Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. május (2. évfolyam, 99-122. szám)

1939-05-07 / 104. szám

1939 MÁJUS 7, VASÄRNAP TEianMfci J^űV^RHIRBAE • • KÖNYV —KULTÚRA Vereckét magyarázzuk az idegennek... A% íuekéíí I mozgalmába most már teljesen bekapcso­lódott a hazatért magyar részek ifjiísága is. Nemrég tartotta nagysikerű hangverse­nyét a budapesti rádióban a mi büszkén dédelgetett rimaszombati Kodály-kórusunk, amely a húszéves kisebbségi korszak alatt elsőnek szakított a régi, idegen szellemű iskolai énektanítással és bátran nyomába lépett az anyaországi úttörőknek, örvende­tes, igazi nemzeti ünnep volt számunkra, midőn Blaha Lujza városában, a kedves Bátyiban éppen a nehéz rabság idején elő­ször csendültek fel az ősi igézetű magyar népdalok, az igaziak, amelyeket Bartók Béla és Kodály Zoltán mentettek meg, a mai magyaroknak lelki tisztulására és a jövendő fehéreinek magyarabb életépíté­sére. A Felvidék éppúgy büszke lehet a rimaszombati gimnázium Lackner László tanárára, mint az anyaországiak Borús Edére, aki tizenkét évvel ezelőtt elsőnek állt ki a nyilvánosság elé a budapesti Wes- selényi-utcai polgáristák élén Kodály- és Bartók-kórusokat énekelni. Az Éneklő If­júság-mozgalom azóta megnyerte a csatát az idegen szellemű konzervatívokkal szem­ben, komoly hagyománnyá vált intézmény, amely úgyszólván minden középiskolában teljesíti a maga fontos nevelői hivatását. Végig kell áradnia ennek a gyönyörű ma­gyar mozgalomnak most már az egész Felvidéken, alakuljanak meg minden visz- szatért magyar iskolában a Kodály-kóru- sok, hogy a felszabadult boldog ifjú nem­zedék is tevélceny részese legyen az ország- gos Éneklő-Ifjúság-mozgalomnak, öröm­mel adunk hírt a komáromi Szent Bene- dek-rendi gimnázium ének- és zenekarának budapesti szerepléséről is, a pár nappal ezelőtt lezajlott középiskolai ifjúság dalos­ünnepén, valamint a három felvidéki énekkar-együttes fővárosi bemutatkozásá­ról: a Rimaszombati Magyar Dalegylet férfikara (karnagya id. Halász József), a lévai Dalárda vegyeskara (karnagya Heck- mann István) és a Komáromi Dalegyesü­let férfikara (karnagya Schmidt Viktor). Bemutatkozásukat meleg szeretettel fo­gadta a magyar főváros közönsége és meg­győződött arról, hogy a felvidékiek nem­csak hogy nem felejtettek el magyarul da­lolni a sorvasztó húsz esztendő alatt, ha­nem az utóbbi években — szakítva a szok­ványosán idegen stílussal — már ők is be­kapcsolódtak az új magyar ének-zene-kul- túrába, amelyet ezekután nagyobb mérték­ben kell majd továbbfejleszteniük. A dekrntU KátUus ebben az évben ünnepli fennállásának négyszázados jubileumát. Az ősi debreceni református kollégium énekkara, az orszá­goshírű Kántus ma már elvitathatatlan szellemi tényezője nemzeti életünknek, te­hát vallásfelekezeteken felülemelkedő tör­ténelmi intézmény, amelynek jubileumát most az egész magyarság őszinte emléke­zéssel és hálával ü nnepli. A Kollégium európai műveltségű tanára, a nagy Ma- róti György alapította a Kántust az 1739. évi szörnyű pestisjárvány idején, amikor még az istentiszteleteket sem a templo­mokban hanem az utcán tartották. Maróthi György ránevelte a debreceni kollégium if­júságát a négyszólamú összhangzatos éneklésre. A veszedelem elmúltával állan­dósult az énekkar, a diákok örömest ta­nulták a „vocalis musicá”-t és a Kántus tagjai büszkén nevezték magukat „vocalis musicus”-oknak. A magyarországi ének­oktatás terén elévülhetetlen érdemei van­nak a