Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)
1939-04-09 / 81. szám
KÖNYV —KULTÚRA Hitvallás a Vérmező partján Babits Mihály: Keresztülkasul az életemen — Nyugat TEisViPEta Mi készül? CS. SZABÓ LÁSZLÓ, a „Doveri átkelés’’ (rítiinö szerzője most állítja össze új könyvét *»M 3 gyár néző” címmel. Hónapról-hónapra szorongó érdeklődéssel figyeltük a „Nyugat” európai szemű és magyar szívű „Örjáró”-ját; £pró megfigyelései ébresztő, vagy virrasztó {villanások a mai Európa sötétedő egén. A féléve megindult történelmi zajlásról készült Haplójegyzeteit (ószi nappalok, őszi éjszakák) Inár itthon olvastuk el, azzal az érzéssel, ami. Tel egy az utolsó pillanatban megmenekült halálraítélt habzsolja a s°rsa fölött gördülő .végletes események egykorú beszámolóit. Rólunk felvidékiekről, gyakran írt. (A Kárpát kebelében) és a felvidéki értelmiség gondolkodásáról, sajátos középeurópai szemléletéről elismerőleg nyilatkozott. írásait gyakran olvashattuk az „Uj Szellem” hasábjain is. Uj könyve, a „M agyar néző” a Nyugat kiadásában jelenik meg a Könyvnapra. ízelítőül a következő pár jellemző sort. idézzük belőle: .„Nyolcvanmillió germán s vagy kétszáz- millió szláv közé szorítva már csak az életünkért szoronghatunk. Szorongunk és túlélünk minden hatalmat. Mert túlélni még tudunk. Egyszer a Fertőből kihúztak egy időtlen-idős halembert, Hány Istókot. \ zsombék- h'n, nádi sűrűben, majd hogy a víz alatt nem 1 keit. így bújt el időnként a magyarság is a yízi rejtekbe. Csonttá aszott, egy szúnyog is belcvásott volna a húsába. De túlélte. Mikor az európai népekből hírmondó sem, marad, a magyar talán még mindig a subája alatt dörmög.’’ * TÖRÖK SOPHIE regényt ír, a közeljövőben megjelenik „Nem vagy iga z i” címmel. Az új költészet őszinte női hangját képviseli .— Kaffka Margit óta a legnagyobb tehetséggel — Török Sophie: szabad, hosszú sorai úgy hatnak, mint egy zengő recitatív, zenélő áradás, — írja róla egyik kritikusa. A kitűnő költőnő novelláit és „Hintz tanársegéd úr” című regényét is a női lélek nyugtalanságának mélységes rajza jellemzi. # KOVÁCS ENDRE, felvidéki irodalmunk fiatal esszéírója nemrég fejezett be egy érdekes regényt. „Viharzóna” címen memoár- ezerűen megírta a felvidéki fiatal értelmiség ■viharos mozgalmait, lelki fejlődését és válságait. A regény, amelyből az „Uj Élet” márciusi száma közöl részleteket, kiadóra vár. — Másik munkájában, „A Felvidék gy er- mekének vallomásai” címen a csehszlovákiai keretbe szorult magyar fiatalság érzelmi és érzületi fejlődésének motívumairól ír. Mik voltak kitörülhetetlen élményeink, hogyan éltünk 2—3 kultúra között, miképp fejlődött magyarságtudományunk és főleg, mik voltak olvasmányaink? Ez a nagy tanulmány: összefoglalásnak készül, de egyben útmutatás, önkét következő program is. Lezárult egy korszak — írja levelében Kovács Endre — úgy érzem, szükséges, hogy összegezzük az eredményeket és átadjuk a magyarságnak. *• MANGA JÁNOS, aki a kisebbségi esztendők folyamán fáradhatatlanul tanulmányozta a Nyitra-vidéki magyarság néprajzát és gyűjtötte a Felvidék különböző vidékeinek népzenei anyagát, most könyvet ír a Zoborvidék lakodalmas népszokásairól. Tanulmánya, amely a magyar szakirodalomban egyedülállónak ígérkezik ezen a téren, magába foglalja a Zobor-vidék rövid