Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. március (2. évfolyam, 49-74. szám)
1939-03-25 / 70. szám
10 1939 MÁRCIUS 25. SZOMBAT EMBEREK AZ UTCÁN. villamoson, esőken, lényken. I aiarcca i és i aiarc né IU Idegen várossal úgy kezdődik az ismerkedés, hogy az ember sétára indul. Bejárja a főútvonalakat, azután elbolyong a mellékutcákban s mire hazakerül, úgy érzi, jókorát szippantott a város levegőjéből. Idegen helyen rögtön jelentkezik bennünk az örök kutató, csak éppen a tehetségünk kevesebb, mint Byrdé, vagy Sven Hediné. Amikor például egy hangulat- konglomerátumba gyűrjük az utcával az embereket, elfeledkezünk arról, hogy csak részben tartoznak össze. Azok, akik az utcákat építették, már régesrég elporladtak s a jelenlegi lakosok legfeljebb rokonságot tarthatnak velük, de nagyobb mértékben különböznek tőlük, mint dédapától a dédunoka. Legfőképpen megfeledkezünk arról, hogy az utcán mindenki más, mint egyébkor. A lárva, amelyet magunkra erőszakolunk, csak véletlen alkalmakkor esik le. Gondoljunk csak magunkra. Reggel késve ébredünk és idegeskedünk. Amikor azonban betesszük magunk mögött az ajtót, előkapjuk a hűvös nyugalom álarcát, mert elvégre a házmesternek, vagy az éppen sepregető vicének nem kell magatartásunkkal okvetlenül elárulni, hogy minálunk a nap „veszekedéssel” kezdődött. Látszatnyugalommal megyünk végig a folyosón s amikor a kapun kilépünk, legalább olyan zárkózottak vagyunk, mint valamely angol lord. És ezzel megkezdődik a komédia. Sz a valóké \l rus a villamoson Köszön a fűszeres. Aki tartozik neki, az pillanatra kedélyesre, szívesre rándítja vonásait, akinek számlája rendben van, vagy éppenséggel készpénzzel fizet, méltóságteljesen köszön vissza. A kedélyes, szíves vonások — komikus, aki látja — villanásnyi ,jdő alatt helyükre rántódnak. A maszk megint ép. Nem soká. Időnk rövid és a villamos ezt nem veszi tekintetbe. Nem jön. Azaz jön, de hol? Ahelyett, hogy ti- zennégyes jönne, két tizenhatos követi egymást. A guta maszk nélkül környékez bennünket. Másokat is. A várakozók között akad olyan, akiből már most kitör az Én és káromkodik, vagy ismeretlennek panaszkodik. Mi jólneveltek vagyunk, némán rágjuk az ajkunkat, de a düh éppen úgy fojtogat, mintha torkunk szakadtából szitkozódnánk. Végre itt a villamos. Kénytelenek vagyunk furakodni, noha nem illik. Némán hallgatjuk a perron alkalmi szavalókórusát: — Kérem, ne lökdössön. Borzasztó. Egészen összenyomnák. Tessék vigyázni. Vagyunk olyan képmutatók, hogy áldozatunknak egy-egy „pardon”-1 is odavetünk, de azt már mégse kívánhatja senki, hogy szomszédunk százhúsz kilójának a felét éppen a legfájóbb tyúkszemünkön viseljük. Nekünk ugyan mondhatja a százhúsz kiló, hogy „pardon”, mi már ismerjük ezt. Szóváltás keletkezik. Az izzó atmoszférát a kalauz robbantja ki. Nincs olyan zsúfolt perron, ahol a kalauz táskástól ne tudna magának még helyet szorítani. A kalauz az a bizonyos csepp, utolsó csepp, amely a dühhel telt poharat kicsordítja. Szidják őt magát, szidják a villamost, szidják miatta a közállapotokat, a kormányt s talán még a honfoglaló Árpádot is, aki nemzetét olyan országba vezette, ahol még ez is lehetséges. A kalauz testi megsértése azonban hatóság elleni erőszak vétségét jelenti. Ez a tudat bátorságot ad a legvéznább kalauznak is. A kocsin ő az úr. Az utas is annak érzi magát és az ellentét kirobban az első rosszul kezelt jegy átvizsgálásakor. Hol van már a maszk, a nyugalom lord- izerű álarca? Mindenki izgatottan figyel i a vitát az utas és a kalauz között, Á tárgyilagosak a kalauz páráin állnak, s szenvedélyesek az utas mellett; is a kalauzzal vitatkozna" sál. Hangzavar a perroj eggyé forr a tábor. r