Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. május (2. évfolyam, 99-122. szám)
1939-05-07 / 104. szám
20 TEHHDEfcl J^ÄGVaRHIRME 1939 MÁJUS 7, VASÁRNAP Elfelejtett írók — elfelejtett írások 9 9 Öreg embör napáldozatja Irta: Tömörkény István Faragó Mönyhért mögúnta magát. Égy vöt, hogy ült eddig a tanyaház előtt a kispadon, aztán pipázott. Rossz dohányt pipázott a ga- rasos pipából. Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával. Volt ott eggy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtottá az epörfa az ágát. öreg mán ügön; ez ettül van. Eggy ága levált Oda esött Mönyhért elébe. Békésen. Nem ütötte meg Möny- hértöt. Mönyhért ültette ezt a fát ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét esztendő előtt. Gyiikerire zabát szórt, hogy a fa mögfogamzzon. No, adott is ötven esztendő óta ölég epröt a malacoknak. Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy széttekincsön a vidékön. Jő nép a fa, embórök. Leesött a faág. Mönyhért nézte. — Legyüttél? — kérdezte tülle. A faág leszáratt leveleivel zizögött neki. Beszélt. — No — mondta Mönyhért —-, ha mán legyüttél, faragok belülied a kis onokámnak kiskést mög fakanalat. Mán úgy is elúntam itt r agamat végképp. A faág zizögött tovább, hogy az de bizisten jó lössz. Mönyhért mostand elővötte a bicskáját. Mögnézte eggyik végrül, mögnézte másik vég- rül. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Ige- nyös, szép ág ez, még az öreg Szlráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj, még akkor fekete haja volt annak is. Mert lakodalmi bicskának vö.tte ezt a bicskát Mönyhért. De mindegy az. A vasát belefeszítötte az ágba és ketté hasította. Az ág ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvé- siben egy idejig eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött, később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lett belüle, kis kanál az onoká- nak, úgy hijják, hogy Marci, hanem borzasztó játékos fattyú. Faragja nagyapó elsőbb laposra, azután az ódalait barkácsolja, utóbb mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlítson és löhes- sön vele merni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, a többi odajár kint a földben, Isten áldásáért, óh, Mária, légy üdvöz. Csak a sánta varnyú gyün oda féllábon, de hisz könnyű annak féllábon járni, akinek csak egy van. Bár azért Így Is billög a kutyalélük és olyformán néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szóllani hozzá: — A Marcié lössz — mondja neki. — Hallod-e Matyó, a Marcié. Kanál. Matyó félszömmel adja tekintetit nagyapóra, oszt aszongya a szömtelen: — Kár. — Kár beléd az étel, kutya! — fakad haragra nagyapó. — No nézd. Ugyan hogy nem gyün ide a Hattyú, hogy mögtépázna vagy egyszer. — Kár, — kiabál vissza Matyó, hanem van annyi esze a csudálatos isten-bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik. Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyú. Mögneszelte hevertiben, hogy nevét ejtötték s ide követközött. Vén kutya mán a Hattyú, egészen fehér, de ez nem az öregségiül van, mert mindig fehér vót, azér is lőtt a mostani neve a neve neki. Hattyú egy lábával sebösen fejön üti Maty- kót, hogy mönnyön az útbul. Matykó kiabált és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, hogy védelmözné, — Én nem védlek — mondta most nagyapó —•, mert fekete a lelköd. Még Marcitul sajnálod a kanalat. Hattyú nem is tudta, hogy Matykó ilyen rossz. Most csudálkozik is rajta. — Aú! — igy szól! — De ügön — felel neki nagyapó —, ijen vót. No, ez mán sok. Hattyú leül a két hátnlsó lábára és söpri a farka a homokot. — De söpörsz — véli nagyapó —, pedig messzi van még a szombat délután. Ezzel a vijolenciának vége is szakad. Mönyhért kifaragta a kanalat és most mán az ág másik feleközetiből villát csinál. Evvel nagyobb gond jár, mert az ágait külön-külön köll farigcsálni. Hattyú nézi a munkát, a szömtelen Matykó mög egyször csak