Kántusnak. A Maradandóság Váro­sának polgárai kezdetben nem szívesen hallgatták a diákok négyszólamú éneklé­sét, a városi tanács figyelmeztette is a Kol­légium rektorát, hogy a diákok a kottából való éneklésükkel ne botránkoztassák a templomi gyülekezetei... Mégis a Kántus győzött; később annyira közkedvelt intéz­ménye lett a városnak, hogy a szabadság- harc bukása után benne testesült meg a nemzeti fájdalom és reménység. Az abszo­lútizmus nyomasztó éveiben a Kántus kö­teles volt elénekelni ugyan a Gotterháltét minden istentisztelet előtt, de elénekelték utána a nemzeti önérzetükben mélyen sér­tett diákok a rabok imáját is a Verdi Eabükodonozor” című operájából: „Érc igában nyögünk, mint barom, Irgalom, Szent Atyánk, irgalom!” Négyszázados di­cső múlt után a Kántus ma oly vonzó eleme a nagy magyar városnak, mint a hortobágyi nyári égbolton játszó délibáb. Az ősi Kollégium híres ifjúsági alakulatai közül ez az énekkar maradt meg a refor­mátus főiskolából fejlődött Tisza István- Egyetem egyik testületi szervének. A ked­ves Csokonai-Kör ünnepségeinek ma is el­maradhatatlan műsorszáma: a Kántus sze­replése. (V—ó.) Egy költő, a legjavából, Illyés Gyula arra vállalkozott, hogy megmagyarázza a sü­ket Európának: mit jelent nekünk, magya­roknak V e r e c k e visszacsatolása az ősi ha­zához. A majdnem reménytelen vállalkozást a Nouvelle Revue de Hongrie májusi számá­ban, tehát franciául kísérelte meg a költő. Még nekünk, magyaroknak is rendkívül ta­nulságos ez a költői kísérlet, mert érezzük-e, fel tudjuk-e fogni a vereckel ünnep jelentősé­gét? Húsz év óta nem beszéltünk róla, húsz év óta kikoptak szótárainkból a hágók és szorosok. Most, hogy visszajöttek, tudunk-e új fényt, mély értelmet adni az ősi fogalom­nak? Hát a nyugati idegen, érzi-e a szívünk­ben csöndesen lezajló vercckei ünnep törté­nelmi, nemzeti jelentőségét? Verecke egy kis község és az egyik kár­páti szoros neve — kezdi a magyarázatot a költő —, a világ teremtése óta nem tihri£nt itt különösebb esemény, csak egyszer 1043 évvel ezelőtt, Krisztus születése után 896- ban, amikor a népvándorlás utolsó hullámai­val Árpád vezérletével megjelent a kárpáti szorosban egy nép: a magyar. Azóta úgy élt Verecke a magyarok szívében, forrón, kife- jezhetetlen érzésekkel, mint az ember tudatá­ban a születése pillanata. Ért ebből valamit a nyugateurópai fölény? A történet száraz adatai helyett talán a poé- zis célravezetőbb. Minden magyar ismeri Ady Endrének pályakezdő nagy versét: Góg és Magóg fia vagyok én... Ez a vers mély szimbóluma Vereckének és Magyarország örök magatartásának Kelet és Nyugat, a múlt és a jelen felé... Olvasom a minap a következő szürke kis hírt: A szegedi Dugonics Társaság, a Tö­mörkény- és Dankó Pista-asztaltársaság tag­jai Tömörkény István halálának napján el­látogattak a temetőbe és kegyelettel tiszte­legtek a nagy szegedi író sírja előtt. Az em­bert váratlanul éri az ilyen híradás, nem tudja, hová raktározza el, mitévő 1 egyen vele. Illően a könyvespolcra nyúlok a För­geteg Jánosért és olvasni kezdem belőle a legszebbet, az ,,öreg embör napáldozatja” cimü elbeszélést, amely talán az egész ma­gyar novellairodalom legbájosabb és legmü- vészibb remekei között az elsők között sze­repel, — alig ismerten. Két évvel ezelőtt is, halálának huszadik évfordulóján, szinte ész­revétlenül futott el porai és müvei fölött az idő robajos árja, talán csak hajdani ivótár­sai a tiszaparti alacsony korcsmákban