Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)
1939-04-09 / 81. szám
1939 ÁPRILIS 9. VASÁRNAP TEWroöa •i^ÄßiiÄR-HIRISE 17 TÁJÉKOZÓDUNK ÉS TÁRSAKAT KERESÜNK Irta: VASS LÁSZLÓ Sebesen fut az idő. Immár féléve, hogy visszatértünk és járjuk a kedves hazai tájakat, ismerkedünk a Dunántúllal, Alfölddel, Tiszántúllal, az eddig csak hallomásból s az írók fájdalmas hangú könyveiből ismert országrészekkel, amelyek most már a miénk is, ép- üigy, mint az alföldieké a Felvidék. Vártuk az alkalmas időt, hogy elinduljunk a megnagyobbodott hazában országlátásra és birtokba-vételre. Nem siettünk az útrakeléssel. Megvártuk, míg sorjában lezajlanak az ünnepségek »s a diadalkapuk virágfüzéreit széjjelveri az ő'lrnos eső. Csöndben, észrevétlenül, inkognitóban akartuk bejárni az Ismeretién Országot, vezetők és hivatalos bandériumok nélkül. Hogy mégsem így történt és mindenütt feltűnést keltettünk ípuszta megjelenésünkkel is, annak nem mi vagyunk az oka. Néhol úgy mutogattak bennünket, mintha legalábbis messzi Keletről, valahonnan az ural- tövi őshazából hozott volna *ide Julián barát egy maroknyi hírmondó nomád csapatot: — Nini, ezek is magyarok, olyanok, mint mi vagyunk ... ' Bizony, be kell vallanunk, sok helyütt «gyenesen csodálkoztak azon, hogy még tudunk magyarul beszélni és írásainkat is meg lehet érteni. Egy jeles tanügyi férfi pedig sehogyse akarta elhinni, hogy -a, kisebbségi sorsban volt néhány Olyan gimnáziumunk, ahol magyar tanárok is taníthattak, — a nehéz lehetőségek’ közt becsületes, nemzetféltő és magyarság-nevelő szellemben. Mert mindenütt azt várták tőlünk, hogy szörnyű rémségeket beszélünk majd szenvedéseinkről, hátborzongató rémségeket kin- zatásainkról. Várták, hogy fogvacog- tatva elsoroljuk a cseh börtönöket, újra meg újra számbavesszük a kisebbségi Kálvária állomásait. Érthető volt az ilyen várakozás. A magyarországi közvélemény tekintélyes része alig ismerte a mi odaáti életünket, valahogyan itt abban a közhitben éltek sokan, hogy az idegen elnyomatásban raboskodó testvérek egyebet sem csinálhatnak, csak szenvednek, szenvednek és remélik, várják tétlenül a felszabadulást. Való igaz, mindebből] elég részünk volt, a börtönökből épúgy, mint a tétlen-várakozásból. Mindezen kívül azonban még más egyebet is csináltunk, Kőműves Kelem módjára; gazdaságilag is igyekeztünk valahogyan megerősödni; közben rájöttünk a nagy igazságra, hogy elpusztulunk, ha megmásult életünket nem építjük szilárdabb talajra: a népi rétegeinkre. Egyszóval dolgoztunk és építettünk; ha közben tönténetesen sebeket kaptunk a védekező harcban, már egész természetesnek vettük, de nem beszéltünk sokat róla. Illőnek tartottuk tehát, hogy itthon is hallgassunk ezekről. A rémmese- kedvelők viszont nem akartak belenyugodni konok némaságunkba. Pár napja hallottunk egy különös magán-akcióról. Egy nyugdíját élvező tisztes öregúr arra határozta el magát, hogy összegyűjti tisztes albumban mindazokat a kesergő dalokat, amelyeket a felvidéki magyarok a penészes cseh tömlöcök mélyén szereztek nehéz óráikban, saját vigasztalásukra. És a romantikus öregúr végigjárta a hazakerült felvidéki városokat, falvakat, mindenütt börtöndalok után szimatolva. Nem tudjuk, milyen eredménnyel zárul különös útja, elvégre