Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám)
1939-06-18 / 137. szám
1939 JÚNIUS 18, VASÁRNAP TETsBIDEKI ■itV&ARHIMfAK 17 . A SZEGÉNYSÉG ÚTBAN A NEMZET FELE AMÍG EGY ZSEUKFlUeÓÍ tanító lesz Irta: Darvas József (Orosháza) Móricz Zsigmondi egyik könyvemről írott cikkében- úgy jellemezte a szegényparasztság életét, hogy az „áttör- hetetlen közeg” alatt folyik. Nem is lehetne ennél pontosabban meghatározni azt az anyagi okokból eredő, de a közösségi élet minden területén megnyilvánuló egyetemes gátlást, amely milliós tömegeket tart leszorítva a vigasztalan s az örömöket is csak a kevesebb nyomorúság fokával mérő társadalmi lét mélyére. A szegénység mindenképpen gátlás, de ha öröklött életforma, amely nem csak az anyagi javak hiányát jelenti, hanem az egyén egész kifejlődését meghatározó törvényt is, akkor meg éppen végzetes örökség annak a számára, aki beléje született. Áttörhetet- len közeg, amelynek elvétve akadó résein átbújhatnak a ritka szerencsések — de amelyet önerejükből áttörni csak az egészen kivételes emberek tudnak. Azok se mindig. Nekem a paraszti származás egy egész életre elég útravalót adott az osztálysorsként való szegénység apró örömeiből s nagy szomorúságaiból, éppen eleget ahhoz, hogy megtámogassam velük magamat gyenge óráimban, — de legdöntőbb élményeim mindig azok az emlékek maradnak, amelyeket az áttör- hetetlen közeggel vívott harcaimról őrzök. Egy tanító eljött a házunkba... Jól tanultam az iskolában, legjobban testvéreim között, — ez azonban nem jelentett többet családom számára a szokásos büszkeségnél. Nem emlékszem, hogy valaha is szó került volna, még tervezgetés formájában sem, hogy mi lesz velem a kötelező hat osztály elvégzése után, — tehát nyilván egészen természetesnek tartotta nálunk mindenki, hogy én is úgy folytatom majd, mint bátyáim: elállók béresnek, előbb kevesebb bérért s végül belőlem is jó, dolgos földmunkás lesz. De nem is volt semmi okuk, hogy másképpen gondolkozzanak felőlem, hiszen idegekbe ivódott törvényként élt létünk tájain az életnek ez a rendje. Az ötödik évben azonban új tanítónk jött: fiatalember, igazi tanító-lélek. Ő valahogy fölfigyelt rám s még azzal sem elégedett meg, hogy csak úgy bent az iskolában jobban szemmel tartson, hanem érdeklődni kezdett életem egyéb dolgai iránt is. Többször ellátogatott hozzánk, a faluszéli házba, először csak barátságos érdeklődéssel, azután pedig gyóntatgatni kezdte az anyámat, hogy kár lenne engem is apám, meg bátyáim sorsára szánni, hanem hát polgári iskolába kellene adni... Valóságos forradalmat okozott a családban. Nem azzal, hogy ilyen tervekkel jött hozzánk, hiszen anyám még ekkor és még sokáig nem is gondolkozott ezen komolyan, annyira keresztülvihetetlennek tartotta, — hanem csupán azzal, hogy egyszerűen eljött hozzánk. Egy tanító eljött a mi nyomorúságos, faluszéli házunkhoz, leült szegényszagú szobánkba, ahol fészekre ültetett kotlósok büdösködtek az ágyak alatt s az ágyakra sem került rendes takaró! Ha akadt eddig valaki Azt hiszem, még a gyermeke révén való fölemelkedés reményénél is döntőbb élménye volt ez anyámnak ahhoz, hogy végül is vállalni merte a harcot az iskoláztatásomért. Mert harcolni kellett érte. Az anyagiakért is, mert hiába kaptam tandíjmentességet, mint jó tanuló és hadiárva, még a néhány pengős beiratási díj, azután a tanszerek is szinte kibirhatatlan terhek voltak a mi Szegénységünkben. De még ennél is nehezebb volt legyőzni az erkölcsi akadályokat. Bátyáim sehogyan se akartak beleegyezni, hogy tovább tanuljak. Szenvedélyes, gyűlölködő szemrehányásokkal illették anyámat, amiért kivételezni akar velem, „urat akar belőlem hizlalni az ő keresetükön”, míg ők kint rokkannak meg a tanyákon, rohadnak el az istállók vackain. Azután ott voltak