Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. május (2. évfolyam, 99-122. szám)
1939-05-14 / 110. szám
teisVIDeKi .MaG^ARHIRMB 1939 MÁJUS 14, VASÁRNAP világ, se csillagsugár. A hideg harmat átjárt mindent, a bőrt, az izmot, a csontot, a velőt. Kuporgó helyzetéből olykor fölkelt valamelyik, körülnézet, sípolt vagy kürtőit, vagy ostort csattogtatott, vagy kiabált. Ez a kiáltás volt a kép legrémületesebb vonása. Egy borzasztó akkordjat volt ez a félelemnek, kimerültségnek, Ínségnek. Hallatszott, hogy nem bírja tovább, hogy tüdeje, torka, izomzata már képtelen a további erőfesztítésekre. Kinek kiáltott? A Semmiségnek, a Mindenség- nek.. Inkább üvöltés volt, hogy értsék meg a vadak és szánják meg. Vagy talán hörgés, melytől lehull a teher, hogy befejeződjék az élet kínja. Meddig hatott el ez a kiáltás? Nekem a szívemig. Ezt a kiáltást hallhatta meg Egán is, amikor elhatározta magát, hogy az életét a nép ügyének szentelje. Ez a kiáltás évek óta tart. Mikor jut el az egész nemzet fülébe ? Mikor hallja meg a hatóság is azt, amivel telve van az éjszaka?...” Szegény Egan Ede hiába értete meg a jajkiáltást és Bar- tha Miklós is hiába visszhangozta tovább, a milléniumi tündéréjszakákban ilyen kérdések iránt süketek voltak az uralkodó társadalmi osztályok. A milléniumi éjszakák őrtüzei nemhogy elriasztották volna a magyar haza falánk éhségű ellenségeit, hanem még inkább asztalhoz tessékelték, lakomára az ezeréves testből: trianoni lakomára ... Ez nem antiszemita indulat! Bartha Miklóst és Egan Edét antiszemitizmussal vádolták meg ellenfeleik. A kiváló ellenzéki újságíró hiába tiltakozott az ostoba vád ellen, hiába kérte a hazai zsidóságot, ne csináljanak a kazárok dolgából zsidó-kérdést, ne védjék a bűnt, ha azt vallásfelekezetük valamelyik tagja követte él, hiába apellált jó Bartha Miklós a hazai zsidóság hazafias érzésére, hogy igenis, nemzeti érdek, ha megszabadítjuk a magyarsággal évszázadok óta jóban- rosszban 'együttélö ruszin népet a kazár-söpredék gyilkos karmaiból: mindez semmit se használt, az egész liberális sajtó egyöntetűen támadta az írót és könyvét pedig eltüntették. Érdekes, hogy a felvidéki magyar fiatalság falujáró csoportja is megkapta egyidőben az antiszemita jelzőt, bizonyos köröktől. Mert hazatérve a ruténföldi útról, temészetesen mi sem hallgattuk el a látott és hallott panaszokat, nyomorúságot és az uzsora féktelen tobzódását. A vádaskodóknak nyugodtan felelhettünk Bartha Miklóssal: Ha én kimondom a zsidókról a magam jó igazságát éppen oly őszintén, mint a katolikusokról és a protestánsokról: akkor ez nem antiszemita indulat az én részemről, hanem beteges érzékenység a zsidók részéről■”. Valóban, jó Bartha Miklós megmondta a maga jó igazságát éppúgy a keresztények felé is, mint a zsidóknak és ma igen rossz szolgálatot tennének a nemzeti megújhodás ügyének azok, akik csak az egyik „jó igazságról” beszélnek, a másikról pedig kényelmetlenül megfeledkeznek. Bartha Miklósnak alkalma volt a helyszínén megnézni negyven esztendővel ezelőtt a rutén nép életmódját, szokásait, vagyoni és kulturális állapotát, világosan meglátta a bajokat, kezdve a kazárkérdéstől az óriási latifundiumig és a rossz, felelőtlen közigazgatásnak. Melyik okozza ezek közül a legtöbb bajt? Mindegyik, minden, ami a népet körülveszi: „az intézmények, a pénz, hogy ennek van, annak nincs. A terméketlenség. A munkahiány. Az adósság. A tudatlanság. A pálinka. A demoralizá- ció. A közlekedés hiánya. A fölszerelés hiánya. A legelő hiánya. A szolgabíró. Az uzsora. A jegyző. Az erdő. A dú- vad. A szarvas. A kazár. Minden, amit lát. Ez mind együttvéve ezen egyetlen szóban jelentkezik: Éhség!” Csak ha felvidéki MAGYAR HÍRLAP Szerkesztőség és kiadóhivatal, Bp, Vm, József-krt 5. Telefonszám: 144-400 az egész Kazárföldet elolvassuk, érezzük igazán, mennyire frissen, időszerűen hat még ma is Bartha Miklós minden sora. Szociális érzéké csalhatatlan, humánus