áttekinthető történetét, ismerteti a magyarok ősi házassági népszokásait. A könyv a következő főbb kérdéseket tárgyalja: házasságkötés, a zobor- vidéki lakodalom zenéje, kézfogó, hirdetés, mátkaidő, jegyesség, vendéghívás, ágyvitel, lakodalmi koszorúk, búcsúztatók, hajnaltűz stb. A szerző az érdekesnek ígérkező könyv második részében eddig még kiadatlan, mintegy ötvennégy eredeti lakodalmas dallamot közöl. Zrínyi Miklós írta: ......bizonyára a mi sebünk senkinek úgy nem fáj, mint minékünk, senki nem érzi nyavalyáinkat úgy, mint mi: tehát következik ebből, hogy senki oly serényen nem nyúl az orvossághoz, mint minékünk kellene nyúlnunk: főképpen ha az orvosság veszedelemmel jár. Itt talán valaki engemet megszólít, s azt kérdi tőlem: Mit akarsz ezekből a sok beszédekből kihozni? Mit tanácslasz? Könnyű akárkinek is deklamálni, prédikálni. De orvosság kell a betegnek. Én arra röviden megfelelek, meg is duplázom kiáltásomat: Fegyver, Fegyve,r, Fegyver kívántatik! És jó vitézi resolució! Ezenkívül semmit sem tudok, sem mondok. Avagy azért magyarok, ezzel oltalmazzuk meg magunkat, avagy vitézül halunk meg mindnyájan. Mert non datur aliud medium. Azaz: „nincsen más eszköz”. Elfutunk? Nincs hová. Sehol Magyarországot fel nem találjuk; senki a maga országából barátságunkért ki nem mégyen, hogy minket helyheztessen belé; a mi nemes szabadságunk az ég alatt sehol sincs, hanem Pannóniában. Hie nobis vei vincendum, vei moriendum est. „Itt nékünk vagy győznünk kell, vagy meg kell halnunk.” (Törökáfium ellen való orvosság, 1660, kézirat.) 1939 ÁPRILIS 9. VASÁRNAP A magyar író ma borzongva, csüggedten bámul a vérmezőbe, mondotta valaki keserű tapasztalatból. íróink javarésze, ha fizikailag nem is mindegyik, szellemben ott él a vészes történelmet idéző Vérmező partján és Zrinyi Miklóst kiáltják, Széchenyit, Kölcseyt és Katona Józsefet szólít- gatják a középeurópai éjszakában. Éppen most folyik a vita egyik folyóiratunkban a magyár irodalom feltűnő pesszimista „hajlamáról”, közéleti emberek vetik fel a vádat, politikusok vizsgálják az okokat és az írók személyes kérdésben szólnak hozzá. Van- e rá okunk, a sötétlátásra? Felelnek a könyvek és a felettünk gördülő események, egy év óta komorabb hangon, megrendítő vallomásokban, tanúnak jelentkező naplójegyzetekben. Babits Mihály most megjelent könyve „útirajz-féle az időben”, lelki önarckép, amely a Vérmező ködére vetíti a merülő századelőt, a foga- rasi havasokat, és még messzibbről-köze- lebbre Szent István városát, Kölcsey Himnuszát, a Legnagyobb Magyart és Vörösmarty könyvtári gondolatait. A könyv új Babitsot mutat, mint ahogy ö maga is új Vörösmarty-t lát meg a rettenetes utolsó negyedszázad stigmáival. „Ment-e A könyvek által a világ elébb?” A kétely hátterében, akár egy mai írónál, Babits Mihály a szociális problémát fedi föl: Vörösmarty már 1844-ben kérdezte ezt a legmaibb kérdést: mi értelme az egész kultúrának, ha a legfényesebb elmék sem menthetik meg az ember fiát a süllyedéstől, ha a nép túlnyomó tömegei „számon kívül maradnak”, „örvénynyo- morban végnélkül keringők ?” — Megrázó, beismerő vallomást tesz Babits az új Vö- rösmarty-arckép előtt: rettenetesen megbűnhődtünk azért, hogy a Szózat költője élesebben látott, mint mi; világosan látta a mohón