Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)
1939-04-23 / 92. szám
1939 ÁPRILIS 23, VASÁRNAP •rcroroöa JkGfeiRHTOSK 19 KÖNYV —KULTÚRA imnni'inmniiTnimiiiiiiiiinnijnfiiiiiiiniiTTiTiiinnirninmíTiniiinmminininiiiiiinn^inriTiniiiíTíi’nniiii'iiniTinMiiTTiníTTiiiTiin'nrrTiTiTTi „Az Ormánságnak köszönhetek mindent!" Beszélgetés Kodolányi Jánossal, a FÖLDINDULÁS 100-ik előadása előtt fu> új magyar kultúrpolitikának, — írta tyonibory György, a Felvidéki Magyar iAkadémikusok Szövetségének elnöke azokról a felvidéki szegénysorsú főiskolásokról, akiket az itthoni magas tandíj, mellékdíj, ivizsgadíj réme fenyegetett a visszatérés boldog óráiban. Az első szemeszterben még Sikerült megmenekülniük különböző segélyek, rendkívüli kedvezmények, kivételek Útján a horribilis díjaktól, de a veszély nem szűnt meg őket fenyegetni a további szemeszterekben. Idéznünk kell újra Zom- bory György értékes statisztikai adatait, hogy napirenden tartsuk ezt a fájó kérdést mindaddig, amíg végleges orvoslást nem találnak rá az illetékes hatóságok. Magyar- országon eddig az egészen szegénysorsú G yermekek álig tudtak eljutni az egyetem üszöbéig. Tudjuk, a felvidéki főiskolások között viszont szép számmal voltak még Zsellérszülők gyermekei is, akiket az eléggé humánus diákszociális gondozás állandóan támogatott tanulmányaik végzésében az idegen egyetemeken. A visszatérés után, nagyon helyesen, a magyar kultuszminisztérium lehetővé tette mindezeknek a felvidéki szegénysorsú főiskolásoknak, tekintet nélkül a szülők vagyoni helyzetére, a továbbtanulást. Ezzel a kivétellel a felvidékiek áttörték az eddig elavult, időszerűtlen magyar kultúrpolitika frontját. „Mi törtük át, — vallja önérzettel Zombory, — magunk jogos követeléseivel, azzal, hogy rósz- szabb előnytelenebb helyzetbe nem kerülhetünk hazánkban, mint Csehszlovákiában voltunk.” Jf02 olyan felvidéki szegénysorsú szülő gyermeke tanul ma magyarországi egyetemen, főiskolán, aki itthoni viszonylatban gondolni se mert volna az egyetemre, vagy ha igen, az „íratlan, szociális numerus clausus” megakadályozta volng a földmunkások, zsellérek, szegényebb földmívesek gyermekeinek főiskolai felvételét... Rendkívül elgondolkoztató jelenség ez! Aminek meg kell változnia mielőbb! Uj magyar kultúrpolitikára van szükség, amely végre lehetővé teszi az igazi magyar néprétegek számára is a természetes fejlődést a művelődés magasabb fokáig. Ehhez a magyar népnek elsőrendű, elvitathatatlan joga van, amiben őt továbbra is megakadályozni: nemzetellenes bűnt, a fajta öngyilkosságát jelenti. Meg kell nyitni a magyar parasztság és a magyar munkásság gyermekei előtt is a sorompókat, hogy ezek a friss értékek elfoglalhassák a magyar élet őrhelyeit, irányító és stratégiai pontjait. Szűnjenek meg mindama magyar- és nemzetellenes törekvések,amelyek csupán bizonyos társadalmi osztályokba akarják rögzíteni a nemzetet az igazi magyar faj Itá- rára. Bitang és hazug az a felfogás, amely szerint a magyar nép csak altiszti nemzet lehet, és így a magyar parasztság, magyar munkásság és alsóbb középosztály, tehát a magyarság nagy egyeteme kiszoruljon a magasabb fokú művelődésből, a magyar élet építéséből és sorsa irányításából. Nem tudjuk elfogadni azt a sokat hangoztatott tételt sem, hogy az alsóbb néprétegek kirekesztése az egyetemekről a szellemi proletariátus elszaporodásának félelméből történik. Jaj, végzetesen jaj annak a nemzetnek, amelyik