária” Nők Világszövetségén.,i díszes albuma, amelyet Mussol'ninek juttattak el tos és emberi maradt, nem dresszúra. Ma is tiltakozik minden dresszúra ellen, s az olyan patriarkális módszerek, amelyek egy primitívebb és beleszokott népnél gyors eredményre vezethetnek. mélyen és tartósan megsértik a nagy szociális öntudatú.előrehaladot- tabb embereket. * Felvidéki probléma van: a szociális magatartás és igény különbsége. Egy magyar államférfiú mondotta: „ha felvidéki paraszttal vagy zsellérrel beszélgetek, mindig az az érzésem támad, hogy Amerikát járt magyar áll előttem”. Az okos meglátás pontosan fedi a helyzetét. A felvidéki kisember olyan, mint aki tudatos részese az emberi jogoknak és civilizációnak. így is kell bánni vele, egy régibb kultúrfok patriarkális módszerei már nem alkalmazhatók nála. Ha mégis erőltetni kívánják, könnyen hasadás támadhat a magyar szemléletben: lesz egy felvidéki szemlélet és egy magyarországi szemlélet. A nyomait máris látjuk, ha nyitott szemmel utazunk a Felvidéken: az ottani ember visszahúzódik, elzárkózik, különül, „regát”-ról, „csonkákéról beszél, hangsúlyozza és tudatosítja másságát. Ezt az elválasztó folyamatot meg kell akadályozni, mert nem lehet cél és katasztrófát jelenthet. De a mód az eltüntetésére nem az erőszak vagy az elkendőzés. Csak az, ha az anya* országi ember, aki még a régi patriarkális világ társadalomszemléletében él, őszintén megismeri és megérti az „Amerikát járt parasztok” nemzeti szempontból ezer tűzben kipróbált modernebb magatartását és igyekszik hajlékonyán alkalmazkodni. Akkor aligha lesz lelki szakadás, aligha bomlik két szellemiségre a nemzet. * Most pedig hagyjuk az elméletet. Induljunk utazni, látni, tapasztalni. Levett kalappal, áhítattal, földi szennyet és port felejtve, mint a bűneiért vezeklő zarándok, keljünk át a komáromi vashídon, ahol először kapcsolták ösz- sze a Felvidék és a haza lelki kábeleit. Hindu-mohamedán utcai harcok Indiában Kalkutta, június 20. Az északnyugatindiai tartományban fekvő kerületi székvárosban kedden délelőtt ismét kiújultak a vallási villongások a hinduk és a mohamedánok között. A két tábor között véres utcai harcok támadtak, amelyek során kölcsönösen kifosztották az üzleteket, behatoltak a magánlakásokba és bántalmazták az asszonyokat. A rendőrség csak lőfegyverrel tudta helyreállítani a rendet. A zavargásoknak eddig öt halottjuk és több mint ötven súlyos sebesültjük van.