nekiiramodott szabadelvű kor végzetes nemzeti és szociális következményeit. És így vagyunk Kölcseyvel is: Himnusza igazában a szabadság himnusza, amelyet — és riadtan figyelmezteti Babits a törpe kort — káromlás szolgaszívvel énekelni... A reformszavaktól hangosodó életben sokaknál divatnak látja a SzécheVeres Péter új könyve: A legháládatlanabb feladatra vállalkozott Veres Péter nemrég megjelent könyvében: megvizsgálni a szocializmus és nacionalizmus világképét, egymáshoz való viszonyát; és feloldani mindkettőt egy szintézisben, nem kompromisszumok árán, hanem egymás kiegészítésével. Aki ilyen feladatot vállal, még hozzá oly alapos marxista képzettséggel és mély szociológiai tudással, mint Veres Péter, az előre számolt a mindkét oldalról felcsapó támadásokkal is. Mert az egyik tábor renegátnak fogja nevezni, a másik pedig gyanús, megbízhatatlan, ennélfogva veszedelmes apostolnak. Ismerjük Veres Pétert, különb ellenséggel szemben is megállta már ő a helyét. A szerző azt igyekszik bizonyítani ragyogó logikával, hogy a szocializmus és nacionalizmus nem ellentétek, mint eszmék, mert a történelmi valóság szülte mindkettőt, „csak sorrendi zűrzavar van körülöttük”. Egy ideális szintézisben való megvalósításuk előfeltételének azt tartja, hogy azok az osztályok, amelyek ezeket az eszméket kisajátították, maguk semmisüljenek meg és oldódjanak fel a kollektív, osztálynélküli társadalomban. Világos meggyőző erővel jelenti ki Veres Péter, hogy a szocializmus, amely ma már világeszme lett, megvalósításának külső tárgyi (gazdasági és politikai) feltételei és az ebből eredő érzelmi feltételek mind meg vannak, csupán a szocializmus felépítéséhez szükséges kollektív világnézet még nem tudatosult eléggé. Mielőtt a közösségi világnézet helyzetét megvizsgálná az egyes társadalmi rétegekben, (a parasztságét részletesebben), különbséget tesz a parancsuralmi és demokratikus kollektiviznyi-pózt, amelynek ellenmérgéül azt ajánlja, olvassák is a Legnagyobb Magyart: gondolatai maivá nőttek meg, mert minden, ami ma izgatja legjobbjainkat, újra a magyarság és emberség viszonyát jelenti, változatlanul. A liberalizmus boldog békeéveiben a fiatal Babits Mihály Fogarason, a világ végén tanároskodott. Most a Vérmező félhomályában megvillannak a messzi havasok is, a költő érzi a transzilván ízt, de vallomást tesz másról is, a népről, a románságról, amelynek fiait magyar szóval táplálta. Csodálta és szerette bennük az erdélyi varázs ősi jeleit: „Mint a népművészet s népzene gyűjtői, én is megilletődve pillantottam e gyermekszemeken át olyan mélységbe, ahol a kultúra még nem választja el egymástól a népeket, inkább összeköti; közös dalokkal, közös mesékkel, közös emlékekkel; s hol székely és román szomszédul és testvériesen őriznek valamit, havasaik félhomályában, amit mi már régen elvesztettünk”. Boldog volt, hogy segíthette őket művelődni s kiemelkedni egészségtelen puliszkás életükből, de a békeévek fiatal tanára azt már nem tudta megérezni: magyarokat nevel-e vagy ellenséget?... A Vérmező partján már kész a tanulság. Kell, hogy lássa az öregedő költő azt is, mily talmi volt a magyar liberalizmus ragyogása és mennyire művirágzás annak szelleme... Az európai emberiség magyar lelkiismereteként beszél ebben a könyvben Babits; a