ilyen ürüggyel zárja el az igazi magyar ifjúság egyrészét a felsőbb kiképzéstől. Természetes, hogy a nagyszámú szellemi prőletárság nem valami örvendetes egy nemzetre sem. De, azt hisszük, itt értünk el a dolgok gyökeréig. Tekintélyes tudósok is megállapították, hogy a közép- osztályunk beteg, ereje apadóban, nincs honnan újabb erőket, friss nedveket szívnia. Mi tudjuk, hogy igenis van tartalék, van egy ősi rezervoár, amelyet, ha megnyitnának, frissítő áramával átalakítaná az egész mai elaggott magyar életet. Egységes, egészséges életösztönű, öntudatos és nagy feladatokra képes magyar középosztály csak ezen az úton születhet. Ez a folyamat indult meg körülöttünk Európa nagy és kis nemzeteiben is; jaj nekünk, ha még sokáig késlekedünk. (V—6.) Apácai Cseri János : „Ideje felébredned, te álmos, te hályo- gos szemű magyar nép! Végre-végre ősi álmaidból ébredj fel, leheld ki magadból Bachust, akinek mindig áldozol, szemed homályát írraj oszlasd el. Nézd, szemléld, vizsgáld meg annyi nyomorúságodnak forrásait, melyek elárasztanak, hogy kedvenc zálogaid, a haza reményei, a bölcsőtől fogva a tudatlanság feneketlen mély- ségéban vannak elmerülve és soha a világosságot, a maguk és a haza hasznát nem látják.” (Magyar encyclopaedia, 1655.) FELVIDÉKI 11 Magyar hírlap Szerkesztőség ég kiadóhivatal, Bp, VIII, Jóxsef-krt 5. Telefonnám! 144-400 Holnapután, kedden este századszor ad- ;ák a Földindulást. Századszor lépnek színpadra a színészek abban a megrázó darabban, amelynek szerzője, Kodolányi János oly mély erővel, nyílt tekintettel tárja fel a magyar élet egyik legfájóbb problémáját: a nemzetpusztító egykét. Régen volt színdarabnak ekkora hatása a magyar színpadon, mint a Földindulásnak. Hatására jellemző, hogy a budapesti iskolák felső osztályai (pld. a Baár—Ma- das leányiskola) a tanárnők vezetésével mentek el megnézni a darabot, a pesti piaristáknál pedig dolgozatot írtak a Földindulásról. A játékot megnézte maga a Kormányzó úr is, a kormány tagjai, köztük Jaross Andor miniszter és mindnyá- ; an a legmagasabb tetszésüket fejezték ki. Kodolányi János a felvidéki magyar fiatal értelmiségnek régi jóismerőse. Népi, szociális diákmozgalmainkban felejthetetlen bölcs tanácsokat adott, írásai megjelentek a Mi Lapunkban és a Vetésben is. Pozsonyból és Prágából felfigyeltünk az 1927-ben megjelent „A hazugság öl!” című röpiratára, amely elsőnek hívta fel a nemzet figyelmét az ormánsági egyke súlyos következményeire. Most felkerestük a szerzőt a lakásán, a budai Hideg- kuti-úton. Sárközi kézimunkák, díszes ormánsági „szökrönyök”, szatmári fejfák, erdélyi cserepek és tányérok színeitől ragyog az egész lakás. Az íróasztalon Kivi finn író klasszikus regényének, a Hét- testvér-nek magyar fordítása készül. Az egyik szekrényben finn írók dedikált művei, történeti szakkönyvek. Két gyermeke éppen most jön haza, a fiú ötödikes gimnazista, már finnül tanul és nyáron az osloi finn sportiskolára megy, a lányka hatodikos gimnazista. A régi nehéz évekről beszélgetünk, a sikertelenség, a nyomor keserű éveiről, amikor Kodolányi csodálatos szívós kitartással mégse adta fel hitét és önbizalmát: — Mindig bizonyos voltam, hogy ennek a darabomnak rendkívüli sikere lesz, aminthogy bizonyos volt ebben Patkós is, a Belvárosi Színház igazgatója. Ennek a darabomnak a témáját öt évvel ezelőtt a Margitszigeten, egy éjszaka beszéltem meg Patkós Györggyel, aki akkor még ismeretlen