térgyire ugrik, Nagyapó rá is koppint a fejire a bicskavéggel, de Matykó nem mozdul. — No — mongya nagyapó belégyőződve a dologba — csakugyan ojan vagy, akár a kullancs. (Bánnya is Matykó az ijen beszédöt.) Még kész sincsen tökéletesen Mönyhért a villával, mikor zörögnek az úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak valamennyien, most szödték ki a földbül. Én édes jó Istenöra, de szépre nevelted az Idén. Gyün az embör, az asszony, az Etel Ián mög a Marci. Hogy hozza Marci a babot, hogy alig bírja. — Hozom a paszúrt, öregapám! — ldáltya. — ó, jó kis lelköm — mosolyog nagyapó és tekintettyelvel, könnybe lábbadt szömeji nézésivei a gyermökre téved. — Hát hozod? — Ahán — feleli büszkén a Marci és ezön most mán mosojognak mind valahányan. Zi- zög a száraz babbaj, hogy apa, anya válláról a földre veti. Anya min gyár vacsora kászoií- tása után igyekszik. Tüzet rak. Etel az epörfa alá a malomkőre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kúnos kék virág van bennök, Dorosmán vötték régön. Azután mén eggy bögrével az Istállóba, hogy egy fejet tejet hoz nagyapónak. Mert Mönyhért nem öszik főtt vacsorát, öreg ű mán ahhon, ü csak úgy mögissza a tejet, ahogy azt a mi istenünk a tehénbe ággyá. Azér is az első fejet az üvé. Hozza Is az Etel lám haraardossan, nagyapó pedig ojan szépen iszogatja a porcellán bögrébül, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl is áll és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú, sejömszőríi, msassmsmmmmmmmmmmm egész takaródzásra való törött bőrű subán szokott ott aludni nagyapó. Elsőbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén embör a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom. Avval aztán el is mén az öreg hummi. Szépen elnyújtődzlk és fehér hajai a fehér subaszőrbe elegyődnek. A nap mán áldozik, épp most van a földszélrül lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemrül még szinte visszaugrik, hogy még egyször ragyogó fehér haját végigöntse piros sugaraival. Mert úgy lőhet, mire röggel mögén előkerül, már nagyapót nem találja. Elszunnyadhat végképp, mert az ijen vén embör röttentő halandó. Matykó fölmönt nagyapó subája vállára, oszt behumta a szömit. Most úgy tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magába a kutyalélök, hogy ü mög a nagyapó hogy csinálták mög titokban a Marcinak a kanalat. Budapest — Eperjesnek Válasz egy Sárosból küldött tavaszi versre Haragszom. Mimó, nem vagy igazságos, kerted ben nem tűrsz demokráciát. Tartasz kis proletár virágát szidod, nem talál sz benne — mondod — gráciát. Pedig — emlékszelt a gyermekláncfű gyermeknyakunknak volt egykor vágyott éke, borzas fejére hogyha ráfujtunk, — pillanat, — szészállt, —jaj, mindennek vége. Loncsos virágja sárga kis fejét elsőnek szórta elénk a tavasz, a Tarca partján szedtük csokorba, szemünkbe kacagott a rongyos kis ravasz. A hóvirág sokkal rátartibb dáma volt, messzire kellett futkosnunk érte. A sóvári hegyek havas csúcsáig másztunk, ám szívesen tettük: a Micike kérte. Ibolyát szedni a Csatáry-kertbe bújtunk, lánc hídja ringott-rengett alattunk, Állítólag tanulni jártunk a kertbe, mert randevút ott, — fidoncl — nem kaphattunk. Szerény ibolyák lilás bársonyát új Lillák követték: sötétlö orgonák. Müllerék rácsán titokban téptük, — közbe Széli úrfi Bachot orgonáit. A sétatérről a zárda ablakát lestük: pattanó bimbók fehér menhelye. Köröttünk méhek ezre zsongott, — virágba borult két sor gesztenye. Gyöngyvirág tavasz műsora végén: csöngette halkan május szép dalát. Nem voltunk restek átugomi érte vén Kloór kisasszony magas kőfalát. S aztán elszállt, elmúlott minden, csak vendég felénk immár a Kikelet. Ne bántsd, Mimo e sárga virágokat, ők űzik el a rideg, vén telet. HUNGARICUS VIATOR IHCd Felvidékünk — Honvédségünk Trianontól — Kassáig Csodálatos könyv! Sorait olvasva, képeit lapozva: újra végigéljük az őszi napok gyönyörűségeit, megint ott menetelünk