kisnépeket fenyegető Nagy Sir lehellete csaphatta meg, mikor aggódva kérdezi: nemzeti kultúránkat nevezhetjük-e közkincsnek, akár csak vezető középosztályunkban ? És vájjon útban van-e ez a kultúra a sorsukat most kovácsoló magyar tömegek felé f S mit tettünk, hogy útját könnyítsük? Félös, hogy inkább még nehezítjük ... Boldog, felszabadító örömmel köszöntjük az új könyv Babits Mihályát, eddigi értékei most dúsan gyarapodnak: a szellem emberének gyönyörűen bátor írói hitelével. V. L. MEFHOSz-kiadó, Bpest mus között. (Veres Péter a „parancsuralmi alatt nem csupán a ma divatos diktatórikus uralmakat, hanem a történelmileg ismert összes egyeduralmi formákat érti; a „demokratikus” alatt viszont nem polgári demokráciát, hanem a társas együttélés elemi ősformáját.) A könyv második része (Nacionalizmus) a népközösségek életének szociológiai és bio- lógai tényezőiről, a biológiai szelekció jelentős problémájáról és a szaporodás kérdéséről szól. Veres Péter a nemzeti közösség összetartó eszméjét ősi társulási törvénynek tartja, hogy mégsem tudott érvényesülni, annak az imperializmus az oka. Nem igaz, — mondja a szerző — hogy az imperialista forma megváltozhatatlan örök törvény .volna: az imperialista sodródásból és kavargásból kimaradt peremnépek: svédek, norvégek, finnek és dánok világos pél. dáját mutatják, hogy megélhetnek a nemzetek egymás mellett elnyomó szándék nélkül is. A többi imperialista nemzetet csak egy nagy belső változás, egy-egy forradalom állíthat meg imperialista dinamikájában. A magyar nacionalizmus még 1848-ban születhetett meg. Veres Péter könyve (amelyet most csak futólag ismertettünk) utolsó fejezeteiben erőteljes vonásokkal felvázolja egy új nemzeti megújhodás feladatkörét: válaszúton vagyunk, a nemzet szaporodása megállt, a proletárok szaporodása folytatódik, innen már csak lefelé vezet az út, ha nem változtatunk. Az egészséges nacionalizmus — mint minden nemzetnél, nálunk is — a szocializmusban valósulhat meg. És a megvalósult nacionalizmus: a megvalósult szocializmus. V. L. 21 A politikus Jaross Andor szc-* mélyében erőteljes és világos szavakkal szólt hozzá ahhoz a nagy feltűnést keltő vitához, amelyet Hallósy István indított el az ,Jegyedül vagyunk” című folyóirat hasábjain. Hallósy István pesszimizmussal vádolja meg a magyar irodáimat; azt mondja, hogy bármily nagy tehetségű nem-' zet vagyunk, hiányzik belőlünk a képesség a lelkierők egyenletes, ökonomikus kihasználására, ezért törik bele nálunk minden nagy akarás, egyenletlen föllelkesedés és lelohadás után pesszimizmusba és passzivitásba, Ezt a pesszimizmust, est a sokszor a defetizmus határain járó tehetetlenségérzetet aztán irodalmunk és költészetünk tovább terjeszti; középiskolai oktatásunk pedig nemzedékről-nemzedékre átplántálja ezt a mohácsivész-hangulatot. Hallósy azután harcot hirdet a pesszimizmus ellen és „optimista kedélykultúra” kialakítására hívja fel az irodalom és a közélet kiválóságait. A fölvetett problémához elsőnek vitéz Imrédy Béla szólt hozzá, legújabban pedig Jaross Andor miniszterünk. A magyar pesszimizmusnak történeti háttere van, állapítja meg Jaross Andor; a sötéten látó magatartás évszázados örökség, amelynek eredete kizárólagosan a rendkívül súlyos és vészes politikai és társadalmi