Felvidéki Magyar Hirlap, 1938. december (1. évfolyam, 22-46. szám)
1938-12-25 / 42. szám
20 TOViDEki -MaíAaRHíRM2 1938 DECEMBER 25. VASÁRNAP. jébez. Most másként láttam a helyzetet. Mint világpolgár vállaltam Szlovákiát, nem tekintettem többé kényszerű vidéki szezsurnak. Feladat és hivatás ide állított, teljesíteni kell a parancsot. Rájöttem, hogy nem leszállásra, ellen- Itezöleg a szellem legnagyobb virtuozitására, az erkölcs, az erély, a bátorság összes kellékére szükség van, lia a kis kört, amiben élünk tisztán és egészségesen kívánjuk megérezni a kuckónkban. Én, az egyén is csak úgy találhatom meg teljes formámat, ha formát adok annak, amiben létezem, Abszolút lélekre és értelemre van szükség, hogy ezt megA Kossuth* Egyike voltam az elsőknek, aki tizennyolc éves koromban, 1919 október élűjén egyenesen a családi házból és a magyar papi gimnázium melegéből a prágai egyetemre kerültem. Micsoda pillanatok voltak, amikor először életemben távol az otthontól és a magyar golóbusztól, egy átdöcögött, félelmetes éjszaka után kiszálltam a Masaryk- pályaudvaron. Emlékszem, két barátommal szobát kerestem, reszketve, remegve s jóformán a szánkat sem mertük kinyitni, mert németül is alig beszéltünk. A város ünnepelt, zászlók és zászlók borították a házakat. Prága akkor még nem ismerte a magyart: .iugoszlávoknak néztek s máris mélyen megbántott, hogy a Balkánról jöttek- enk tartottak. Valahol az egyik külvárosi bérház harmadik emeletén diákszobát kínáltak. Amikor beléptünk az idegenszagú proletárszoba félhomályába, fejünkben az ellenséges külvilág zsongásával, szemünkben káprázattal, kövéváltan meredtünk a falra. Az ablakkal szemben kép függött, az utolsó napsugarak éppen ráestek és élesen kiemelték a szoba barnaságából. Kossuth Fajos képe volt, egy ismert, régi olaj- nyomat. Nem bírtuk tovább, amikor megláttuk ezt a képet, majdnem összerogytunk ott s az egésznapi hősies viselkedés után, amikor elszántan gyúrtuk le a sírást a torkunkon és még vicceltünk is megviadottságunkban, most feltartóztathatatlanul kitörtek a köny- nyek és nem bántuk, hogy az idegen cseh gépész és terebélyes felesége csodálkozva nézett ránk. Ez a Kossuth-kép úgy hatott’ mint egy otthoni bútordarab. Itt a Ripská ulice filodendronos szobájában nem a magyar történelem része volt, hanem valaki a családból, rokoni kötelék. Otthon a lakásunkban nem lógott Kossuth-kép, de ha itt most a nagyapám fényképe függött volna a falon, nem éreztem vplna annyira közelállónak, mint ezt a portrét, amely valahogy véletlenül, vagy félreértésből került a prágai szobába. A magyarság nálunk tizennyolcéveseknél hirtelen összeszűkült, talán megszületett. Össze keveredet a mindennel, ami othoni volt, a családdal, a várossal, a nyelvvel, a kultúrával, az emlékeinkkel, nem láttuk a határvonalakat, s Kossuth Lajos éppúgy beje tartozott, mint az édes- anyánk. Mindkettő otthoni volt. Valahányszor később a Kossijth-képro néztünk — mert természetesen kivettük a szobát — az otthoni mákoskalácsok em- . léke éledt, a tanár uraké, a szölőker- tlinké, s ód«* búsan gondoltunk otthoni lányokra- A Kossuth-kép volt. első magyar élményünk Prágában, talán első önálló, kínzó magyar élményünk egyáltalán s egyútai kisebbségi élményünk is, az idegenbevetótteké. Talán elhatározván hatott, hogy ott függött a falon, nem engedte, hpgy megváltozzunk, megtartott, mert az édes otthont jelentette. Szerettük, nrnt a tiestvérünkét, társalogtunk vele, mesrúttifjv, ha nem érkezett otthoni esonv^g» felije koccintottunk, ha goit mit>' Az' tftthonélmó- nyen át vált mggyar élménnyé, s részben e kép okozta fiatalságunk első TURÁNI gSSÄ;-i!!.v?». 