fiatalember volt Mind a ketten hittünk egymásban, és a színház nemes céljaiban. Már előbbi két darabomnak is komoly sikere lett volna, ha nem olyan körülmények között kerül bemutatásra... Most azonban olyan színházat, olyan igazgatót, olyan rendezőt és olyan szereplőtársulatot kaptam, mint amilyent magam kívántam magamnak. — A darab tárgya hogyan született meg? — Darabom alaptémáját még 1921-ben megírtam „Sötétség” című nagyobb elbeszélésemben és ez meg is jelent a Nyugat 1923 novemberi számában. Ez volt az az írásom, amivel tulajdonképpen beléptem az irodalomba és amely tulajdonképpen megszerezte számomra Móricz Zsigmond, Mikes Lajos és más kiváló írók barátságát. Ez a novella az ifjúkori éveknek az élményeiből született, amelyeket az Ormánságon töltöttem. Ebben vetettem fel a magyar irodalomban elsőnek az egyke- problémát, mint a magyarság hanyatlásának egyetemes problémáját. A másik problémakör, amely darabomnak lényeges része (Böbék Samu alakja és családja), ugyancsak 1922-ben íródott meg Böbék Samu búcsúja című hosszabb elbeszélésemben és 1924-ben jelent meg a Napkeletben. — Ugye ez megjelenik most a Könyvnapra készülő novelláskötetben ? — Ügy van, néhány más ormánsági elbeszélésemmel együtt. A könyvnapi könyvem lesz, címe: „József, az ács.” — Ezekből az ifjúkori élményekből nőtt ki nemcsak a Földindulás című darabom, hanem számtalan regényem és Vidéki történet című darabom problematikája is. Sőt, történelmi trilógiám, Julián barát, Vas fiai és Boldog Margit ősi levegőjét, számtalan alakját és archaikus nyelvét is ormánsági éveimnek és neveltetésemnek köszönhetem. Az Ormánság vezetett el egyrészt a mai magyar élet minden sorsdöntőbb kérdéseinek világos felismeréséhez és megítéléséhez; másrészt az elmúlt századok és főkép a 13. század ősi életének vizsgálatához és megértéséhez is. Mindent annak a tizenkét esztendőnek köszönhetek, amelyet 10 éves koromtól 22 éves koromig egyfolytában az ormánsági parasztnép között töltöttem és azoknak a mély lelki hatásoknak, amelyek még ma is az Ormánsághoz, odavaló iskolatársaimhoz és néhány parasztcsaládhoz fűznek. Ők tették bennem világossá, hogy csak akkor szólhatok az egész magyarsághoz, sőt ma már mondhatom: Európához is, ha magamba szívom saját népem lelkét és átélem minden gondját és baját, örömét és fájdalmát. Ezek a gyermekori évek adtak nekem hitet, hogy a legnagyobb nyomorúságban, reménytelenségben, aleg- sivárabb sikertelenség évei alatt is kitarthassak makacs írói hitem és stílusom mellett és ezek az élmények tették számomra bizonyossá, hogy el kell jutnom oda, ahol vagyok és ahová még bármily körülmények között is jutnom kell, mint népem lelkiismeretének megszólaltatója. — Mi lesz a darab sorsa a Belvárosi Színház után? — A pesti előadások után a társulat úgy ahogy van, sorra járja a vidéki városokat, később pedig meg fogjuk szervezni a falusi műkedvelő társulatokat is, mert tisztában vagyok azzal, mint ahogy az egész színház tisztában van vele, hogy darabom egészséges levegőtt vitt az ápo- rodott és egészen beteg ú. n. színpadi kultúrába és lesöpört onnan pusztán szemléletével egy sereg makacsul burjánzó színpadi szemetet. Bizonyára ez volt az oka annak is, hogy színházaink hosszú esztendőkön át szóba se. voltak hajlandók állani velem. Hiszen a Földindulást is egész sor színházi előkelőség nyilvánította előadha- tatlannak és sikertelenségre ítéltnek és mosolygott