gondolatvilága megtá- madhatatlanul magyar és európai! Mindaz a kérdés, amelyet ez a könyv összezsúfol magában, ma is itt feszül egész életünkben. A „Kazár földön”, amelyet nyugodtan nevezhetünk a mai szociográfiai irodalom első nemes ősének, sokban — különösen társadalmi kérdésekben — tanítója lehet a mai falukutatóknak is. A könyv megfellebbezhetetlen ítélet az egész magyar liberalizmus fölött, amely hagyta pusztulni és kivándorolni a magyar nép százezreit és olyan törvényt hozott, amely az élő Kossuth Lajos elől elzárta a hazatérés útját, de a kazároknak megnyitotta a vereckei szoros kapuit... Bartha Miklós írta le ezt is a humánum és az európaiság jelzőivel kérkedő liberálisok felé: „Nálunk minden megvan engedve, mihelyt a vétek magára öltheti a szabadság palástját. Más népeknél a szabadság a nemzeti izmok kifejtésére szolgál. Tehát erőforrás. Nálunk a szabadság: gyöngeség. Mások okosan ragaszkodnak a szabadsághoz, mi majomszeretettel viseltetünk iránta”. Múltat kísértő és jelent vádoló szavak. Megértik-e vájjon végre a mai „alkotmányos” liberálisok, hogy a szabadság nem arra való, hogy az ellenségnek szabad működési teret, sőt privilégiumot biztosítsunk és a szegény magyar népet pedig szabadon fogyaszthassa el feneketlen gyomrában a nagybirtok, a kazár és a szuverén vaddisznó ... „Megháboritom nyugalmukat*. “ Mikor mi, felvidéki diákok, a csehszlovák uralom éveiben elolvastuk a Kazárföldet és ugyanakkor bejártak Ruszinszkót, keserű érzésekkel kiáltottunk fel magunk közt: miért nem hallgattak hát Barta Miklósra? Egán Edére? Darányi Ignácra? Miért hagyta áá állam oly roppantul megduzzadni a Schönborn-grófok uradalmát? És miért voltak ebben az uradalomban kedveltebbek a szarvasbikák, az elszaporodott vadak, mint a rutének? Miért tudtak adni a szarvasok számára kétszázezer holdat, a ruténoknak pedig csak személyre szóló bárcát a — rőzse- szedésre? A választ megadja minden kínzó kérdésünkre most a „Kazárföld” harmadik kiadásánál is felhangzó ellenséges indulat. Mintha mi sem változott volna negyven esztendő óta! Szerencséje a szerzőnek, hogy már nem él... De sírjából is üzeni feltámadt könyvében: ,£n, aki láttam azt a nyomort, mély tétlenségük miatt bekövetkezett: íme, megháboritom nyugalmukat és sárt dobok emlékezetükre!” Jó Bartha Miklós, milléniumi bűnök és mulasztások igaz vádolója, im harmadszor is üzen a magyarságnak, üzen a Ruténföld hazatérésekor: igazságot kell tennünk a jelenben élő múltért a magyarság és ruszinság javára. Vizsgáljuk meg, mi maradt meg Egán Ede munkájából. És megértve a közelmúlt szavát is, humánus érzéssel és magyar gondolkodással folytassuk a Bartha Miklósok, Egánok ruténmentő és ma- gyarságeró'sítő munkáját a Schönbor- nok, kazárok és szuverén szarvasok birodalmában. * Tavasz van, májusi eső áztatja a vetéseket, ilyenkor kezd zsendülni a Ruténföld is. A nadrágszíjvékony földecs- kék és a kukoricás most váltanak át zöldre, minden jól ígérkezik „és ha istenke is úgy akarja, puliszka télen bőven lesz” a rutén asztalán. És maholnap kígyóinak újra a Verhovina alján a vadijesztő őrtüzek és körülötte kimerült, munkától, éhségtől elcsigázott ruténok elkezdenek sípolni, kürtölni, ostort csattogtatni és rémülten kiabálni, hogy az uradalom vadjai ne falják fel egész évi reménységüket. Úristen, hát így folytatódik minden? Változás nélkül? Ki védelmezi meg a szegény népet, Rákóczi hű népét, a gens fidelissimát, a „szuverén szarvasok és főmagasságú disznók” falánksága ellen.,. A kassai magyar színház ügy© Irta; András Károly Függetlenül a kassai színigazgató általunk is elismert érdemeitől, szívesen közöljük e cikket, amely nem személy ellen, hanem a vidéki színházvezetés eddigi általános módszerei elleni irányul. E módszerekt a múltban is sok cikkünkben elítéltük. A kassai színház, amelyben az egyetlen Önálló felvidéki színtársulat játszott, április végén a közönség nem csekély meglepetésére váratlanul bezárta kapuit. Az