majd minden faluban akad egy-két Hárijános, annak híján pedig ott a kifogyhatatlan fantázia. De nagyon jellemző ez a magánakció is arra a hibás, ferde felfogásra, amelyet tekintélyes számban vallanak itthoni magyarok rólunk, hazatért felvidékiekről. Voltak olyanok is, akik a tájat — megint csak a külsőséget! — fedezték fel a Felvidék hazakerült részein. A hegyi patakokat, a kéklő párákkal érkező erdőket és hegyeket ' köszöntötték túláradó örömükben. E sorok írója tapasztalhatta, amint a bevonuló honvéd- csapatokat kísérő budapesti újságíró- kollégák is inkább a folyók, hegyek és falvak nevét írták le, meg a várromok, műemlékek története után érdeklődtek, és régi szokáshoz híven, minden faluban föl jegyezték a földbirtokos nevét is. De hogy micsoda új, különös magyar élet vegetált és milyen emberek vívódtak e szépséges tájon a húsz esztendő alatt, mindez a közelmúlt már alig érdekelte a történelmi változás boldog krónikásait. Többet tudtak a romantikus századokról, mint a két nehéz, tanulságos évtizedről. Krasznahorka büszke váránál Rákóczi kurucait idézték, de nem tudtak semmit a környéki falvak hősi, új szabadságharcáról, amit a felvidéki magyar nép iskolájáért, politikai és gazdasági jogaiért _ vívott. Vagy például a” losonci temetőben Kármán József urbánus álmai előtt tisztelegtek az anyaországiak, de nem vették észre a kihűlt nógrádi gyárkémények sívár erdejét, a másik temetőt, ahol a cseh gyarmati gazdaságpolitika annyi virágzó gyárat, ipartelepet és annyi magyar család kenyerét hántolta el. Megbocsátjuk ezt a feledékenységet, hiszen az itthoniak vágyálmában a Felvidék mindig úgy élt, mint a hegyek és fenyőerdők koszorúza táj ... Hányszor rajtakaptuk őket, amint bennünket ünnepelve, egyszerre csak a késmárki, lőcsei gótika, meg az eperjesi renaissance • csodáiról kezdtek áradozni és a podolini kísértet árnya borongta be ünnepi ódáikat. Arról egészen megfeledkeztek, hogy a tulajdonképpeni Felvidék csak ott kezdődik, alhol a belvederei döntés értelmében búcsút kellett vennünk a nyitrai, pozsonyi és sárosi magyaroktól, a tátra szlovák népétől és a hűséges cipszerektől. Nem ismernek bennünket. Kezdetben úgy tekintettek ránk, mint a legendás hősökre, vagy a varázslókra, akiktől csodákat remélnek ezen a lázas, messiásváró magyar földön. A megváltó szót várták tőlünk és veszélyesen népszerűek lettünk. Most már ellenségeink is vannak, nemcsak fanatikus ünneplőink. De ellenségeink mellett szép számmal társaink is, többen, mint kezdetben reméltük volna. Szenvedéseinkről igyekeztünk szerényen hallgatni, rémtörténeteket költeni pedig ízlésünk tiltotta. Amiről viszont beszélni kezdtünk: húszéves tapasztalatainkról és a nagy tanulságról, azt egyesek már zokonvették túlünk. Arra a kérdésre, hogy mi volt a mi legnagyobb élményünk a cseh rabigában, valami olyasfélét merészeltünk válaszolni a kíváncsiskodóknak — nem sejtve a nekünk készített csapdát, — hogy a nép volt az, a magyar nép, amelynek töretlen lelkében, becsületes szívében és politikailag is érett elméjében egy újabb ezredév csíráit fedeztük fel. Ezeket napfényre hozni és velük együtt bele nőni a népi-nemzeti Magyarországba: ennek a felismerése volt a mi legnagyobb, legmélyebb élményünk. És úgy érezzük, hazatérve, itthon