a velünk egy sorban élő rokonok és ismerősök. Szép szóval, ijesztgetésekkel, veszekedésekkel próbálták lebeszélni arról, hogy „urat csináljon a fiából”. Minden ürügy és alkalom jó volt nekik arra, hogy újra meg újra elővegyék. Ha valamelyiküket véletlenül nem vettem észre az utcán, már szaladt is anyámhoz: „Lássa, most se köszön! Hát mi lesz majd később! Meglátja még magát se veszi majd észre!” Esténként, ha összeültek nálunk egy kis bandázásra, szörnyű és megríkató történetekkel rémít- gették anyámat, amelyek mind úrnak nevelt szegénygyerekekről szóltak, akik éhen hagyták veszni öreg anyjukat... Csodálatos fantáziájuk volt az ilyen történetek kitalálására. Bizonyos, hogy makacs ellenkezésük mögött volt egy jóadag irigység is, — de elsősorban az osztály hangja szólt belőlük. Az osztályé, amely olyan áthidalhatatlan messzeségben látta maga fölött az úri A polgári iskola elvégzése után, amikor az életemmel továbbra is törődő tanítóm azzal állt elő, hogy most pedig be kell Íratni a tanítóképzőbe, lényegileg ugyanilyen nehézségeket kellett leküzdeni. Az ellenkezők, akik négy esztendő alatt valahogy mégis beletörődtek, hogy jól van hát, majd lesz belőlem egy rendes iparos, megint felhör- kentek. S most még anyagiak tekintetében is nehezebb volt a dolog, mert igen magas volt a beiratási díj: száz pengő, — számunkra egész kis vagyon s ezenkívül is még egy csomó szükséges, mert idegen messzi városba mentem. Nyáron aratni, csépelni szegődtem, hogy ne szoruljak teljesen bátyáim keresetére és a tanítóm is gyűjtött pénzt számomra ismerősei, barátai körében. Így azután mégis eljutottam az indulásig. Voltaképpen itt, a tanítóképzőben éreztem meg először, milyen irtózatosan nehéz küzdelmet vállaltam, helyesebben vállaltatott velem egy sorsommal törődő igaz, jó ember, mikor elhatározta, hogy föltornáztat a középosztályba. Most láthattam, hogy hiába az „urak” között, aki néha-néha érdeklődött a dolgaink iránt, az csak a végrehajtó volt, amint időnként számba vette lefoglalható párnáinkat s koszos kis malacunkat az ólban... És most akadt közöttük egy, aki másképpen is szóba állt velünk! réteget, hogy úgy érezte, aki oda fölkapaszkodik közülük, az számukra elveszett. Aminthogy legtöbbször így is van. De nemcsak az osztálysorsosok részéről nyilvánult meg ilyen ellenállás, hanem a velünk érintkező gazdag-parasztok részéről is. Bátyáim béreskedése, anyám napszámosmunkája révén tőlük függött mindenkori anyagi helyzetünk, — s ők egészen természetesnek tartották, hogy szinte feudális felsőbb- ségként, beleszóljanak családunk belső életébe is. A mi számunkra ők jelentették az „erkölcsi felsőbbséget” és gyakran döntőbben avatkoztak be sorsunk irányításába, mint a hivatalos hatalom. Anyám hosszú esztendőkön keresztül járt dolgozni egy zsírosparaszt családhoz, ahol nagyon szerették. Ha már végképpen tűrhetetlen volt a nyomorúságunk, mindig hozzájuk folyamodott előlegként egy-egy kosár lisztért vagy egy kis tüzelőért s ők mindig adtak. Amikor azonban megtudták, hogy miben töri magát velem kapcsolatban, egyszerre megszűnt a kedvességük. Szinte a személyük ellen irányuló merényletnek érezték, hogy valaki, aki az alattuk lévő rétegben él, a fölemelkedés gondolatával foglalkozik s anyámat egyre noszogatták ők is a szegényekkel egyazon, de más értelmű szavakkal: „Miért akar urat csinálni a fiából? Az apja sorsa már nem is elég neki!” Szegény anyám nem egyszer jött haza tőlük sírva. Csüggedten mondogatta: „Talán jobb is lenne Jóska, ha megmaradnál te parasztnak. Nem lesz ennek jó vége!” Nyilván nem is Íratott volna be a következő őszön a polgári iskolába, ha nem ígérte volna már meg a tantó úrnak ... szabadultam meg a lehúzó terhektől, még át kell törnöm a fölöttem lévő közeget is. Most