honvédeink nyomában felszabadult portáink között, a sok-sok vérrel és könnyűvel öntözött drága Felvidéken. Megújulnak ragyogó fényükben, őszi virágpompájukban a diadalkapuk, az első élmények, az első találkozás az anyaországiakkal, az első „Hozott Isten!”, az első magyar katona: mind-mind visszajáró emlékek, amiket sohasem felejthetünk el. Roskad a toll, homályosul a fényképezőgép lencséje a szent lelkesedés izzó napjai előtt; ha beszélgetni kezdünk erről a megejtő csodáról, vagy csak rágondolunk is, hirtelen beleborzong a lelkünk és belül csöndesen sírni kezdünk. Aztán jöttek a diadalkapus napok után az építőmunka hétköznapjai és megkaptuk az első rideg szót, az első támadásokat is: „Sokszor találtuk magunkat szemben bizonyos irányok részéről — írja a könyv ajánlásában Jaross Andor miniszterünk —, a megnemértés, a gőg és ezellemeskedő cinizmus ridegségével, de ilyenkor mindig megnyugtatott a tudat, hogy az új haza nagy többségének szeretete, ro- konszenve mellettünk és velünk van. Mindig tudtuk, hogy az anyaországi magyarság lelke minden akarásunknál velünk egy ütemben dobban és az, amit mi mondunk, nem az „idegen” szava, de a magyar jövőért aggódó és az új magyar életet munkáló magyar milliók közös akarata. Kezdettől fogva éreztük, hogy nem vagyunk egyedül. És ez a tudat adott erőt és kitartást arra, hogy méltók és hűek legyünk ahhoz az örökséghez, amelyet kisebbségi sorból magunkkal hoztunk ... Tévednek azok, akik „idegeneket”, „szeparatis- tákat” látnak bennünk. Mert a mi hitünk nemcsak a miénk, de minden magyar emberé, aki nemcsak a magyar mát látja, de keresi a magyar holnapot is”. így szól az ajánlás és ä „mi hitünket” mindjárt erősíti az anyaország hangja, vitéz Rátz Jenő volt honvédelmi miniszter előszava. Jól tudjuk, az ő hadügyminisztersége alatt szerveződött meg pár hét alatt a felszabadító honvédsereg. 6 mondotta még az 1938-as nyári vezérkari hadijáték megbeszélésekor a következő jóslatot: „Húsz évig fekete fellegek borították a trianoni határt. Most dereng először. És ennek a derengésnek gyenge fényénél szinte kézzelfogható közelségben látom a Kárpátokat! Nagy feladatok előtt állunk és minden erő összefogására szükségünk lesz.” Ez a jóslat egy félév múlva be is teljesedett: a honvédek elérték a Kárpátokat. . . Az albumszerüen kiállított könyv, amely a Vitézi Rend Zrínyi csoportjának kiadásában jelent meg a Stádiumnál, tanulságos történelmi eseménysorozatban mutatja be képekkel díszítve, az őszi feltámadás nagy napjait. Ölvedi János a felvidéki magyarság húszéves küzdelmét foglalja össze és rámutat a csehszlovák összeomlás belső okaira, föleleveníti a nemzetiségi statútum körüli tárgyalásokat, Runcimann lord érkezését, amikor mi még Prágában csináltuk a PMH-t... Matolay Géza a lavina elindulásáról, a karlsbadi pontokról és a híres obersalzbergi tárgyalásokról lebbenti fel újra a történelem függönyét. Aztán rohamosan pereg a film visszafelé: a goddesbergi találkozó ... Október 1. az utolsó terminus ... és a Müncheni Egyezmény. A magyar kormány jegyzéke ... És megérkezik a fehér Zsófia hajó Komáromba, a magyar delegáció és szakértők hajója, térképekkel, statisztikával... És Ipolyság... Pesti újságíró kollégáink már mámoros cikkekben írnak az első fölszabadító bevonulásról, mikor mi még mindig Prágában és Pozsonyban csináljuk a kisebbségi magyarok izgalmas, lázas napi krónikájának utolsó lapjait... Ipolyságnál a felszabadításra váró szlovákiai magyar falvak felöl éjszakánként átkiáltanak: — Gyer-tek ma-gya-rok! Vá-runk ma-gya-rokl.., A bécsi döntés... Pozsonyban sírunk, Kassán, Ungvárott és a többi városban örülnek az emberek... Megjelenik az első Hadparancs, amelyben a Kormányzó és Rátz hadügyminiszter az újjászületett honvédséget útnak indítják a Felvidékre... Egykorú tudósításban számolnak be erről a csodálatos útról a hatalmas könyv lapjain a szerencsés pesti újságírók; Técsői Móricz Béla pedig ismerteti a magyar