ok: anyagi nehézségek, az előadások gyér látogatottsága. A felelősség ezek szerint, mint a múltban anyiszor, most is a közönséget terheli s ha az egyszerű tényből következtetni akarunk, most is elmondhatjuk róla, hogy nem támogatja a színházat, nem kell néki a komoly kultúra, nem inél- tányolja eléggé a színészeknek a magyar szóért, kultúráért vívott heroikus harcát, moziba jár s amerikai és magyar happy- endek tüzénél melengeti sekélyes kulturális igényeit, ahelyett, hogy összekuporga- tott filléreivel a magyar színházat pártolná ... A hibát eddig mindig a közönségben kerestük, mindig ő volt a rossz s a körülményekből ítélve, a jelen esetben sem alakul másként a helyzet, a vád félig- meddig már most is elhangzott, néhány óvatos tiltakozástól eltekintve, mindenki tudomásul veszi az esetet s hogy mennyire nem hajlandók a kérdéssel alaposabban foglalkozni, annak a bizonysága, hogy jelenleg ismét a régi színigazgatónak van a legtöbb esélye az újabb színigazgatóságra, nem is szólva arról, hogy egyesek most már minden föltétel nélkül három, illetőleg öt évre akarják neki odaadni a színházat. Akár ő, akár más kapja a szinikon- cessziót: a régi rendszer ellen fel kell emelni szavunkat. Eszünk ágában sincs, hogy túlságosan védelmünkbe vegyük a közönséget, tisztában vagyunk hibáival, (amelyeknek fokozatos eltüntetése — mellesleg — színjátszásunk egyik legnagyobb feladata lett volna s amelyért — most utólag megállapíthatjuk — nem sokat tett), de állítjuk, hogy ha a színházi szezon rossz anyagi kimeneteléért hibáztatni lehet a közönséget, legalább ugyanolyan mértékben, de talán még annál is sokkal inkább hibáztatható a régi színházvezetési módszer. Csak az a baj, hogy ezt eddig nem mertük, vagy nem akartuk nyíltan hangoztatni, legfeljebb a sorok közt, de akkor is igen óvatosan. Ha visszafelé lapozunk közvéleményirányító sajtónkban, azt tapasztaljuk, hogy az igazgatók nehéz küzdelmeire hivatkozva, alig tettünk mást, mint agyba-fó'be dicsértük színtársulatainknak operettekkel és egyéb divatos sületlenségekkel teli műsorát. Itt követtük el a legnagyobb hibát, leszoktunk a komoly kritikáról és a kritikálat- lanság egyre veszedelmesebben burjánzott a kisebbségi magyar színpadokon. Az igazgatók — fővárosban és vidéken — elsősorban üzletet láttak a színházban, de nem bizonyultak jó üzletembereknek, mert nem találták meg igazi közönségükhöz az utat, nem tudták kitapogatni ízlését és igényeit, nem vették észre, hogy nemcsak az anyaországban, hanem nálunk is egyre kisebb a tábora a Színházi Élet által terjesztett szellemnek. A helyzet a most hirtelen végétért évadban sem volt más. Most is túltengett az operett és zenés bohózat, általában esténként felváltva tálalták a léhaságot és az olcsó frázishazafiságot, vagy pedig ugyanabban a műsorban vegyítve mindkettőt. Általában pedig nem sokat láthattunk a kassai Nemzeti Színházban abból a nagy szellemi átalakulásból, amely most gyúrja, formálja az egész magyar életet. Mi elsősorban ezt vártuk és várjuk a felvidéki magyar színháztól, ennek a diadalmasan előretörő új szellemnek az ápolását és megmutatását. Abban látjuk az itteni színház hivatását, hogy ennek az átalakuló, népi Magyarországnak a szellemét hozza közénk, ezzel neveli, táplálja az igazi magyar kultúrára éhes lelkeket. Meg kell vallanunk, hogy e helyett még mindig azt a „magyar” szellemet kaptuk, amit néhány kimagasló képviselője hál’ Istennek már Amerika és egyéb, gulyásra és hejehujás duhajkodásra éhes külföld felé szállít. Az ország fővárosában sorban becsuknak az operettszínházak. Kodolányi János Földindulása a komolyan érdeklődők ezreit vonzza, átalakulás, készülődés lázától lüktet az egész ország, a nagy magyar sorsproblémák vannak az érdeklődés előtere« ben, a magyar népi szellem könyvekben, versekben, színdarabokban, zenében, bátor harcosok őszinte, elszánt kiállásában terjed és száműz minden profán kísérletet, amely kompromittálni