most már nincs annyi akadálya az újjáépítésnek, mint volt az idegen impérium alatt. Ámha mégis lenne, mi nem félünk, húsz év alatt hozzászoktunk, hogy akadályokba ütközzünk, de ahhoz is, hogy az akadályokat általlépjük és rajtuk győzedelmeskedjünk. Ilyeneket mondtunk az itthoni kíváncsiaknak és egyesek nagyon megharagudtak ezért ránk. Fájt nekik, hogy széjjeltéptük a rólunk táplált hamis illúziókat és egyenesen megsértődtek, mert úgy kezdtünk beszélni, mint akik jól ismerik az itthoni bajokat és ugyanúgy ég bennünk is a javítani-akarás tüze, akár az anyaországi leg jobbakban. Ez már sok volt az ő szemükben és több, mint vakmerőség. Engedékeny, szelíd báránykáknak képzeltek minket és hamar kiderült, hogy ragadozó, éhes farkasok vagyunk. Hogy legalább elkülönítsenek bennünket az itthoni farkasoktól, — mert ha egyesülünk azokkal, világos, erősebbek leszünk, nosza, a csúf reakció a húszéves küzdelemben kialakult magyarságunkat, szociális magatartásunkat megvádolta — „benesi szellemmel ..Olyanokat is kiabáltak fe- lény bizonyos internacionalisták és ortodox szocdemek, hogy bár maradtunk volna odaát, mármint a cseh rabságban. Úgyszólván mindegyik párt mást várt tőlünk, legalábbis azt, ami egyezik az ő programjukkal. Elfelejtették, hogy mi odaát, ha talán világnézetileg különböztünk is, de a magyarság nemzeti és szociális sorskérdéseit mindig egyetemesen tekintettük, ahogy a múlt őszi rengésben is egyek tudtunk lenni, mikor súlyosan nemzeti létünkről volt szó. Idehaza viszont nem érezzük ezt a kollektív gondolkodást, nem látjuk például a parlamenti pártok szétálló frakcióiban az egyetlen kategorikus imperatívust, amely a mai sorsdöntő reformok elvégzésére egybe tudná hangolni a legkülönbözőbb felfogásokat is. Ügy éreixük, nagy-nagyfokú felelőtlenség és szolidaritás hiánya akadályozza meg itt a nemzet cselekvőképességét. Egyik pozsonyi társunk, aki a novemberi események után ellátogatott Budapestre, csalódottan bevallja, hogy őt is megdöbbentette ez a szellem: „az emberek tömegei nem érzik egyénileg, a saját személyükben felelősnek magukat a nemzet sorsát közvetve érintő ügyekben. Mi ilyen szellem mellett elvesztünk voina, mert egymás terhét hordoztuk.. A támadások pergőtüze, most már megmondhatjuk, kissé váratlanul ért bennünket. Ám kedvünket, a hazatértek boldog örömét dehogy is vették el! Amit egy fiatal kassai tanár írt nekünk ezekben a pergőtüzes napokban és a hetes átszámítás keserű érzetében, hogy akármiként is van, ha választania kellene, ő mégis inkább maradna kutyamosó a szegény és bajjal küzdő Magyarországon, mint jólfizetett tanár a hajdani tej jel-mézzel bővelkedő Csehszlovákiában, — az jellemző mindnyájunk felfogására. Ez a vallomás ott él minden hazakerült felvidéki testvérünkben, amit semmi csalódás, semmi vigasztalan jövő nem tudna elhomályosítani. Elvégre hazatértünk, többek közt azért is, hogy változtassunk az itthoni viszonyokon, amikről bizony nem sok jót hallottunk már addig sem. Nem tudja semmi ártó propaganda sem kiölni belőlünk a felszabadító napok és órák mámoros ünnepét, a diadalkapukat, aminek virágos ívei alatt bevonultak árva portáinkra a régvárt honvédseregek. Azóta is, ha itt-ott támadások érnek bennünket ,,felvidéki