rajta. Természetes, hogy ezek az ellenséges erők iparkodtak és iparkodnak meggátolni darabom erkölcsi érvényesülését. A közönségről beszélgetünk aztán, amely estéről-estére, előadásról-előadásra megtölti lelkesedésével a Belvárosi Színház nézőterét: NéháBV i'p-i—~ tv*dók elmesélni a közöns'grői. I/ttam katona- tisziwust, rei; őzöket süni. Egy pedig az ügyeletes tűzoltó, aki a darabot a kulisszák résén figyelte, izgatottan kérdezte a jelenete után kijövő Eszenyi Olgától: „Ugye művséznő, nem hagyja magát rábeszélni arra a csúnya dologra?” Amikor Eszenyi Olga azt mondta, hogy de bizony rá fogják beszélni, felháborodott: „Szólni kellene a direktornak, hogy változtassák meg, mert ennek nem szabad megtörténnie.” Hogy t. i. a gyermekét elvegyék ... — Megható a faluról felutazott parasztok hálája is, ahogy nem győzik köszönni az igazgatónak és a színészeknek a darabot. Tudok asszonyokról, akik bűnbánattól megtisztulva sírva fogadkoztak, hogy majd azután más életet fognak élni. Egy néző, aki már nyilván többször látta a darabot, fel-felszólt a színpadra a sorra következő színésznek, hogy mit kell mondania. Néha valóságos tüntetések játszódtak le. A közönség a színészeket éltette, a színészek a közönséget. Legmaradandóbb élményem pedig az a rendkívüli megértés volt, amellyel a Turul fiatalsága fogadta a darabot és úgyszólván zászlójára tűzte annak eszméjét. Számtalan levelet kapok ismeretlen férfiaktól és nőktől, tisztviselőktől, papoktól, amelyben hálájukat fejezi ki. De sokan felhívnak telefonon is, nem kívánják elárulni kilétüket, csak Isten segítségét kérik további munkámra is. Ezért érdemes írni... — Újabb tervek? — Űj darabon és új regényen dolgozom. Szándékozom Finnországba is kimenni, most már hatodszor. Onnan a távolból sokkal tisztábban látom a magyar élet örök jegyeit. Ott nem borít el a reménytelen politikai posvány... Még hosszabban elbeszélgettünk azokról a veszedelmekről, amelyek a visszakerült Felvidék közéletét fenyegetik, (földkérdés stb.) és azokról a szomorú tapasztalatokról, amiket az író a felvidéki utazás során szerzett. V. U ZRÍNYI MIKL<j a költő és hadvezér prózai munkáit foglalja, magában „A Magyar Szemle Klasszikus” ainak nemsokára megjelenő kötete. Zrínyi történelmi jelentőségét, rendkívüli egyéniségét és emberi vonásait korunk nem ismeri eléggé. Prózai műveit a ritka és hiányos kiadások méltatlanul mostoha sorsra juttatták; jellemző, hogy legutóbbi akadémiai kiadása még a vüágháború előtt elfogy ott s azóta alig hozzáférhető. Pedig a 17. század e nagyszerű magyar lángelméjének emberi alakja és eszmevilága leghatározottabban éppen prózai munkáiban bontakozik ki. A Magyar Szemle Társaság gyűjteménye Zrínyi prózáinak minden eddigi kiadása között a legteljesebb. Hadtudományi és hadtörténelmi dolgozatain a „Tábori kis tracta” és a „Vitéz hadnagy” elvi fejtegetésein kívül felöleli a nemzeti királyság gondolatát oly ragyogó tollal propagáló „Mátyás tanulmányát’’, valamint nagyhatású röpiratát „A török áfium”-ról, a magyar próza e páratlan remekét, melyben nagy nemzeti célját: a török kiűzését s az ország függetlenségének biztosítását követeli. Végül ebben a kiadványban kerülnek először nyilvánosságra, illetőleg egységes gyűjteménybe Zrínyi levelei és emlékiratai, amelynek eddig csak szűk körben, szakemberek előtt voltak ismeretesek. Dokumentumok és élő igazságon foglalata lesz ez a mű, egy termékeny lángelme mindig