emlé­keztek meg róla hűvös cserépkancsó mellett, csöndes évödéssel, meg a Somogyi Könyvtár öreg alkalmazottai a Múzeum előtti kőpad- kán, szemben az elnémult folyóval. Amíg élt, csak a tisza-szögi embereknek élt, a „szögény-magyaroknak”, ahogy ö sze­rette nevezni becsületes népét. írásainak úgyszólván minden témáját, alakját onnan vette a homok vüágából, meg a vizenjárók és kétkézimunkások életéből. Számára Szeged óriási határán túl megszűnt az élet, ha mégis olykor elbarangolt például Boszniába, csajt azért tette, hogy megnézze, hogyan bá­nik szögedi embereivel a rideg messzi világ. Sietett is haza minden távoli kiruccanás után a szögedi szögbe, amelyet úgy ismert annak minden élőlényével együtt, mint ahogy a pusztai ember a körötte forgó világot, aki még azt is tudja, hogy az útszélen melyik fát mikor ültették el és hány búzaszemet szórtak a gyökerekre, hogy jobban meg- fogamzzon. ö formálta meg a legmaradan­dóbb szobrokat az alföldi nép legsajátosabb munkásrétegéről, a kubikusokról, akik ta­vasztól őszig szabad ég alatt táboroznak, sárban és esőben állnak, ott az áradó Tisza átszakadt gátjainál, bőrüket áztatja az át­csapó hullám s munkaközben szárad meg rajtuk a ruha. Iszonyú munka ez, a húst, amit télen át magukra szedtek, egy hónap alatt ledolgozzák, szikárok valamennyien, csak a lábuk szárán állanak hatalmas csomóba az izmok. Munkában a kubikos nem beszédes, mérges daccal feszül neki a dolognak, ha kérdik, csak morog s „úgy áll fogai között a kurta pipa, mintha a világot akarná fenye­getni vele...” íme, ilyen robusztus erővel rajzolt Tömörkény, roppant méretű éposz- töredékeket alkotott az alföldi őselemekkel viaskodó emberek életéről. Titkon rejtőző meleg szívvel figyelte meg a nehéz csizmákban lépő tanyai munkásokat, Halbör Förgeteg Jánost, Lónyakú Kása Andrást. Gavallér Garas Adámot, Vadlövö Enokot. Az ő vizenjáró emberei, ha megindul­nak a Tiszán, meg tudják különböztetni, me­lyik a csallóközi és melyik a Vágból úszó Par la route célebre de Verecke je vins A mes oreflles un vieux chant magyar retentit encore, Puis-je faire irruption prés de Dévény, Avec les chants noveaux des temps nouveaux ? (Verecke híres útján jöttem én, Fülembe még ősmagyar dal rival!, Szabad-e Dévénynél betörnöm Cj időknek új dalaival?) És így tovább francia fordításban az egész Ady-vers. Csüggedten, riadtan kérdezi a költő: mit ért meg ebből a sors-költeményből az ide­gen? Külön-kiilön magyarázni kellene neki Vereckét és Dévényt, Kelet és Nyugat kapuit. Magyarázni kellene az „új, az énekes Vazult”, magyarázni Pusztaszert... Ismernie kellene a külföldnek a sajátos magyar fonetikát, hogy a vers zenéjéből is értse meg sorsunk sikoltását, olvasnia kellene Hóman és Szekfíí Magyar Történetének öt kötetét... Nehéz és meddő vállalkozás, az idegen gyorsan tovább­néz a dunai exotikum fölött... A költő mégse adja föl reményeit és utol­sót kiált: — Európa népei, hozzátok szólunk. Van egy magyar közmondás: néma gyerek­nek anyja se érti szavát. Mi mégis arra ké­rünk benneteket, próbáljátok megérteni örö­meinket és fájdalmainkat, még ha m i va­gyunk is ez a néma gyermek. Ezer év óta, közöttetek, sok fájdalmunk volt és kevéske örömünk. Nos, Verecke is egy volt ezek kö­zül ... • (V—ó) * * jégdarab. Tömörkény világában az öselemek törvénye uralkodik, melyet azonban már megzavarnak az ősi tájon, a megláncolt vad­vizek ősi töltésein megjelenő mérges vas­bikák, a gözmozdonoyok és felugatnak a