akarja. A felvidéki népi gondolkodású magyar ég az az anyaországi népi magyar csodálatosan egymásra talál és a barátkozás, gondolatok, vélemények kicserélése, egymás megismerése egyre nagyobb és biztatóbb méreteket ölt. A felvidéki magyart őszintén: áthatotta az érzés, hagy alaposan megismerje annak a magyar szellemiségnek az igazi arcát, amellyel már a határon túlról is barátkozott, de csak hiányosan. Ennek a lelki szükségletnek a megértése nélkül ma nem lehet kultúrát csinálni a Felvidéken s aki munkásságát nem ennek a gondolatnak őszinte szolgálatába állítja, az nem érti a Felvidék lelkét, nem érti az idők egyre inkább sürgető, fenyegető parancsszavát: nem nyerheti el széles rétegeink pártfogoló elismerését. S ha ezt az új szellemet keressük a filmben, a zenében, az irodalomban, mennyivel inkább keressük a színházban, amely bölcs meglátásokkal és áldozattal, a kor kívánalmaihoz alkalmazkodva, jól is tudja irányítani. S itt, az irányításban látjuk a felvidéki magyar színháznak az előbb vázolt közvetítő szerepe mellett másik legfontosabb hivatását. Közvetíteni kell felénk a tiszta magyar szellem örök értékeit s irányítania, nevelnie kell a közönséget, felrázni azokat, akik még bódult álomban szenderegnek, új utakat mutatni, új távlatokat nyitni azok előtt, akik a régen letűnt és már csak torz csökevényeiben élő szellemnek hódolnak. A színháznak és elsősorban a felvidéki magyar színháznak a feladata most, hogy raneveljé a lelkeket az igazi magyar sző, niagyar kultúra • szereltére, ápolására és megmutassa nekik, a múltból és a mából föllibentse előttük az örök magyarság igaz arculatát, így irányítva, vezetve őket a diadalmas magyar szellem útjára; olyan élményekkel kel telítenie a lelkeket, amelyek komoly cselekvésre, bátor kiállásra és szeretetre buzdítanak minden magyart. Feladata továbbá a felvidéki magyar színháznak, hogy nívós előadásokkal világirodalmi ismereteinket is kiegészítse, megnyissa előttünk a nagyvilág felé is a gazdag szellemi zsilipeket. Színjátszásunk :— örök problémánk s vájjon ami nem sikerült hosszú éveken keresztül, sikerül-e most? Elérhetjük-e végre, hogy nívós, olcsó színházunk legyen s ott azt kapjuk, amit mi, a közönség akarunk s nem az igazgató? Sikerül-e végre most, amikor a magyar kultúrának ezen hajléka fölött nem őrködik többé idegen hatalom, senki sem gátolja komoly célkitűzéseinket? Ilyen gondolatok foglalkoá* tatnak most minket, amikor ismét dönteni kell a kassai magyar színjátszás ügyében. Nem akarunk senkit a döntésben befolyásolni, csupán néhány kívánságukat tolmácsoljuk, mi, a közönség, akit mindig, és kizárólag csak őt, tették felelőssé a felvidéki színjátszás sorsáért. Nagy mulasztások terhelik a lelkiismeretünket, amiért kisebbségi éveink alatt ennyire felelőtlenül gazdálkodtunk a magyar szellemi javakkal. De, ez a felelősség most sem szűnt meg. Mindnyájunknak érdeke, hogy a mulasztottakat most nagyobb keretek, nagyobb lehetőségek és nagyobb áldozatok árán sokszorosan kipótoljuk, olyan szellemi táplálékkal lássuk el a felvidéki magyarokat, különösen a fiatalságot, amely lélekformáló, nemesítő, nevelő és a magvar haza szeretetére, munkavállalásra buzdít. Nem személyeket támadunk, az olcsó és jó színház, a tiszta kultúra és független kritika szükségességének az elvét hangoztatjuk és ugyanakkor hangsúlyozottan figyelmeztetünk a jó színház nemzetnevelő szerepére. A felvidéki színjátszás ezekkel a feltételekkel induljon hát a jövő szezonban s akkor mi is maradék nélkül mögötte állunk, akik komolyan hiszünk a felvidéki szellemben és az igaz magyar kultúra győzelmében. Amerre nézünk a magyar életben, mindenütt barátokat, munkatársakat találunk, akikkel lehet s mi tudunk is együtt dolgozni, építeni. Azt akarjuk, hogy a felvidéki magyar színház is vélünk haladjon ebben az országépítő munkában. És azt akarjuk, hogy az kapja kezébe, a kassai színjátszást, aki mindezt előre biztosítani tudja, < <- ' 4