királyi honvédség újjászületésének történetét. Az első medvei átkelés a Dunán.., A többit már ismerjük, Komáromnál, Lévánál, Kassánál, Rozsnyónál, Beregszásznál mér mi is ott voltunk, boldog tanúi az igazi magyar feltámadásnak. A könyv ezután megemlékezik a leventék első felvidéki látogatásáról, a felvidéki emlékbélyegzőkről, szemelvényeket közöl a Felvidék felszabadításának zenei termékeiből, ismerteti a felszabadított városok nagy történelmi jelentőségét, röviden megemlékezik a M. Kir. Honvéd Térképészet*. Intézetről, amely az elmúlt félév folyamán derekas munkát végzett. A „Visszavágyó tájak” című fejezettel zárul a gyönyörűen kiállított könyv, amely illő, hogy ott legyen minden magyar család asztalán és regéljen mindnyájunknak, jövendő nemzedékeknek egy Csodálatos őszről. Heivenöí Kin csiár-Köíef sorakozik fel a Magyar Szemle Párái ai és a müveit magyar nagyközönség előtt. A legújabb négy Kincstár-Kötettel érkezett el a sorozat ehhez a jelentős állomáshoz, hogyt. i. a százötven kötetre tervezet gyűjteményt felerészben már sikerült megvalósítani. Az új Kincstár-kiadványok mindegyike hézagpótló, érdekes és értékes könyv. Gróf Zichy István „Magyar őstörténete" az őshazára és a honfoglalás előtti magyarságra vonatkozó legújabb tudományos eredményeket önálló felfogásban, lenyűgöző olvasmányként összegezi a nagyközönség számára. Wets István ,rá.lmnfonnAk-kormány formák" című kiskönyve politikai tudományos irodalmunkat egy közérdekű, tanulságos és a kérdést rendkívül sok szempontból megvilágító tanulmánnyal gazdagítja. Kosáry Domokos „Gorge:/”-életrajza összefoglaló képet ad hősének küzdelmes ifjúságáról, a harmincéves fővezérről, a száműzetés keserű éveiről, majd a közvélemény alakulását ismerteti az „áruló" megbélyegzésétől a budvaári ércszoborig. Kilián Zoltán „Rádióesztétikájá" -ban, mint a kérdés elismert hazai szakértője a rádió feltalálásáról, fejlődéséről, szervezetéről, műfajairól, igazgatási problémáiról és fejlődési lehetőségeiről tájékoztat. —■ A Magyar Szemle Társaság nagy kiadványai sorozatában ugyancsak most jelent meg „Gróf Zrínyi Miklós prózai munkái", sajtó alá rendezte Má'-kó Árpád. A könyvek ismertetésére ég kritikai méltatására rövidesen visszatérünk. A francia kritika meleg rokonszenvvel fogadta a kitűnő H0*t- kis János és Molnos Lipót szerkesztésében és fordításában megjelent prózai antológiát. André Thérive, aki a Temps csütörtöki tárcáiban szigorú és tárgyilagos hangon szokott seregszemlét tartani az élő francia irodalmon, nemrég egész tárcáját a magyar Íróknak szentelte és első helyen az antológiát említi meg. Elismerése részben a szerkesztőknek szól, Hankiss János bevezető tanulmányának, amely áttekintő és vonzó képét nyújtja a magyar irodalom fejlődésének és értékeinek. Thérive kis irodalomtörténeti mesu termüveknek tartja az Írókról közreadott jegyzeteket 8 mintaképül ajánlja őket az irodalomtörténet minden művelőjének. Bőven foglalkozik aztán az egyes Írókkal, a XIX. századi magyar irodalom elbeszélőivel, majd rátér mai irodalmunkra. A mai irodalmi termésből Os. Szabó László „A táncosnő" című novellája fogta meg legerősebben. Részletesen taglalja a novellát, az író elebszélő művészetét s a műből kisugárzó Fáris-szeretetét. Kritikáját e szavakkal fejezi be: „Cs. Szabó László jól ismeri Franciaországot. Köszönet jár Írásáért, vagyis a franciáknak meg kell őt ismemiök.” Az első osztják színház megnyitásáról kaptunk hírt. Oroszország területén élő rokonnépeink színjátékszerü népszokásaiból érdekes új színházművészet fejlődött. A mordvinoknak már néhány esztendő óta van saját színházuk s most az osztják színház megnyitásának hire e távoli testvémemzet életakaratát hirdeti. A mord- vin és osztják színházakban e népek nyelvén játsszák a népi hagyomány alapján írt színdarabokat és az idegenből fordított színpadi müveket. Drámák, énekes játékok és népi pantomimek kerülnek műsorra. TELEFONSZÁM: 144-400