némaságba süppedt tanyák ablakaira. Tuda­tosan ragaszkodott ehhez a világhoz és bölcs gőggel vallotta meg szerelmét annak népe iránt. Szív és józanlátás jellemezte Tömörkényt, nem színezte, nem romantizálta a népet. Humora szelíden aranyozza be a történések csöndes folyását, de könnyeit sem titkolja el, mikor a „szögény-magyarok’ ’ mindennapi tragédiájáról, növekedő nyomoráról van hír­adással. Nem volt „népies szépíró”, aminek szerették volna öt elskatulyázni. Ha emberei szögediesen is beszélgetnek, mégse lokális író, és több volt, nagyobb volt, mint egy tájszólás krónikása. Korának vasárnapi, sal- langos népszínmű parasztlátásával elsőnek szállt szembe, ö a teljességet, a tökéletes hűséget igényelte, ez magyarázza meg aztán írásainak etnofgráfiai túltömöttségét. Nincs még egy írónk, aki oly hűen összefoglalta volna a szegedi nép Íratlan társadalmi tör­vényeit, mint Tömörkény István. Különös, hogy leginkább a modemek értékelték. Mi­kor 1917-ben elhúnyt, a Nyugat-ban egyszere hárman is búcsúztatták (Ady, Móricz Zsig- mond, Török Gyula) a szögény-magyarok igazlátó íróemberét. Ady megjósolta, hogy Tömörkény .olyan valaki, akihez el fognak járni iskolába, tanulni, sokat tanulni, esetleg nála tökéletesebbre menendő nagyobbak is.” Nem véletlen, hogy ma éppen a falukutatók, Féja Gézáék és Ortutay Gyuláék harcolják vissza elkallódott müveit a magyar élet ala­kító erői közé. Mert szabad-e elfelejteni ezt a kedves szögedi hangot, amikor más nagyobb nemzetek irodalma, így például a francia: szemünk láttára újhódik meg a délfrancia Giono kozmikus lírájából és a svájci Ramuz balladás prózájából. A szögedi embör nélkül, bizony mondom, szögényebbek volnánk. * „A tanyák fölött örökké jár a szél és zúgnak a fák levelei” — szól egyik mondata és a prózának ez a tündén zenéje jellemzi Tömörkényt. Most magamban zúgatom ezt a mondatot, mikor szép emléke előtt tisztelgek e baljós tavaszi éjszakában. Nem értékelem túl, ö se viselné el, ha megtudná, hogy most erényein és erején felül dicsőítgetném. Mikor egyszer nagyon dícsérgették, elszomrodva I fedte meg barátait: — Látom, hogy már nem szerettek... minek csináltok ilyen ko­médiát? — De annyit mégis megérdemelne jő Tömörkény István, hogy öszegyüjtenék kallódó írásait, felújítanák izzó erejű drámá­ját, a Barianglakók-at és legszebb novellái­ból egy kötettel ajándékoznák meg a kiadók valamelyik könyvnapon a magyar olvasókat. VASS LÁSZLÓ Finn techét ajánl a magyar ifjúságnak Papp Istvánf debreceni egyetemi tanár a Magyar Szemle hasábjain írott érdekes tanulmányában. A finn-magyar szellemi kicserélődésnek nem. szabad csupán a finn nyelv tanulásában kimerülnie, Finnország ne csak nyelvé- szeti szempontból érdekeljen bennünket, hanem a kifejlett folklor-kutatáson túl a. finn történelem, a társadalmi kérdések finn rendezése, a nemzetiségi kérdések finnországi alakulása és a finnn népegészi ségügyi berendezések szempontjából is« Akik az utóbbi időben északi rokonaink or­szágában jártak (például Kodolány János), azok elragadtatással és magyar szívük él- szorulásával tapasztalhatták, mennyire él- szorulásával tapasztalhatták, mennyire el­vesztették jelentőségüket finn földön a ná­lunk oly kirívó társadalmi különbseégek, kasztfaiak; a vagyoneloszlás sem mutat olyan óriási kilengéseket, mint idehaza: „Ott meg tudták és meg merték oldani a földkérdést — hangsúlyozza Papp Ist­ván —, földhöz juttatták a finn nép óriá-.i nagy tömegeit és senki