nem :gymás- ¥ szerre Leáll! jnlndenner ócskává 8éar»s áron vásárolunk. pest, XH1., Váet-«í sst, valamint I fénei Ábeíes Testvérek, 8*. BudáEzért megállítja a villa— Megőrült? most? A kalauz ugyanis nem hajlandó tovább menni, amíg a rossz jeggyel utazó ember leszáll, vagy új jegyet vált. És megállást parancsol a kocsinak éppen nyolc óra előtt öt perccel, amikor úgyis késve jött. A kalauz nem tágít, leszáll a kocsiról, rendőri hív. Ez több a soknál. Van, aki gyalog indul tovább, van, aki marad. Ezeknek legnagyobb részét azután a rendőrnek szintén fel kell írni a meg nem engedett kifejezések miatt. Platinaszőke feltűnő érdeklődése a város iránt A járókelők lelkiségét talán éppen a villamoson lehet legjobban megismerni. Az emberek ugyanis akkor mutatkoznak meg őszintén, amikor igazukat vitatják: legőszintébben azonban, amikor — csalnak. Az egyik szögletben platinaszőke, bundás hölgy ül. Úgy látszik, még nem látta Budapestet, mert majd kinézi a szemit. A kalauz már harmadszor mondja: Szabad kérnem a jegyet; nem hallja. A kalauz kénytelen megérinteni a vállát. Vérfagyasztó megbántódással néz végig a kalauzon: hogy merte megérinteni. Körül is néz: talál-e védelmet a jelenlevő urak egyikénél? Nem talál. — Szabad kérnem a jegyet? — Má* adott! — hangzik rendreutasí- tón és méltatlankodva tekint ki ismét az ablakon. Ez a szemtelen” kalauz nem tágít. Kénytelen elővenni retiküljét, hogy megmutassa a jegyet, ■— ha volna. Nincs. Előkelő kényelmességgel kutatja át a kézitáska rekeszeit. A kalauz szája körül gúnyos mosoly játszadozik. — Ügy látszik elvesztettem, — jegyzi meg végül s mint akit megzsarolnak, úgy mondja: — Adjon egy „másikat”. Ez a hölgy képmutarásával őszintébb volt, mint bárki lehet. Megmutatta lényét s most már nincs respektusa sem a hun- dának, sem a platinának a haján, sem semminek. Levizsgázott. Ak< >íod 05Y parancsoló Kellemetlen arcú férfi száll fel a villamosra. A kalauz jegyet ád neki s bemegy a kocsiba. — Rosszul kezelte a jegyemet! — kiált utána bántó hangon az utas. A kalauz könnyedén elpirul, szó nélkül visszamegy, megvizsgálja a jegyet s udvariasan, némi kis szemrehányással ezzel adja vissza: — Nem kezeltem rosszul. Az utas, aki nyilván magánúton végezte el a “jegylyukasztóakadémiát, gorombás- kodni kezd. A kalauz már lángvörös, de még mindig csak ennyit mond: — Én a maga jegyét szabályszerűen lyukasztottam. — Maga engem ne magázzon! — méltatlankodik az utas. A kalauz így felel: — Kérlek, ahogy parancsolod. Általános nevetés. A kellemetlen ember leszáll. A kőver asszony esete a leugróva! A kijáratnál egy nagyon kövér asszony áll és mindkét kezével belekapaszkodik a rázrudakba. Elállja a kijáratot, majdhogynem a napot is eltakarja. — Szabad kémem! — szólal meg mögötte egy fiatalember. Ezzel jelzi, hogy le szeretne ugrani. Az asszony hátranéz és némán tovább is elállja az utat. — Le szeretnék szállni! — mondja a fiatalember szerényen. — Még nincs megálló! — vágja vissza a hatalmas nő. — De én le szeretnék ugrani! — jegyzi meg szerényen a fiatalember. Az asszony erre nem is felel. A helyzet drámaian feszül. Két eset lehetséges. Vagy goromba lesz az ifjú, vagy nem ugrik le. Leugrott s mégsem volt goromba. A lehető legudvariasabban csak ezt kérdezte a mázsányi személytől: —= Nagyságos asszony szintén leugrik? Mintha vipera csípte volna meg az akaratos asszonyt, félreállt, a perron nevetett, a fiatalember leugrott s bármennyire is nyilvánvaló volt „valaki” részéről a kívánság: nem törte a nyakát « Aranyos, vidámszemű suszterinas állt a lépcsőn s tekintett bocsánatkérőn a per- ronon harmadmagával álló kalauzra. — Nem szgllsz le rögtön! — mordult rá a kalauz jósággal és nem