Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. március (2. évfolyam, 49-74. szám)
1939-03-19 / 65. szám
1939 MÁRCIUS 19, VASÁRNAP_______- ■ ........^-^, y - , - TEBöiDÉto •JiÄöfeÄRHIWAB ____________________ ...—------ ...... ; ; -------•■-.......— • - ~~ .... ~ ~ ~~ A FELVIDÉKI MAGYARSÁG ÉS AZ ÁLDEMOKRÁCIA Irta: KOVÁCS ENDRE (Érsekújvár) Amikor húsz évvel ezelőtt a felvidéki magyarság kisebbségi sorsba kényszerült, Európának egy különös embertípusával találta magát szemben. 'Éneklő hanglejtésű, felette izgékony s néha a konokságig bürokrata szervezők vették kezükbe sorsának irányítását. A magyarság a helyzetadta kisebbrendűségi érzés tátongó révületében csak fokozatosan eszmélt a cseh néplélek kitárulkozására. Azok, akik hisznek a faji lélek minden burkon áttörő sajátosságában, a húsz év alatt ennek a cseh léleknek egész tipológiáját megrajzolhatták; nemcsak az új állam közjogi, politikai és szellemi struktúrája szolgáltatott ehhez bőséges adatokat, hanem a cseh lelkiségnek azok az esz- szenciális sűrítői is, akik a cseh mozgalmakat az elmúlt évtizedekben vezették. Maga a rendszer, melyről az idő már meghozta elmarasztaló ítéletét, lelkileg idegen volt a magyarságnak. Húsz év alatt rengeteg változatban tört felszínre ennek a bizonyos demokráciának valódi lényege, megismerhettük az idő követelményei iránt tanúsított végtelen rugalmasságát — azt a rugalmasságot, amely már-mar az elvtelenséggel határos — és ha most azt keressük, mi volt az, ami ebben a demokráciában úgy-ahogy megfelelt a magyar léleknek, akkor azt látjuk, hogy a felvidéki magyarság nem annyira a demokrácia tételes programjában találta meg létének, társadalmi, elhelyezkedésének s a rendszert túlélő jövőjének biztosítékait, mint inkább azokban a hézagokban, amelyek a demokráciát alkotó építmény téglái közt mutatkoztak. A demokrácia, melyet vezetői hosszú évekig olyan ügyesen tudtak összhangban tartani a háborúutáni ember könyörületességi hajlamainak megfelelő humanitáriusideállal, ott nyújtott lehetőségeket a felvidéki magyarnak, ahol egyúttal a rendszer végzetes egyoldalúsága is megmutatkozott: a népcsoportok olvasztó kohója kívánt lenni saját népi- ségének hegemóniája alatt. Évekig sikerült is egy erőszakos történetfilozófiai elmélet útján kitenyésztett misz- szionárius-tudat fényszóróival elvakítani a nyugati nemzeteket, de mihelyt az elnyomott, jogaikban megnyirbált népcsoportok az öntudatosodás kellő fokához érkeztek, egyszerre meglátszott a rendszer teljes potemkiniádája és etikailag romlott volta. Nem lehetne azt mondani, hogy időközben a nemzetiségek, az átalakulási folyamat szenvedő alanyai, nem változtak. A két nép közti állandó érintkezés nemcsak a kisebbségi sors gyalá-. zatos szerepét tette nyilvánvalóvá a kisebbség minden egyes tagja előtt, de annál többet is eredményezett: politikai iskolázottsággal látta el a széles magyar tömegeket és felnevelt olyan magyar nemzedéket, amely a megtett út ezernyi szenvedésében megacélo- zódva gyökeresen új, pozitívumok felé hajló s a nemzetért vállalt gyakorlati munkában kiteljesedő magyarságtudatot alakított ki magának. Ilyen értelemben igenis beszélni kell a felvidéki lélekről. Amikor ennek a különleges lelkiségnek a meglétét hangsúlyozzuk, semilyen misztikum nem lebeg a szemünk előtt. Arra gondolunk, amit eddigi létünk legfontosabb határozmá- nyának ismertünk meg: a kisebbségi sorsra. Ez a puszta sorshelyzet, már az erőviszonyok egyenlőtlen elosztásának s az ebből folyó fokozott önnevelés tényének alapján is, olyan fontos faktor-, nak bizonyult különösen a fiatalabb nemzedék életében* hogy egyedül teszi érthetővé a magyar problémák iránt tanúsított magatartását. Az elmúlt húsz évben a felvidéki magyarságon belül két egymás ellen hadakozó erő összecsapását szemlélhettük. Kívülről a modern társadalomtudomány szempontjait mímelő, de való jában a nemzeti energiák legszélesebb érvényesítésére törő cseh demokrácia mutatta meg karmait, míg a másik oldalon az önhibáján kívül alulmaradt magyarság folytatta taktikai mozdulatait, melyekkel ki próbált siklani a két- farkú oroszlán öleléséből. Az a magyarság, amely sohasem ismerte a kisebbségi helyzet számító, józan politikai szervezkedését s amely ilyenformán tapasztalatlan gyereknek tűnt fel a né- met-cseh ellentét évszázados forrongásában kiformálódott éles és raffinált cseh nemzetiségi politika árnyékában, valóban emberfeletti feladatra vállalkozott. Fel akarta venni a küzdelmet a cseh töke minden regionális kezdeményezést eltipró terjeszkedésével; meg akarta szervezni a gazdaságilag teljesen tájékozatlan s a cseh agrárpolitika tehetetlen áldozatául odadobott magyar gazdatársadalmat; meg akarta tartani, sőt szaporítani szerette volna kulturális birtokállományát; a gombamódra szaporodó és színmagyar vidékeken épült Slovenslzá Liga iskolák nemzet- típró, áUartiilag támogatóit tevékenységével szemben a magyar iskolák számának szaporításában látta az egész magyar fennmaradás legfőbb kérdéseit. Az ellenállás minden téren aránytalan méretekben mutátta a magyar vállalkozás heroizmusát. Amikor néhány évvel ezelőtt Makkai Sándor felvetette a kisebbségek hamleti kérdését, csak a bolond vagy fantaszta nem érzett velejéig ható megrendülést. Micsoda borzalmas feladatra vállalkoztunk? — kérdezte akkor a tehetetlenség szörnyű tudatába a kisebbségi magyarság nem egy szervezője. A cseh demokrácia a nemzeti elnyomásnak valami egészem bámulatos, bürokratikus könyörtelen- ségű formáját építette ki az idők folyamán. Az elzárkózásnak, a jogos kérések fumigálásának, kérvények hangtalan elsikkasztásának ritka tökéletességű rendszere fejlődött ki húsz év alatt; a magyarság törvényesen biztosított jogait njinden egyes alkalommal fogcsikorgató harc, évekre terjedő huzavona után lehetett csak biztosítani és még akkor sem volt biztos, hogy egy mellékmondaton nem borul-e fel minden, hónapok, évek munkájának eredménye. A húsz esztendős szakadatlan taktikázás a sakkjátékos minden előnyös ösztönét kifejlesztette a jogaiért harcoló magyarságban: óvatossága a mindenben ellenséget szimatoló erdei vad elővigyázatosságához lett hasonlatos; védő és támadó mozdulatai mindenkor a pillanatnyi erőviszonyok értékét tükrözik; elemző kedve, gyors áttekintése és az ellenfél, gyengéinek idejekorán történő felismerése csupa pompás tulajdonsága ennek a népnek. Az a demokrácia ugyanis, mely az első évekI ben az idegenség áthatolhatatlan falával meredt elénk, néhány év múlva feltárta gépezetének belső rugóit. Az utóbbi években a magyarság annyira kitanulta ennek aJ demokráciának csin- ját-binját, hogy politikusaink, újságíróink a fizikai törvények holtbiztonságával tudták alkalmazni politikai ismereteiket az esetek nagy részében. A magyarság gazdasági és kulturális akciói az utóbbi években már ezeknek az ellenálló vagy bénító államhatalmi erőknek a biztos ismeretében indulták el; ezért viselik-magukon - a -józanság, a belátás, a helyzettel való számotvetés | kritériumait. A homályban levő munkaterületek megvilágítása, a lehetőségek számszerinti felfödése párhuzamosan haladt a kisebbségi magyarság öntudatosodási folyamatával. Mert ez a demokrácia, mely annyira szerette a görögtüzes, cíhtányéros önmagasztalást, nem volt elég csillogó ahhoz, hogy elkábítsa a magyar tömegeket. Az idősebb nemzedék természetes ellenállása már elejétől fogva szembehelyezkedett a masa- ryki állameszmével. Érdekesebb volt a fiatalság helyzete, melyet a hivatalos nevelés ennek a demokráciának vak tiszteletére buzdított. A fiatalok egy része a nemzetközi szocializmus eszmevilágának hódító áramlatába jutva már nemcsak idegenkedéssel tekintett az uralkodó államformára, de nyíltan támadta ezt a demokráciát, míg a másik, keresztyénibb csoport a magyar államiság eszméjét ápolta lelkében. Az idők során szélesebb körben is bizonyossá vált, hogy a népszerűén hangzó masaryki elv, „a demokrácia diszkusz- szió”, egyike csupán azoknak a tartalmatlan szólamoknak, melyeket a demokrácia szívesen tartott maga elé védőpajzsul, de amelyeknek konkrét érvénye sose volt. A felvidéki magyarság a saját bőrén érezte a csehszlovák demokrácia valamennyi intézkedését; nem csoda, ha belelátott a lényegébe. Soha sehol nem tapasztalhatta volna jobban, mit jelent az, amikor az etikai normák kongó frázisokká lényegtelenülnek. Maga Masaryk a dogmaalkotók konok következetességével kereste tudományos vizsgálódásainak során a humanizmusnak azt az általa értelmezett sajátos formáját, mely végső igazolásául szolgálhatott a rendszernek. Ez a humanizmus kétségtelenül furcsa mixtum compositurna a modern, háború előtt kialakult társadalom könyörületességi hajlamainak és annak a hagyományos cseh történetfilozófiának, amelyet a múlt században Palacky és Havlicek képviseltek a cseheknél. Mondanunk sem kell, hogy a modern humanizmusnak az a gyakorlata, amely a csehszlovák köztársaság húsz esztendős nemzetiségi politikáját olyan gyászos emlékűvé teszi az utókor elölt, a lehető legönkényesebb elvekre támaszkodott. Masaryk szerint a cseh nép a humanizmusnak par excellence tipikus képviselője s mint ilyennek, feladata ezt a humanista társadalomszervező elvet a modern korban megvalósítani. A cseh tudomány jellegzetes utilitarizmussal ismerte fel a masaryki elv nagyhorderejű igazoló jelentőségét; az elmúlt húsz év története a masaryki nemzeti missizóstudattal átitatott humanizmusnak a kiterjesztése volt a társas élet minden síkjára. Mert ez a demokrácia a mellett, hogy a szeretet evangéliomi parancsát tűzte zászlójára, éppen meddő és egyoldalú nacionalizmusával leplezte le magát leginkább. Az évszázadokon át táplált s a kisebbségi sors fel-fellobbanó parazsával élesztett nacionalizmus a cseh életformának alapvető sajátossága. Minden csehben, még a Iegliberálisab- ban is, elemi erővel él az ősök, a faj, a hazai föld szeretete. A demokrácia csak tápot adott ennek a fajszeretetnek és imperialisztikus velleitásokkal gyarapította. Ez az imperializmus gőgösen és tiszteletparancsolóan követelte meg az állam minden polgárától, hogy énekelje a cseh himnuszt és ka- laplevéve tisztelje a cseh nép nemzeti hőseit Nagy tévedés azt hinni, hogy a felvidéki magyar értelmiség felemás neveltetésénél fogva elvesztette érdeklődését nemzetének kultúrája iránt. Ez a népcsoport átlagos színvonalát tekintve éppenúgy tudatában van a magyar élet esedékes reformjainak, eddigi értékállományának, mint a húsz éves határokon belüli néptest. Sok tekintetben túlzás nélkül állíthatjuk, hogy még fokozottabban ismeri az idők követélményeit, . hiszen húsz esztendős kisebbségi sorsa egész sereg tanulsággal szolgált neki. Népünknek nem kellett különösebb szociológiai iskolázottság ahhoz, hogy belekóstolhasson a földbirtok körüli problémába, hiszen a csehszlovák földreform parasztjainak tömegeit kény- szerítette városi proletár életmódra s - szólt bele egy évszázados zárt életformába. Parasztságunk ilyenformán nemcsak az egyoldalúan végrehajtott cseh földreform módszerével került közelebbi kontaktusba, de magával a kérdéskomplexummal is. Kétségtelen, hogy a csehszlovák köztársaság területi megnyirbálásánál világpolitikai erők érvényesültek. A feltörekvő nacionalista államrendszerek természetes vitalitása a demokratikus hatalmakat egy húszéves illúzió feladására kényszerítette. Ettől függetlenül azonban a csehszlovák köztársaság egész struktúrájában olyan ellentétes erők érvényesültek, amelyek előbb- utóbb felbontották volna az államrendet. Ilyen volt elsősorban az az ellentét, mely a csehszlovák népközösségi gondolat és a tényleges hatalmi apparátus között húzódott meg. A csehek lebecsülték a szlovákokat; kezdetleges kultúrájú, primitív ízlésű népnek tartották, melynek megtiszteltetés, hogy a magasabb szellemi igényekkel rendelkező cseh nemzet mellett élhet. Ugyanakkor kifelé elengedhetetlenül szükséges volt a két nép egységének állandó bizonyítgatása. Ez a visszás helyzet .idővel megnyitotta annak a verbaliz- musnak az útját, amely a köztársaság összeomlásának napjaiban már a legképtelenebb logikai bakugrásokat sem átailotta elkövetni az ügy érdekében. A verbalizmus, — amelytől Masaryk mindig féltette nemzetét — elöntötte a cseh életet. A szavak részeg vitustánca, melyben a szavak nem felelősek a fogalmakért s amelyben a legvadabb szélsőségek simulnak egymáshoz, a csehszlovák demokrácia laza etikai kötelékeit végleg szétmállasztotta. A végén már csak egy szánalmas, erőlködő ország vergődött Európa szemei előtt s a romhalmazból messziről láthatókká váltak a rendszer csökevényei. Az a nagyfokú rugalmasság, amelyre olyan büszkék voltak a csehek s amely olyan könnyűvé tette nekik az átmenetet a masaryki humanisztikus állameszmétől a katonai diktatúrához, a kapkodás szomorú gesztusai azt a benyomást keltették, hogy az új állam erkölcsi pillérei léggyökerekbe kapaszkodtak. A demokráciának ez a puszta formális verbalizmusba való átalakulása a felvidéki magyarság részére nem kevésbé fontos tanulságot tartogatott. A demokrácia valóban nagyon rugalmasnak bizonyult s a goethei szóval élve mindig tudta, mi a Forderung des Tages. Nagy buzgalmában azonban megfeledkezett arról, hogy az államhatalom csak addig a pillanatig számíthat a világ szimpátiájára, míg el tudja hitetni, hogy létezése és hivatása összhangban van lakosainak morális és nemzeti organizmusával. Az a magyarság, amely saját szemeivel látta a csehszlovák demokrácia élhidegedését as