szellemiségünkért”, lelki szemeink előtt újra ott sereglenek az alföldi és dunántúli, meg tiszántúli falvak, puszták fiai, az igazi szegény-nemzet honvédjei, első követei a felszabadító hazának. Mert bennük van minden bizodalmunk: velük együtt — érettük most már a békében is, a belső ellenséggel szemben. , * 5 ' Tájékozódunk és társakat keresünk. Társainkat és rokonainkat, akikért már odaát is harcoltunk és megvédtük őket az ellenség átlátszó propagandájától. Az utóbbi években sokat hallottunk és olvastunk a magyar élet viharsarkairól, tardi helyzetéről és cifra nyomorúságáról. Sejtettük, borzongó félelemmel sejtettük a hulló Dunántúl némuló magyar sorsát is. Emlékezhetünk rá, mily keserűséggel zárta le szánkat a kisebbségi sors lakata, midőn először olvastuk a falukutatók, a Márciusi Front kitűnő íróinak becsületes szándékú könyveit. De melléjük álltunk és vállaltuk velük a „bűnösséget”, mihelyt rájuk vetődött a magyar börtön árnyéka. Itthon kevesen tudják, hogy éppen ezek a bajokat feltáró könyvek erősítették meg a kisebbségi magyar tömegekben a nemzeti öntudatot, idézhetnénk újra a csallóközi, gömöri és bodrogközi szegény földi és bányamunkások vallomását, akik boldogan tértek vissza az egyedüli magyar pártba, büszkén érezve nemzeti öntudatuk megerősödését éppen e könyvek hatása alatt. Mindnyájan tudtuk, hogy az anyaországban, amelyről külföldi ellenségeink azt szerették volna velünk elhitetni, hogy a reakció megátalkodott, sötét földje, él és növekedőben van a szociális és nemzetibb Magyarországért küzdők tábora. Tőlük reméltük a magyar népsors történelmi méretű megoldását, a nemzet sáncain kivülrekesz- tett néptömegek fölemelését corbíttat- lan jogaikba. E könyvek olvasásakor még nem sejtettük, hogy rövid idő múlva már velük együtt dolgozhatunk az országos reform érdekében. Nevezzék meg, kikhez vitt első útja a hazatért felvidékieknek az anyaországban és megmondjuk, milyen hitet vallanak és ól-e bennük még igazán, megalkuvás nélkül a felvidéki szellem. Még az első hetek mámorát élveztük, mikor először adott egymásnak testvéri találkozót a Felvidék értelmisége és az anyaországi legjobbak a Táj- és Népkutató Központ igen tanulságos kiállításán és az azt követő érdekes ankéton. Soha jobb és alkalmasabb helyet ilyen találkozóra! A kiállítási termekben, végig a falakon kitünően, szakavatott tudással megrajzolt térképek, pontos statisztikai ábrák, számoszlopok tárták elénk a haza különböző tájait, a hiányokat, társadalmi betegségeket, az évtizedes, sokhelyütt százados mulasztásokat és mindenütt a diagnózis nyomában ott láttuk a lehetőségeket rejtő recepteket. Láttuk az egészségtelen birtokmegoszlást, az agrárproletariátus sötét árnyalatait a térképen, a magyar társadalom strukturális bajait, a nagykapitalizmus roppant bankhálózatát. Pőrén mutatkozott meg előttünk az ország, amely most már a miénk is, a hibák, mulasztások ellen tehát nekünk is jogunk, sőt kötelességünk küzdeni. Megismertük a kiállítás rendezőiben és munkatársaiban — ízelítőül — azt a remek felkészültségű gárdát, amely mellé, nekünk, felvidéki szak-értelmiségnek is: leghőbb vágyunk volt felzárkózni. És tájékozódtunk tovább, áj társak után, az idegen szellemű, rideg Város falai között, óvatosan hatoltunk be a,