helyzetben keresendő: „A nemzetéért és hazájáért aggódó magyar jóformán mindig két ellenséget kellétt, hogy lásson: az idegent, a kívülről fenyegető hatalmat és a belső „magyari” ellenséget, amely, volt idő, hogy sokkalta kegyetlenebb volt d külsőnél, az idegennél. Ez a két vonalon fenyegető veszély, ez a kettős küzdelem őrölte és emésztette évszázadokon keresztül a magyar lelket és tette önmagában kétkedővé és sötétenlátóvá. „Két pogány közt egy hazáért” harcolt és élt évszázadokon keresztül a magyar és csoda-e vájjon, hogy ez a kegyetlen helyzet nem termett derűs optimizmust, könnyed kedélyt a magyar lelkekben?” A továbbiakban Jaross Andor nagyon helyesen kifejti, hogy ez a. történeti „magyar pesszimizmus” sohasem jelentett végleges lemondást, vagy meghátrálást. Az első nagy magyar reform- nemzedék (Berzsenyi, Kölcsey, Széchenyit' pesszimizmusa reális életlátást, magyar önmegismerést hozott. Elmaradottságunk és bűneink feltárása — bármilyen könyörtelen eszközökkel is — nem jelent pesszimizmust. Ezzel szemben valóságos nemzeti katasztrófát eredményezett a kiegyezési idők híg „nemzeti optimizmusa”, amely „egészséges magyar látásunkat a kiegyezés óta állandóan fertőzte” ... „A millé- nium körüli ország már harmincmilliós nemzeti államról” álmodik — folytatja Jaross Andor —, a nemzeti élem biztos egyeduralmát ünnepli és tragikusan vak marad a felszín alatt lappangó kérdésekkel, a szociális és nemzetközi probléma,k- kal szemben. Nem zavarja ezt a nemzeti mámort a csemovai véres sortűz, a román Albina Bank irtózatos erdélyi tevékenysége, sem az Amerikába vándorló magyar százezrek segélykiáltása. Egy értelmetlen, idegenszerű, idegengyökerű életlátás uralkodik él a magyar életen, túl frissen asszimiláltak és félasszimiláltak zavaros és gyökértelen életlátása, amely optimizmust diktált ezekben a súlyos történelmi órákban is. A Rákosi Jenő-féle nemzedék nacionalista romantikája a tisztánlátást homá- lyosítja él. Csillogó, hamis ábrándképpel kápráztatja él az országot és ez az értéktelen optimizmus menten megsemmisült, mihelyt az ábrándkép a történelem kegyetlen csapásai alatt eayszerre szertefoszlott” Nekünk, felvidékieknek különösképpen azért okoz nagy örömet ez a bátor, új magyar lelkiségből sugárzó kijelentés, mert felelős, miniszteri helyen hangzott el, a Felvidék minisztere részéről, örülünk annak, hogy hasonlóképpen látják a ma- gyar sorskérdéseket az új magyar irodalom kitűnőségei is. Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Szekfü Gyula és a fiatalok közül Illyés Gyula, Kodolányi, Féja Géza, Kovács Imre, Kerék Mihály, Erdélyi, Szabó Lőrinc: az egész Márciusi Front évek óta ebben a szellemben ír és harangoz a magyar megújhodás elé. így gondolkodik a felvidéki magyar értelmiség élgárdája is, bizonyítja a nemrég lefolyt Pilvax-ankét és a Pozsonyban élő Broguányi Kálmán hozzászólása (amelyet teljes egészében közlünk mi is lapunk más helyén) az jgyedül vagyunk vitájához. Velük együtt, mindnyájan valljuk, amit Jaross Andor is konklúzióképpen megállapít írásában, hogy az egészséges magyar optimizmus, az új magyar lelkiség kialakulása csakis a felszabaduló népi erőkkel, a magyar parasztság napfényre törekvő roppant társadalmi dinamizmusával történhetik meg. (V-ó) j Szocializmusnacionalizmus