mozdult. A szakadó eső fényesre mosta a gyerek arcát. Csak szeme volt e^nél is fényesebb az örömtől. Úgy billegett a lépcsőn, mint egy szemtelen kis veréb. A perron harmadik Személye, egy komorkinézésű magas úr, nem osztozott a jelenet kedélyességében. — Nem tudod, hogy jegy nélkül nem szabad utazni? — ripakodott a gyerekre. Az inas csodálkozva nézett rá, -— Mi köze hozzá? — mondta a szeme, — amikor a kalauz megengedte. — Csak ide megyek, — mutatott rövid mozdulattal kis távolságot a gyerek. — Sehová se méssz! — jelentette ki az úr és lekapta a kis inas sapkáját. — Adja vissza a sapkámat. Ne izéljen, — könyörgött a gyerek. — Megver a mesterem. A férfi nem is válaszolt. Némán dobta ki a sáros úttestre a sapkát. Kétségbeesés, tanácstalanság tükröződött a gyerek arcán. A következő percben azonban kigyult a szeme, hirtelen felugrott a perronra, szédült, gyors mozdulattal lekapta az úr fejéről a keménykalapot és leugrott a villamosról. Rohant a sapkája után. Felvette és leírhatatlan grimasszal, ünnepélyesen helyezte helyébe az úr kalapját. A U egver cső j A • aja És akármilyen zárkózott arccal, hűvös tartózkodással igyekszünk begombolko- zattak lenni az utcán, lépten-nyomon kénytelenek vagyunk magunkra erőltetett korlátáink közül kilépni s ha csak szem- pillantásnyira is, elárulni valamennyit lényünkből. Nem mindnyájan rendelkezünk az önuralomnak azzal a bámulatkeltő mennyiségével, amivel egy fiatal katonatiszt aratott nagy tetszést, majdnem tapsvihart egy előkelő vendéglőben. A rohanó pincér tartáros tokkal a kezében sietett, megbotlott és az egész tartárt a hallal együtt & tiszt ragyogó uniformisára önötte, A főhadnagy meglepetten tekintett a pincérre és azt mondta: — De kérem, ez tévedés lesz. Én ugyanis — rostélyost rendeltem. Osorkák a becsületen Legtöbben íávolállunk az önuralomnak ettől a tiszteletreméltó fokától, sőt any- nyira megfeledkezünk magunkról, hogy az utcán magunkban is beszélgetünk, néha nevetgélünk is. Ismerek társaságban nagyon zárkózott modorú hölgyet, akit láttam a Körúton, még pedig átmenőben az úttesten, magában beszélgetni, sőt gesztikulálni. dinéi több ember beszél magában az utcán, annál nagyobb gond ül a városon. Még a nevetgélés is ezt-mutatja, mert csak a gond gyengíti meg az idegeket annyira, hogy sem tudjuk őket tartani. A fővámhivatal, ha tehetné, nagyon érdekes felvilágosítással szolgálhatna a főváros lakosságának becsületességéről. A fővámhivatal azonban kötelességsze- rüen hallgat, hivatalos titok diszkréciójával őrzi a kis bűnök titkát, amelyeknek másik letéteményese az utcai csempész és szélhámos. — Tszkő! Tszkő! — hangzik éppen a Tszkőről nevezetes sarkokról. Mindenki tudja, hogy a Tszkő csempészáru, mégsem veszik a tűzkövet boltban. Jómódú polgárok dehogy is gondolnak arra, hogy tiltott dolgot művelnek, amikor Tszkövet vesznek, pedig előbb óvatosan szétnéznek, hogy nincs-e közelben rendőr. — Csak tessék nyugodt lenni! — mondja a Tszkő-árus, — mi előbb látjuk meg, mint ön, ha jön. Ugyanígy bonyolódik 1« a szaharin- vásár is. Aki azonban alkalmi árut vesz, az kapualjba vonul. És vesznek alkalmi áron zsebkendőt, kölni vizet, parfőmöt, ceruzát, noteszt, sokszor éks^rt: gyűrűt, órát, kesztyűt, selymet. — Partiáru! — nyugtatja meg az esetleg jelentkező lelkiismeretét az árus és elmondja, hogy otthon kilenc gyereke éhezik. A polgár pedig, aki erélyesen kikérné magának, ha orgazdasággal vádolnák, így meséli az esetet: — Így tegyen jót az ember. Azt nwndta* éhe»ik. Megvettem tőle ezt az üveg kölni vizet és képzeld, festett vis van benne. A csempész, az „alkalmi árus”, azt állítja, hogy vevőköre, vagy áldozatainak száma a társadalom minden rétegéből to- borzódik