időszerű, örökérvényű, halhatat lan tanításaival. A mai küzdelmes időkben e, nemzetnevelésnek különösen értékes kézikönyve. Gróf Zrínyi Miklós prózai munkáit Markó Árpád m. kir. honvédezredes, a M. Tud. Akadémia tagja, a neves hadtörténetíró rendezte sajtó alá s látta el magyarázó tanulmányokkal és jegyzetekkel. A kiadványt egykorú képek, metszetek, fakszimilék díszítik. ■ . ,•***+***<*'**- - MAGYARUL MAGYAROKNAK! Nemzetünk itt él a nagy hatalmak között beékelve, nyugalmi állapotát nehéz megőriznie, ha reng a világ, minket is kiver a hideg veríték. Leghívebben mutatja ezt a nyugtalanságot anyanyelvűnk, amelyet ma újra kezd rohamozni az idegen, szó. Evek óta folyik az egész országban a nyelvvédő munka, Nagy 3. Béla, Zsirai Béla professzorok és Pintér Jenő főigazgató derekasan küzdenek az idegen szavak ellen. Most a Magyar Könyvbarátok Diáriumában Bóka László kitűnő írása arra figyelmeztet, hogy ez a küzdelem immár nemcsak módszer-kérdés, hanem sokkal inkább lelki magatartás. „A lefordított szó, szókapcsolat — mondja többek között Bóka László, — idegen észjárást, gondolkodásmódot csempész nyelvünkön keresztül lelkűnkbe. Ha az idegen szó szeplő nyelvünk tisztaságán, a lefordított szó rejtett seb a bőrünk alatt, fertőzés vérünkben. Ez a nagyobb veszedelem s ettől alig ment ma már bármelyikünk nyelve. Az idegen nyelvek felületes tudása, külföldi könyomatosokból hevenyészve fordított újságcikkek nyelve, a magyar nyelv oktatásának jószándékú, de még mindig elégtelen módja, öt-hat idegen nyelvterület közötti határhelyzetünk s még hány más körülmény okán, de ezer résen szivárog nyelvünkbe e leplezett idegenség. A regölésból, falujárásból, a magyar felelős fiatalság szent légációjából pár esztendő alatt népkutatás (Volksforsung) lett, a nemzeti munkából, a kalákából munkaszolgálat (Arbeitsdienst), már lakásunk sincs, csak lakhelyünk (Wohnungsort), nemzetből népközösségé (Volksgemeinschaft) váltunk, szülőföldünket élettér-nek (Lebensraum) hívjuk. Ezek a nyers fordítások a szomszéd nagy, Németbirodalom nyelvéből kerültek nyelvünkbe, hol egy nép nagy belső átalakulása új életlehetőségek új fogalmait nevezi új néven. Ejtsen gondolkodóba mindenkit az, hogy a németek ezeket a fogalmakat, ezeket a szavakat nem idegenből fordították, életük sajátos, új üteme termelte ki új szavaikat. A nyelv lelkünk tüköré. Amire nincs szavunk, az vagy nagyon új része lelkivilágunknak, vagy hiányzik belőle. Ne siessünk hát elkeresztelni: inkább szégyenkezzék szavaink közt sok idegen szó ösztönző jelül, de várjuk meg, míg a magyar lélek megtenni új eszményeit, melyeknek akkor ma;d megtalálja az édes magyar nyelv szemléletes, magyaros nevét. Mélyedjünk el magyar műveltségűnkben, hallgassuk a magyar nép és a magyar történet szavát: kevesebb idegen szót fogunk használni. Keltsen az idegen szó lelkűnkben hiányérzetet s míg pironkodva kiejtjük, induljon fel szívünk áldozatos, országépítő, nemzetalkotó szent munkára. A magyar nyelven nem fog úgysem az idegenség. Számszerű kimutatásokból tudjuk, hogy az annyi idegen hatásnak kitett magyar nyelv szókészletében még mindig ősi szókészletünk uralkodik, sokkal inkább, mint akár a hatalmas angol nemzet nyelvében. Nyelvünk az idegenséget kiveti magából, vagy kilúgozza idegenségét s magába olvasztja. így volt ez eddig s így lehet ezután is, ha e nyelvet ugyanaz a tüzes magyar lélek kiáltja világgá élte gazdag kin* csét. nemzeti műveltségét..