találkoztam először a középosztállyal, mint osztállyal, legalább is a szellemével és rájöttem, hogy az az ember, aki elhatározta, hogy maga mellé emel, bizony csak egy ember az osztály összességéből. Tanulótársaim mind középosztálybeli fiatalok voltak, vagy legalább is a középosztályi gondolkodást és életmódot magukra szedett iparos családok gyerekei. Engem a félszeg, nyomorúságos öltözetű, rosszkinézésű parasztgyereket a legteljesebb visszautasítással fogadtak. Tudom, igen nyomorúságosán festettem: otthon mindig csizmában jártam s csak elutazásom előtt vett anyám számomra az ócskapiacon valami használt, nagy-csónakcipőt, hozzá silány cájgnad- rágot. Zokni helyett anyám elhasznált, fekete pamutharisnyáit hordtam, azt is madzaggal megkötve, silány, foltos parasztingeim voltak s nyakkendőt még soha nem kötöttem a nyakamra. így állítottam én be a piperkőc fiatalemberek közé, hatalmas, zöldre festett katonaládában cipelve szegényes holmimat. Felügyelő tanárunk már az első estén megszégyenített mindenki előtt, mert nem talált a ládában sem fogkefét, sem ruhakefét. S másnap tovább folytatódtak a keserűségek. Lent, az ebéldlő- teremben ugyanis állandó asztaltársaságok tagjait a legidősebb növendékek válagották össze. Hát engem senki sem vett maga mellé, hanem félreszorultam, egyedül, a „macska-asztal” mellé. Kis dolgok ezek így, messziről nézve, de számomra akkor döntő jelentőségű élmények voltak. Tanáraim között egy sem akadt, aki megpróbált volna keresztülsegíteni a kritikus napok nehézségein. Akadt ellenben egy, aki a részvétlenségen túl még belém is mart, kijelentvén az első ismerkedési órán, az egész osztály előtt: „Ilyen kinézéssel nem lehet tanító! Elijednek magától a gyerekek!” Így bizony elvadultam mindenkitől és tőlem is elvadult mindenki. Aki nem bírta, hazament a faluiába... Volt az osztályban még egy másik hozzám hasonló sorsú fiú is, egy nyírségi paraszt-gyerek: szintén hadiárva és nagyon szegény. A közös keserűségek egymásmellé sodortak bennünket és igen jó pajtások lettünk. Mindig együtt jártunk s közösen próbáltuk kivédeni a ránkszakadó sokféle bajt. Mert baj, az volt éppen elegendő. Alig, hogy átlábol- tuk valahogy az első napok szubjektív bántódásait, .megkezdődtek az anyagi nehézségek. Mindkettőnknek havi tizenöt pengőt kellett fizetnünk az in- ternátusi ellátásért. Nem volt ez nagy összeg, de szüléink soha nem tudták rendes időre elküldeni. És ha a hónap 5-éig nem érkezett meg — már citáltak le bennünket az igazgatói irodába s kijelentették, hogy ha nem fizetnek szüléink rendesen, el kell hagynunk az intézetet. Minden hónap elején útralié- szen állottunk hazafelé ... S az ügyünkkel foglalkozó tanároknak mindig ez volt a végső argumentumuk: „Aki még ezt se bírja fizetni, ne akarjon tanító lenni” ... Ezt hallottuk akkor is, mindig, ha egy-egy füzetet, könyvet nem tudtunk időre beszerezni. Én eddig mindig azt hallottam a tanítómtól, hogy bűn lenne nem taníttatni azt, aki olyan jóeszű gyerek, mint én s mert első és egyetlen középosztálybeli ember volt, aki egyáltalán szóba állt velem, velünk, azt hittem, hogy az osztály gondolkodása szól rajta keresztül. Most azonban itt, ahol szó sem esett a tehetségről, bűnről, még a rajtam, rajtunk való sajnálkozás formájában sem, látnom kellett, hogy tévedtem. Nehéz volt ilyen körülmények között komolyan, jól tanulni, pedig kellett, mert egy rossz felelet, egy intő azt jelenthette, hogy elveszítek minden kedvezményt, tehát a továbbtanulás lehetőségeit is. Én azonban egészséges voltam, szívós és konok s nem engedtem magam legyűrni. A barátom nem bírta az iramot, felőrölték a gondok, bajok: ő, aki szintén tiszta jeles bizonyít* vánnyal jött át a polgári iskolából, félMegkezdődik a harc Egyedül a „macska-asztal" mellett