össze. Diktátorok A gesztenyesütö-asszony előtt magas úr áll meg, Sült tököt akar venni. A vörös-sárga darabokat egymásután veszi kezébe, méregeti súlyúkat és alkuszik. Az asszony nagyon alázatosan mondja: — Kérem, nagyságos úr, ne méltóztas- sék kézbevenni, mert ez hatóságilag tilos. Engem büntetnek meg miatta. A szegény asszonyra a szitkok özön® hull. — Vén szipirtyő! Ez a bevezetés. A vége az, hogy ő a kerületben nagyon befolyásos ember és el fogja intézni, hogy az ilyen boszorkánytól már holnap elvegyék az engedélyt és feloszlassák a standját. * A forgalmi lámpa tilosat jelez. Egy úr mégis átmegy az úttesten, hiába inti vissza a rendőr. Majdnemhogy elüti_ egy autó, ha a rendőr vissza nem rántja a karjánál. Az ember azt várná, hogy legalább is azt mondja: köszönöm. Dehogy mondja. — Hogy mer hozzám nyúlni? — kiált a rendőrre. A rendőr szavára goromba lese, mir« igazoltatják. Az úr zsebéből előkerült a tárca és valami igazoló irat. A rendőr ír, de ír az úr is. Felírja a rendőr számát. — Megnyugtathatom, — jelenti ki — hogy holnap már nem lesz itt a posztom, Leszereltetem. Én ugyanis & főkapitány barátja vagyok. * Á gesztenyesütő néni ma is ott van a helyén, a rendőr is a posztján. Milyen emberek lehettek a fenyegetők? Valószínűleg idegbetegek, hatalmi tébolyban» szenvedők — hatalom nélkül. Harag helyet inkább szánalomra méltók. Ki tudja: mennyi méltánytalanságot kellett már eltűrniök az életben, hogy a hatalmi vágy ilyen formában tör ki belőlük? A? elegáns kőlgy kézjegye A pályaudvaron rendkívül elegáns hölgy kezét tördelve jelenti, hogy elveszett a ^bőröndje. Gyors elsőn, külföldi nyaralóból jött. A raktárfőnök utánanéz a dolognak és csakhamar előkerül az elveszett disznóbőrbőrönd. A hölgy felsorolja, mi minden van. benne. Úgy is van. Drága selyemruhák, toalett-szerek, finom munkájú cipők. Nagyúri, vagy legalább is félvilági hölgy holmijai. A dolog rendben van. — Tessék az átvételi elismervényt .aláírni, — mondja a tisztviselő. És a hölgy, fülig vörösödve, — keresztet rajzol az ívre. Nem tud írni. A „hölgy” ... Nincs érdekesebb, mulattatóbb, változatosabb, mint megfigyelni az embereket utcán, vagy nyilvános helyeken. Az ember előtt lassan kialakulnak a típusok: az úr,- aki a kávéházban határozott gesztussal tárcájához kap, de mindig más fizet helyette; a rúzstól virító, erős par főmű dáma, aki lehetőleg elrejti lábát, mert harisnyáján stoppo- lás van; a neveletlen, aki akkor kér tüzet, amikor hölgy társaságában megyünk; a gyárilány, aki vasárnap sídresszben „az előkelőt adja”; & sánta kéregető, aki a rendőr láttára úgy fut, mint a nyúl; az úr, aki ferdén néz rád, ha zsúfolt helyen az ő asztalához ülsz; a közvetlen ember, aki mindenhol és mindenkivel komázni akar; az önkéntes idegenvezető, aki el is kíséri céljához az idegent, mert tisztában van az idegenforgalom gazdasági jelentő. ségével; ’a kereskedő, akinek kirakata előtt nem állhatsz meg anélkül, hogy meg ne szólítana; az utas, aki szívességi alapon azt kéri, hogy jegyét későbbre lyukasszák és az européer, aki hangosan ingyenes előadást tart: — Milyen másképp van Párizsban vagy . Londonban. Mikor a nyáron ott voltam... Az esetek és típások összessége adja a város igazi képét, Még csak nem is mindig a puszta esetek, hanem a szín a hang, a mód, az atmoszféra, amely jellemzi őket. Ezek nélkül a főváros is csak gyönyörű pa- norámájú világváros lenne, — nem — Budapest. Kerete lenne egy homályos képnek. A képen, amelyen jó-magunk is rajta vagyunk. Azt hisszük, olyan zárkózott eleganciával, mint amikor reggel a kapun kilépünk. FELVIDÉKI MAGYAR HÍRLAP Szerkesztőség és kiadóhivatal, Bp, VIII, József-krt £• 144-400 Telei on->zám: