Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. február (2. évfolyam, 26-48. szám)
1939-02-19 / 41. szám
1939 FEBRUÁR 19. VASÁRNAP TElsTHDS-'kl 17 I! ERAZMUS IS ATKEPEZTET i A kinti népek között, örömmel legyen mondva, sok jóbarát akad, egyik legjobb mégis Kenyér Erázmus, mint magából mondani szokta: „a Kisduna nádasainak ivadéka“. Nem, mintha valami nádirengetegben született s nádifarkas tejével táplált csallóközi ordas lenne, mert igen békés ember, honéra inkább azért, mert esupa-tréfa jóbarát ez az Erázmus, adja a bárgyút s tele van pihent ésszel, a Kisduna nádasait is azért használja eredetjelzöül, mert szerinte az igazi pihent ész úgy hajladozik, susog, dalol, mint a nádas. A nádasokat mifelénk lassan kiszárítják az Ármentesítő Társulat munkásai, de az ész pihen tovább s alkalmas pillanatokban nagy tettekre késztet. Mióta a boldog változás megtörtént s visszacsatolódtunk, Erázmus is többször látogat be hozzánk, mint annakidején. Nemigen volt kedve akkortájt, mert a komáromi séta rendszerint a törvényházzal volt összekapcsolva s Erázmus hol Szent Imréért ült, hol Kossuth Lajosért, de ült ő Podmaniczky Frigyesért is. ö az egyetlen az egész boldogult világban, akit a kockásruhájú Podmaniczky miatt ültettek lé valamelyik vidéki járásbíróságon. Egy „aglárpárti“ politikai gyűlésen ugyanis a Csömör István kortesének odataláít kiáltani Erázmus: „Maga se olyan kockásruhájú, mint a Podmaniczky volt!“ Az aglárpárti szónok hogy-hogy nem. nagy sértésnek vette a dolgot, de mivel ő is az Erázmus falujából került, biztosan jobban tudta, sértés-e a kockás ruha, vágy nem. Vissza is kiáltotta mérgesen: „Mit akar ezzel mondani1?“ Felelt Erázmus: „Hát csak azt, hogy amikor a Podmaniczky felvette a kockás ruhát, mindenki megtisztülte, de amikor maga felveszi az aglárok bohócruháját, még a republika is elszégyelli magát, pedig annak már minden szé- gyenhül kijutott!“ Nem csoda, ha ezért Erázmus nyolc hetet kapott, hogy azonban melyik naptárból nézte ki a kortes-zavaráslioz rta: Szombathy Viktor szükséges kockásruhát, azt már nem mondta el soha. Be ballag hozzánk tehát fen tnevezett Erázmus, ujságokért jött, mert kiolvasott újságokat felette szeret. Nem jön mindig jókor, sőt, csodálatos ösztönnel éppen azt a napot választja ki, amikor magunknak is kevés huszonnégy óra, dehát Erázt megsérteni nem lehet, mert, mint mondja, ő a törzsök s a sérthetetlen pillér. Már a harmadik újságnál tartott, amikor gyanakodva pillantott át a zörgő lapok fölött: — Megmondhatná, mi az az átképzés? Annyit olvasok róla, illene tudnom. — Hát mit gondol? Eráz, természetesen, józan eszével a nyelvérzékével próbálja megfejteni a kérdést. — Képzeiós nem lehet, mert átkép- zelés nincsen. Valami képzelemről lehet szó, de ez nem passzol az olvasmányhoz. Talán az ember átigazíttatja a képét... Erre ő nevet a legjobban, valami jó tréfát szeretne gyártani a szóra, de ma reggel fáradt, sokat gyalogolt, nem sikerül a tréfa. Érdeklődve figyel. így aztán röviden megmagyarázzuk az új fogalmat. Mélán csüng alá bajusza. — Értem, — bólint végül, — ideje is. Aki itt igazgató volt, az Amerikában csak villamost igazgat, aki üdvégyke- dett, az elmegy lajbivarrónak. Nem is olyan rossz. De most azt mondja meg, hogy aki világéletében szegény volt, az minek' képezteti át magát? Mert úgy illene, hogy a cselédember, vagya zsellér most felkópeztesse magát. — Mit csináljon? — Felfelé képződjék. Mondjuk, a féltelkes gazda húszholdasnak, én meg nyolcvanholdasnak,. Aki inas volt, abból mester legyen, aki nagyon szegény volt, az nagyon gazdag legyen. Ez volna az én átképzelésem. Helyeseltük mi is, de tanácsot adni, kellőképen megfelelni már nem tudjunk, mert Erázmus rögtön aziránt érdeklődött, hogyan s hol megy végbe az átképeztetés, mert lám, az megint csak a zsidók úri passziója, szegény magyar ’abból ismét kimarad. — Tanfolyamot kell hallgatni, — adtuk a taijácsot végül, — nyelvi tanfolyamot, vagy szabászatot. •—• Kocsmárosságot nem lehet? Ilyenkor télen, az a legjobb. — Hát kérje meg a Weiszt, tartson tanfolyamot. — Sok a tandíj a Weisznél, — vakarja meg a fejét, — ott már régóta fizetem az iskolapénzt. Ami meg a nyelvi tanfolyamot illeti, az van nekem otthon is. — Ki tartja? — Az asszony. Nyelve is van, a tanítása is jól folyik. Látom már, hogy az én felfelé képeztetésemből nem sok lesz. Ezzel el .is ment, hóna alatt az újságok hatalmas paksamétájával, agyában az átképzés duruzoló bogarával. Annyi sok minden történik mostanában a világban, hogy Eráz is csak akkor jut az eszünkbe, amikor személyesen jelenik meg. A napokban dolga akadt az egyik bankban, kamatokat kellett fizetnie s a csehek által használt lovak kártérítését sürgette, bevezette tehát útja a Kultúrpalotába is. " — Nem nekem való, — ezzel lépett he a szobába s rögtön az eldobált uj- ságlapokat kutatta vizsgáló szemeivel. — Micsoda? — Az átképeztetés. — Megpróbálta? Legyintett a kezével, összehúzta rőt szemöldökét. — Megtartottam a tanfolyamot, nem szegény embernek való. Erre már illett a eignrótát elővenni, meggyujtani s hosszú füstzászlót leb- benteni a kőszénszagú levegőbe. — Rögtön, ahogy hazaértem, eldöntöttem, mi lesz a. legjobb. A kocsin á- rosság mellett döntöttem, mert télen nincsen annál kedvesebb mesterség, minden ital ingyen van, ha a koesmáros maga issza, hiszen csak akkor kerül pénzbe, ha másnak mérik. Nagy szerencsém volt, mert a .Weisz azzal fogadott, hogy készül a fiához, Brazíliába. Jó vevőt szeretne a vendéglőjére. Ez az ember nekem gyütt, gondoltam s rögtön azt mondtam: képez- tessen engem át. Én kitanítom magát parasztnak, maga meg engem zsidónak. Mehet földet törni, tanyásgazdának Délamerikába. Jó, — azt mondja Weisz s rögtön kötényt is kötöttem. Képzelheti, csodájára jártak az átkép- zelésnek, mert magam sem képzelhettem jobbat ennél. Este eljött az asz- szony is, ő se szólhatott semmit, mert ugyancsak csörgött a jóféle pengő. Weiszt meg átkiildtem hozzánk, tanuljon bele az abrakoltatásba. De minél rosszabban ment Weisznek az átképeztetés, annál jobban nekem. Ügy mértem, mint a parancsolat. Ahogy azonban láttam a sört csorogni, ahogy fi bor kotyogott az üvegbe, úgy lett úrrá bennem a nagyon jó szívem. Először az egyik komámtól nem kértem pénzt, aztán a másiktól nem fogadtam el, végül is összeültünk s kijelentettem, hogy másnap tandíjmentes napot tartok, azaz nem fizet senki. Ennyit érien is-meg a tanfolyam, nemigaz? Remek volt az átképeztetés, negyednapra csak néhány szódásüveg maradt s málnaszörp. De én olyan jól átképez- tettem nemcsak magamat, hanem a sógort, a komát, a szomszédot. Szűcs Andrást, a tehénpásztort, mindnyájunkat, hogy be kellett zárni az iskolát, kifogyott az olvasmány, mi meg úgy megszédültünk a tanulmányban, hogy a nagy okosságtól két napig feküdtünk. — Ez lett a vége? — Körülbelül ez. Nem való parasztnak az átképeztetés, maradjon csak a föld mellett. Jobb, ha nem megyek haza két napig, mert az asszony még most is tartja a magosabb tanfolyamokat: elköltöttük az egész kocsmát. — Weisszel pedig mi lett? — Az most is ott ül az istállóban, őrzi a tehenet. Mert azt mondja, hogy a négynapos tanfolyam árában lefoglaltatja a jószágot s most már övé a tehén, vagy az ára. Látja, ez a tanulság. — Micsoda? — Hogy nincs az az átképeztetés, amelyben ne a Weisz járna jól. Én jártam ki a tanfolyamot, mégis ő kapja a tehenet... A magyar földkérdés drámai története Kerék Mihály: A magyar földkérdés MEF HO Sz- Könyv kiadó 19 3 9. Mellette nyugodtan félre lehet tenni minden más feladatot, — mondotta Szekfü Gyula ie, r— mikor a hárommilliónyi agrárproletáriátust a magyar sorskérdések legnagyobbjának nevezte, íróink, költőink és tudósaink legjobbjai vívódnak ezzel a kérdéssel, ébresztve az egész nemzet lelkiismeretét és felelősségérzetét. A harmincas években egész írói mozgalom indul harcba a magyar birtokviszonyok egységesebb rendezéséért, a mozgalomnak egyik harcosa, a földkérdésnek kétségkívül legképzettebb szakértője: Kerék Mihály, most egy több mint ötszáz oldalas műben tárja elénk a magyar élet megoldást követelő problémáját: a magyar földkérdést. Tudományos szakértelemmel és tárgyilagossággal végigvezet á földkérdés történeti alakulásán, megállapítja őszintén a mulasztásokat és a hibákat, bírálja az eddigi kísérleteket, adatokkal, felelősségteljes hangon hadakozik azokkal, akik még ma is görcsösen kapaszkodnak az idő kerekébe. Ilyen összefoglaló munka még nem jelent meg a földkérdésről. Megvádolták a harmincas írói nemzedéket, hogy csak irodalmat, lírát és hangzatos propagandát csinál ebből a kérdésből, nos, Kerék Mihály könyve mindennél meggyőzőbben bizonyítja ennek a becsületes szándékú, nemzedéknek alapos felkészültségét, de meg nem alkuvó, gyönyörű magyar hitét is. És nem tartjuk véletlennek, bogy a könyvet a Magyar Egyetemi Főiskoláshallgatók Országos Egyesülete adta ki, alapját vetve, :*aeg: egy olyan régvárt könyvkiadói vállalkozásnak, amely a magyar sorskérdésekkel foglalkozó müveknek meg- esonkíttatlan nyilvánosságot biztosít a. magyarság szélesebb rétegieben. A következőkben csupán néhány fejezetét ismertetjük a hatalmas munkának ezzel is jelezve, hogy többről van itt szó, mint tudományos könyvről: az új magyar értelmiség küldi benne harcos üzenetét a konok kerékkötőknek. de együttérzésével üzen a szélesebb népi rétegeknek is, amelyek egészséges életösztönüket követve, jobb, igazabb magyar, lét után kívánkoznak. A befejezetlen 1848. Az 1848-as jobbágyfelszabadítással a magyar uralkodó osztály elintézettnek tekintette a földreform kérdését, és a kilencvenes évekig föl sem merült egy tökéletesebb reform gondolata. Csak amikor az alföldi és dunántúli parasztság kezdett forrongani, megdöbbenten eszmél föl a tájékozatlan vezetőréteg a nagy veszélyre, amelynek gyökerei visz- szanyúltak a negyvennyolcas csonka ag- ráreformig. A liberalizmus virágkorát élő magyar közéletben folyamatos birtokpolitikát nem végeztek, mert nem hitték el, hogy a földkérdésnek bármi köze is volna a súlyosbodó szociális viszonyokhoz. A háború előtti negyedszázad volt talán a földkérdés történetében a legtragikusabb, amikor még mindent meg lehetett volna tenni a határokon tornyosuló idegen erők . szétverésére és mégis elmulasztották a telepítés végrehajtását, a végvári magyarság megerősítését, tisztán azért, mert a földbirtokososztály nem volt hajlandó egyéni áldozatokat hozni a veszendő magyarság megmentése érdekében. Egyenesen felháborító — jegyzi meg Kerék Mihály — hogy amikor minden oldalról pusztító támadások érték nemzetünk birtokállományát és fogyasztották legdrágább kincsünket: a népi erőt, akkor itt évti' zedeken át meddő vita folyt azon, hogy az állam feladata-e a telepítés, vagy a magánvállalkozásé, hogy parasztgazdaságokat létesítsünk-e, vagy az elpusztult középbirtokokat pótoljuk, hogy szabad-e a kisajátítás eszközéhez nyúlnunk, hogy a kötött egyházi és hitbizományi latifundiumokat felhasználhatjuk-e akár csak kisbérietek alakjában is birtokpolitikai célra, hogy egyáltalán megengedhető-e a beavatkozás a fennálló birtokviszonyokba sib. A bajok, egyre inkább a magyarság életének gyökeréig kezdtek rágni, a nagybirtok megmaradt, győzött az az uralkodó felfogás, hogy a kötött nagybirtok _ nemzetünk fennmaradásának egyik fő biztosítéka. Ámde a parasztság mind nagyobb méretekben proletároso- dott. Az egyházi birtokok területe ebben az időben 1,288.000 holdról 2,368.00 holdra emelkedett... „Kivándorolnak — bevándorolnak.. /* Megdöbbentő adatokkal mutatja ki Kerék Mihály a számarányát messze meghaladó súlyú, zsidó birtokososztály rohamos kialakulását, amelyet csak a hibás birtokpolitika engedhetett meg. A. kötötlbirtokok bérlői óriási százalékban a zsidóság sorából kerültek ki. Szabad préda volt ebben a korban a magyar föld, bárki jött-ment • idegen, ha volt egy kis pénze, könnyen felvásárolhatta az eladósodott birtokokat. Aligha volt ország Európában, - - írja Kerék Mihály, — amely annyira megszédült volna a liberalizmustól, hogy ilyen könnyelműen dobja oda mégis csak legdrágább kincsét: as állam területét jött-ment idegeneknek, nem is szólva arról, hogy ezzel mi saját polgárainkat, milliószámra földnélküli parasztságot rövidítettük meg. Á nemzetiségek tudatosan nyomultak előre, tervszerűen vásárolták fel a földeket a Felvidéken és főleg Erdélyben. Volt eset, amikor az állam a saját, birtokait adta el idegeneknek. A magyar társadalomban nem volt semmi áldozat- készség. Az erdélyi román értelmiség, különösen a román papság fáradhatatlanul kutatta fel az eladó magyar birtokokat és amíg a román bankok nem sajnáltak semmi pénzt, a magyar pénzintézetekben egy szemernyi megértés nem volt a nemzeti célok iránt, a pusztuló magyar nép érdekében az idegen kezekben lévő „magyar“ bankok semmit sem tettek. Így a parasztság, nem bírva a gyilkos versenyt a zsidóság, a külföldi tőkepénzesek és a támogatott nemzetiségekkel szemben, nem csoda, ha proletárnemzetté vált saját hazájában. 1910- ben a proletárok aránya a magyarokkor ében 51.1% volt, míg a románok közt csak 33.2%, a szlovákoknál 42.8%, a németeknél 38.9%, a szerbeknél 24.5%, a horrátoknál 18.1%. A vezetőrétegek nem látták meg az agrárszocialista mozgalmak igazi okait és ezért legjobb orvosságnak, megnyitott szelepnek a kivándorlást tartották. A magyarság színe- java, igazi törzsökös népe vett vándorbotot ki az Uj hazába. Évről-évre milliós szubvenciókkal támogatták a hajóstársaságokat és egyidejűleg megnyitották az előre nem látó, vak kormányzatok a keleti kapukat, amelyeken óriási tömegekben özönlött be a sáska éhsegü és minden erkölcsi gátlástól ment lengyel zsidóság. Amikor a parlamentben valaki ezt a veszélyes bevándorlást, a darabontkormány miniszterelnöke egész természetesnek véve, ennyit mondott: „Kivan- dorolnak-bevándorolnak.“ Az itthon maradt magyar nép belefáradva a küzdelembe. egykézni kezdett, majd föladva minden földi reményét, a túlvilág! gazdagságot ígérő szektákba menekült . . . A liberalizmussal szövetkezett feudális." konzervativizmus (már akkor is!) önős