sem kapaszkodóit görcsösen abba a már többszörösen meg­cáfolt gazdasági tételbe, hogy a nagybir­tok már csak azért is fenntartandó, mert av többet hoz. mint az elaprózott kisbirtok­rendszer...” Sokan úgy vélik itthon, hogy a primitív északi rokonnép csak tanulhat tőlünk, a nyugatias műveltségű, felsőbb­rendű testvérektől. Akik hosszabb időt töl­töttek Finnországban, másról győződtek meg: „Úgy látom — mondja tanulságként Papp István egyetemi tanár —, hogy bár kétségtelenül adunk mi is értékes indítá­sokat a finn szellem, kibontakozására, ne­künk mégis elsősorban tanulni kell jár­nunk északi rokonainkhoz. Tanulni azt a finn nyelvet, amely a maga tiszta szerke­zetével és eredeti összetételével, tősgyöke­res sajátosságaival és kicsiszolt művészies­ségével a mi veszedelembe jutott, idegen járomba kényszerített anyanyelvűnk iránt való kötelességre eszméltet; tanulni azt a finn életformát, amely a szociális igazsá­gosság útjára térve, két ellenséges népi tenger hullámverései közt is életrevaló és értékes fajtának bizonyította be a világ előtt ezt a maroknyi népet; tanulni as egyéni értékek megbecsülését, a népért való önfeláldozó dolgozás parancsát...” -— Vajha megfogadná nemzetünk a tudós- és iró-fiai által ajánlott finn leckét, amire különösen most van égetően sziilcség, a sorsdöntő időkben, mikor a magyarság harcot indít belső megújhodásáért, a tár­sadalmi és gazdasági reformokért a. ma­radi és a nemzet ősleikét tapodó idegen szelemiség ellen... A kultúrpolitika hiányairól, szociális gyengéiről már több- Ízben szólottunk ezen a helyen, legutóbb is azzal az érdekes kimutatással kapcsolat­ban, amelyet a Felvidéki Magyar Akadé­mikusok Szövetségének elnöke telt közzé a magyar egyetemekre került felvidéki főis­kolások anyagi viszonyairól. Cikkeinknek nagy visszhangja támadt a budapesti sajtóban, most legutóbb az anyaországi hivatalos diákszervekhez közelálló Egye­temi Híradó” foglalkozik erőteljes han­gon a magas tandíj és mellékdíj íratlan numerus claususávál, amely valósággal kizárja a szegénysorsú ifjúságot az egye­temekről. Az egyetemi tandíjak leszállí­tása azonban még nem oldaná meg telje­sen a kérdést, a középiskoláknál kell meg­kezdeni a reformot: az egyetemi és főis­kolai tandíj mérséklésével egyidejűleg mindenki számára megfizethetővé kel tenni a középiskolai tandíjakat is. Be kell vezetni azt a rendszert, amely minden ma­gyar ember számára, lehet az szegény annyira, hogy egyetlen fillért sem képes tandíjra fizetni, lehetővé teszi legalább a polgári iskola elvégzécét. Sőt, oda kell ezt az elgondolást szélesíteni, hogy az új magyar kultúrpolitika, idővel mindenkinek kötelezővé tegye a polgári elvégzését. Tra­gikus az — írja az Egyetemi Híradó —, hogy például a cseh elnyomatás alatt élt felvidéki magyarság, elsősorban is a pa­rasztság általános iskolázottsági és mű­veltségi foka sokkal magasabb, mint az Alföld lakosságáé, a szegedvidéki, vagy bármely más anyaországi táj egységéé! Hirdetjük újra, most már az anyaországi társak rokonszellemű csoportjaival, sajtói­val együtt, hogy új magyar kultúrpoliti- Jcára van szükség az egész országban, olyanra, amely csak az egyedül ogazságos kiválasztási kulcsot ismeri: a rátermett­séget, a tehetséget. Ezt az új kultúrpoli­tikát joggal követelik a magyar népi ré­tegek, amelyekből meg kell újhodnia, erősödnie a hulló középosztálynak, is. v. 1. 19 1 C4HH A SZÖGEDI EMBÖR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom