Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1939-01-15 / 12. szám

1S31 JANUAR 15. VASÁRNAP

tewideKi AfosV/NR-HIRKUi

17

Péter családfőt íeí

rÁ határon innen három magyar csendőr álldogált, túlnan cseh bakák huhukoltak a tenyerükbe, mert igen hideg volt. A nyitrai hegyek oldalára fehéren és bánatosan ereszkedett le a hó. az országút rögei keményre fagytak. A kis falu kéményeiből vígan bo- dorodott a füst, dicsekedve kanyargóit fölfelé, mert immár magyar tűz melegítette a falu házait. A vékony, gyorsan faragott határsorompón túl, ahol a cseh világ kezdődött, néhány szürkesapkás gyerek álldogált s az országok találkozását nézte bámuló, tűnődő szemmel.

Száraz Péter megállóit a sorompó előtt és hosszú írást mutatott föl. Az írás egy lóról szólott, Száraz Péter lováról, nevezetesén a Julis nevűről. Julis lovat még szeptemberben sorozták he a csehek a nyitrai vásártéren, úgy volt, hogy Julis ágyút húz majd az Ipolysági határra s az ágyúval a magyar bakákat lövik. Julist persze nem értesítették arról, hogy mire hívatják, azt sem tudatták vele, hogy az ipoly- sági út elmarad s így nemigen értette, miért kell. esőben, szélben húznia ágyúkat s szekereket hullámos, küzdelmes utakon, magas hegyeken keresztül. Kezdetben ágyúk elé fogták Julist s déli irányba hajtották, később kifogták az ágyú elől, az ágyúkat vonatra dobták a trencséni állomáson, g Julis tár- szekereket huzigált, nehéz, megrakott kocsikat, amelyekben bútor volt, szék rény, iratcsoanó, láda meg edény. Érsekújvárból, Komáromból, Léváról húzogatta ezeket a kocsikat Julis és egyszer Túróéban állapodtak meg a szekerekkel, máskor Pozsonyban, de oda gabonát is cipelt.

Száraz Péter még szeptemberben búcsúzott el Júliától, érzékenyen és köny- myezve. JulLs akkor Ott maradt a nyitrai vásártéren, másnap Surány felé vitték. Péter viszont -kihallgatott az állomásra, kis batyuját feldobta az ülés fölé s csak harmadnap vette le, Prágában. Péter a prágai tüzéreknél volt érdekelve, az istállóban, Julis pedig Nyitván. így váltak el egymástól.

Hosszú volna elmondani, mi történt azután, merre haladt Péter s mi volt a dolga Julisnak. Ezen a decemberi, ködös reggelen azonban ott rázogatta le a havat a csizmájáról Száraz Péter a gyorsan ácsolt sorompónál, — amikor szeptemberben erre hajtotta Julist, még belföldöt járt, most pedig a sorompón túl elterülő föld már külország. Jólelső meleg zsibbasztotta Péter szívét, amikor a belország felé nézett sa belországi szél meglebegtette a kakastoliakat a csendőr csákóján.

— Szeretném a lovamat megtalálni, — mondta Péter s a külországai tájak felé pillantott. Ott, a külországi dombon állott egy hadseregnyi ló, barna és szürke, fekete s alacsony, magas, erős és sovány, mindenféle állati. Egy-egy szekér is kerül a lovak mellé.

— Nagyon szeretném a lovamat megtalálni, — folytatta Péter s várakozva nézett körül, hátha valaki elkapja a hangot s belekapaszkodva Péter szavába, megindulhat a reggeli beszélgetés. Ilyen jó beszélgetés felér egy félliter forralt borocskával.

— Egyedül vagyok ám, — kezdett bele Péter harmadszor is a mondókába, — egyedül, nincsen se testvérem, se szülém, csakis a Julis tartozik már hozzám.

Eddig jutott Péter a beszélgetésben, amikor a cseh felhúzta a sorompót s intett Péternek, meg a többinek, átléphetik a határt, kereshetik a lovakat. Már megjelent a bizottság is, a tisztek s az írnokok, könyveket cipeltek, írógépet s hatalmas írásokat. Az egyik ilyen írásban rejtőzött Julis szintén, a többi lovakkal, a többi soványakkal együtt.

Péter megindult a domb felé. Topogott a havas füvön talán száz ló is, az egyik soványabb, mint a másik. Úgy lehetett olvasni a hordájukat mint a

számolóvesszőket otthon az iskolában. Reszkettek szegény állatok, orrlikai- kon fáradtan távozott a gőzölgő pára.

— Julis, — szólott Péter s körülkerülte a lovak táborát. Mindegyik lóhoz odalépett, egészen közel s hosszan vizsgálta meg. Már az ötvenediknél tartott, aztán a hetvenediknél, végül a századik után búsan rázta meg a fejét.

— Nem hozták el á lovamat! Miért nem hozták el, — fakadt ki, — hiszed ón már magyar vagyok!

Az átadó bizottság tagjai értetlenül állottak a lovak tábora mellett. Az egyik altiszt előkotorta Péter írását, öszehasonlítóttá a többi írásokkal, aztán nagyon határozottan jelentette ki:

— A lovakat itt vanak! A magáé is itt keill leni!.

— Nincsen, — húzódott keserűre a szája széle Péternek s kissé hátrább húzódott, hogy onnan vegye szemügyre az egész társaságot. Ezek elkeverték Julist! Ennyi sápadt, sovány, girhes göthös ló, szőrük fénytelen, lépésük 1 radt! Julis büszke, széptartású, fényes szőrű, jóltáplált állat volt, öröme tellett benne annak, aki ránézett. Hiáb;> vizsgálgatja, hiába ismergeti, ezek között nincsen sehol az ő lova.

Ebben a pillanatban a lovak serege megmozdul. Ott fönn, a második sorban nyeríteni kezd egy barna ló, aztán szokatlan-fürgén ugrálni kezd, a fejét fordíthatja erre s ha nem húzná kötő fék, ki is ugrana a sorból. Hiába rángatja a soros katona, még meg is üti egy bottal, a barna ló rá sem hiderít, csak rángatózik a kötőféken, két első lábával kapál, izeg-mozog, mintha szó lani akarna. Kezdetben észre sem veszik, de, hogy nyugtalanítani kezdi a többit is és a lovak tábora megmozdul, — az egyik őrmester odapillant. Nem lehet ezt. a barna lovat észre nem venni, mintha villanyos -életszikra ugrott volna belé.

Péter felfigyel s közelebb ballag. Ezt várja csak a ló, még veszettebben ugrál, mintha minden megmaradt erejével,. izomszálával Péter felé törtetne, nyerít, rimánkodik, panaszol, örül. Ki se látszik ebből a soványból!

Mind a két bizottság odanéz.

— Nem magáé mégis ez a lót — kérdi a jegyzőkönyvvezető s rövidlátó szemével megint írásokban turkál.

Péter gyanakodva, oldalogva, vizsga szemmel közeleg. Amint közeledik, a ló annál nyugtalanabb, most olyan, mint a vidéki primadonna, aki mindenkópen maga felé szeretné irányítani a figyelmet s a szereplés minden lehetőségét kipróbálja, csak vegye már észre valaki.

— Julis! — üvölt most Péter, hogy megrettennek a lovak s a jegyző- könyvvezető baka kezéből kirepül a papiros, - Julis! Jaj, de restellem!

Már ölelkeznek, csókolóznak, repes nek boldogan, részegen a viszontlátás nagy örömétől. Julis majdnem eldönti

Irta: Szombathy Viktor

nagy szeretettben a gazdáját, Péter könnyezik s Julis csontjait, rútan kiálló bordáit tapogatja. Bizony, Julis megfakult, megsoványodott, elhasználódott a kéthónapos hurcolkodásban a az állami küzdelemben.

— Jaj, de elhasználtak, jaj, de megnyúztak, — nyög Péter s már etetné is Julist, itatná, keféimé fényesre sző rét, vinné meleg istállóba. Megilletődve néz rá a csendőr, mosolyog a cseh, fel- vidámodik a bizottság, mintha a nap is kibújna egy pillanatra a fák mögül s rávillantaná sugarát a Zobor aljára, úgy tűnik egy félpercre tavasz kékellik s ráhull a földre a nyugodt boldogság. Mind a lovak felfigyelnek, sorom pón imíen és sorompón túl megdobban a szív, mert halljatok csodát: szégyen történt Száraz Péterrel, nem ő ismerte fel a lovát, hanem a lova talált rá...

Még írásokat kell aláírni, feléírni, pecsétet nyomnak az írásra, valamit dönnyögnek kártérítésről, használati díjról, de nem hallja ezt már Péter, hamem viszi, vonszolja a lovát, húzza a kötőféket: lássa domb, lássad határ, figyelj ide Nyitra, Száraz Péter visszakapta a lovát s viszi haza most.

Felnyílik a sorompó, Péter visszalépett a hazába, az édes hazába, amely olyan új, olyan friss szagú s mégis olyan régi, hogy ezredévvel mérhetjük idejét. Még nem nagyon tanult bele Péter az új országba, hiszen ő maga is alig pár napos benne. Megáll tehát tájékozatlanul az első háznál, egy ideig tűnődik, végre bátorságra kap s bekopogtat. Rögtön el is mondja, mit szeretne* kérni. Nem egyebet, mint azt. hogy egy napig meleg istállóban maradhasson Julissal, fizeti a szalmát, fizeti a zabot, még helypénzt is ád. csak melegedjék meg Julis, mielőtt hazafelé indulna vele a csallóközi nádasok felé.

. Jószívű emberre talált Péter, kinyílik az istálló, már köti is be Julist é« álló nap el nem mozdul a ló mellől Lesi minden pillantását, újra ismerkedik vele, mert szerfölött restelli a dolgot

— Bocsáss meg, Julis... — simo gatja meg a ló fejét s úgylátszik, Julis hamar megbocsátott, mert barátságosan nyerít. Nincsen itt semmi baj.

— Vána itt ez a kis kétkerekű sá rém, — búcsúztatja a gazda Pétert mn- sodnapon, — kölcsönadnám, ha tavaszra visszahozná. Fogja eléje a lo vat s így indulnak neki a nagyvilágnak.

Köszöni Péter erősen, nem is utasítja vissza s már zörög a szekér elfelé nz újvári úton. Porzani nem porzik, mert mára olvadás meleg szele lágyította el az országutat, sietni se sietnek, Péter mégis úgy ül a káré tetején, mintha ő nyerte volna meg az egész hadjáratot. r

Hogy nem sietnek nagyon, ráér Péter nézgelődni az országúton. Ennek is leköszön, annak is, katonabajtársat is

talált, felveszi s cipeli Komjátig. Aztán sokáig nincsen senki az országúton, a varjak is a messzi tanyák fölött kárognak, üres az út, ám egy-* szerre csak libegő szoknyát lát, a szoknyában egy leányt, a lányon hatalmas hatyut. Megy a lány az újvári országúton, nehezen cipeli terhét, látszik, messziről jöhet.

— Hová, hé? — kiáltja le hetykén Péter.

— Magam elé, — felel a lány, de alig pillant rá Péterre, mert annyira fáradt.

— Honnan, hé? — folytatja Péter.

— Tapolcsányból, — mondja a lány; s így mennek egymás mellett. A káré zörög, a lány járása azonban puha. kellemes.

— Egészen onnan gyalog?

— Nem is vonaton.

— Aztán miért?

— Mert magyar lány vagyok..

— No! — hökken meg Péter s visz-< szahúzza Juli| gyeplőjét. Julis engedelmesen megáll.

— Talán bizony kidobtak? — kérdi« sokkal szelídebben.-— Ott szolgáltam már második éve, — áll meg a lány is, — de nem vagyok oda illetős, így hát felmondtak, le is út, fel is út, a magyar lány menjen Magyarországba, azt mondták. Hát éa most hazajöttem.

— És otthonja van-e?

— Az nincs.

— Hm, — feleli Péter s homlokán összefutnak a ráncok. Végignéz a lányon, csinos, erős, fiatal. Kár szegényért, hogy így bántak vele. Most se hazája, se otthona, se senkije. Akárcsak neki, Péternek.

Ott állnak egymással szemben, a havas, sáros országúton. Messziről ide)át- szanak Nagysuráuy kéményei, főzik a cukrot, bodorodik a füst, füttyög egy vonat. Autó suhan el mellettük, egy rokkant nyúl kiül az árok partjára, úgy figyel.

— Hm, — folytatja Péter s még műidig a lányt nézi. A lány közelebb lép. kelét felteszi a, káré szélére. Nincsen gyűrű az ujjain.

— Jegyese sincs? — faggatja óvatosan Péter s nagyon tetszik neki a lány.

— Nincs, nem volt időm hozzá, —■ mondja a lány őszintén és mosolyog.

Péter legyint az ostorral, de Julis valamit sejt, mert még nem mozdul.

— Elvigyem? — kérdi Péter és mosolyog.

— Hova? — kérdi a lány.

— Majd csak akad hely! — áll fel Péter a kocsiban s fürgén helyet kerít a lánynak. A lány ügyesen ugrik a káréra, melléhelyezkedik Péternek s az országúira néz. Hosszú, egyenes, szép út az újvári országút, mintha a boldog végtelenbe futna. Havas fák . szegélyezik két oldalát, a fák a messzi távolban, a vasúti síneken túl, a ködös végtelenben ölelkeznek össze. Péter hümmög valamit s Julis megindult.

— Hogy hívnak, — kérdi Péter később.

— Maris.

Péter a fákat nézi. aztán visszapillant Marisra, melegedik a szíve tája,

— Azért, mert magyar vagy? —folytatja sokkal később, már az újvári síneknél.

— Azért, csakis azért! — helyesel Maris.

— Az szép! Én is éppenazért jövök errefelé, éppenazért ülök itt ezen a kocsin s hajtom haza a megtalált lovamat, mert magyar vagyok.

Zörög a kocsi, Újvár házai feltűnnek. Sisteregve rohan egy gőzös a vasúti hídon Pozsony felé.

— így van ez jól — bólint Péter és Julisra néz. Aztán Marisra tekint. Kettőt is talált két élőlényt mindaket- tőt átsürgették a sorompón belor- szágba, hazafelé: tegnap még nem volt senkije, semmije, ma már kettőt is talált és viszi, viszi boldogan haza őket, mert így mutatta ezt a Jóisten, a magyar Péterek Istene: Julist és Marist, az egyik őt találta meg, a másikat ő lelte magának s most már soha, soha el nem engedi.

Megy, ballag, zörög a szekér, aztán ott, a havas, lucskos, hideg országúton Péter hirtelen nem bír a szívével, nem a túláradó kedvével s Újvár falai alatt, kéménynek, háznak, vasúti állomásnak hangos, nagy dalölásba fog. Van már családja, akit szeressen, ad* tál Uramisten, magyarok Istene!