80 teltessem. Kicsiny az ügy, nekünk a legnagyobb. Ha kíméletemet védem, ugyanúgy harcolok, s a küzdés művészetének ugyanúgy a legjavát adom, mintha óriásházat védenék, valahol a legfontosabb posztokon. Ha megakarjuk nyerni a csatát, préseljük ki szellemünk legbővebb levét. Vessük latba az okosságot, józanságot, ügyességet, játszunk, mintha milliós tétekről volna szó, pedig osak néhány rongyos garasélet forog kockán. A minőség gyakran legyőzhetetlen szövetségnek bizonyult a mennyiség ellen, — megpróbáljuk mi is alkalmazni? Lép élménye döntő évében (amikor annyian . elkanyarodtak), hogy a kettőt, az otthont és a magyarságot örökre összekapcsoltuk. Így kezdtünk magyarok lenni Csehszlovákiában. » A Habsburgok Prágája Folytattuk. Prágában töltöttük az új állam első évfordulójának ünnepét, csodáltuk a tömeget és a lelkesedést. Tanultuk a nyelvet, cseh fiúkkal barátkoztunk és vitatkoztunk. A magyarokról való véleményük a szívünkbe fúródott. Mold- vaparti kis parkba jártunk velük a Hradzsin tövében, egy jellegzetes prágai elvarázsolt parkba, ahol a barokk még most is eleven, s amilyenekről Rilke és Werfel, vagy a két Kaffka, a német és a magyar ír verseiben. Lépcsők vezettek az ősrégi fák közé, Braun mészkőanxorettjei díszítették a kerek lépcsőt, az ódon vasrács mögött háromszázéves főúri lak állt, mellettünk a Moldva egyik széles és lapos zsilipje morgott s szemben a folyó másik oldaláról a lombok résein át az óvárosi malmok gót tornyai üdvözöltek. Körülöttünk a régi Habsburgok árnyai kovái yogtakj a Mátyások, a Rudolfok, a Linótok, Dinzenhoffer, az építőmester, az egész barokk Prága, amely annyira igézővé és ijesztővé teszi ezt a várost, A Hradzsin tornyai diadalmas napfényben világítottak fölöttijük, erő és mégis mélabús omlottság volt e prágai paloták vonalaiban, olyan a pompájuk, mint a tizenhetedik század barna.keljein megfestett vitézek szépsége: páncélba öltözöttek, de a vért mögül kibuggyan a selyem és a bársony, a hátrahajtott sisak alól csatához szokott acélszürke szem világít elő, de a kéz, amely a buzogányt tartja, finom és ápolt, egy kéynes princ keze. A prágai Habsburgok nehéz és sötét életébe a lotharingiaiak még nem hoztak polgári könnyedséget, sem józan lendületet. A barokk Habsburgok világa ez, nem a rokoko Habsburgoké, akik Becsbe költöztek át, Schönbrunnba, Belvederekbo, Gloriettekbe. Régi szagok folytak szét a kis parkban, de tavasz volt, a naip villogott és ragyogó zöld fényt vetett ránk. akik a fák közé, a nagy, puha csendbe menekültünk és feleseltünk a rigóknak, a harkályoknak. Összetörnek a viták Itt vitatok meg évekig a csehekkel közős ügyeinket. A cseh fiúk udvariasak voltak, szerettek s néha csodáltak is, ha egy két barátunk megvillogtatta úri képeségeit, s mindenesetre kíváncsian figyeltek, mint erotikus jövevényeket, De amit a magyarságról általában mondtak, lesújtó volt, Nem szidtak s pent állítottak valótlanságokat. Csak a beállítás hatott idegenül, ahogy a problémákról beszóltok és a magyar történelmet kezelték. Szívósan védekeztünk ellenük, könyvek ág adatok után rohanásztunk a könyvtárakban, gyűjtöttük és ellőttük érveinket, mint egy nagy csatában, ahol minden nap új: és új lőszert kell elpuffogtatni, mindhiába, valahogy nekik lett igazuk, egy, szerűen azért, mert az eredményre mutattak rá, a végki fejlődésre, az összeomlásra. Ők voltak felül, az idő akkor őket igazolta. Hiába állítottuk, hogy n ránkzúdult bajokért nem mi vagyunk felelősek, hanem a. körülmények, nem használt, „Kár szépíteni a dolgot“ — mosolyogtak s hozzáfűzték: „Egyetlen öntudatos csehnek sem jut eszébe, hogy az 1618-as összeomlásért mást tegyen felelőssé.“ A cseh nép fölemelkedése éppen akkor következett be, amikor a hibák belátása és kielemzése megkezdődött, araikor már el tudták viselni az igazságot, Masaryk hatása alatt a huszadik század elején. A fölény és a csendes irónia elernyesztett, búsan kullogtunk a prágai kollégák mögött s bántott a másik, a különös germán fölény is, ahogy a Wagner- és a Nietzsehe- sáncok fogé menekülő német fiúk kezeltek bennünket, a „Balkánról jöttékét“. Hónapokig, évekig tartottak a mállasztó viták, voltak mélypontjai és felemelkedései, az elkeseredést néha felujjongás váltotta föl. Mi mindenen esett át a fiatal magyar az idegen hazában! Büszkeségeit megtépázták, biztonságát elrabolták, gyerekkorát megPozsonyi Köynvben akartam megírni a változást, a saját életem tükrében lépésről- épóre kővetni a belső utat, amin haladtunk, elemezni a régit és az Újat, kívülről nézni a magyarságot, érteni hibáit és megbocsátani, s a köynvnek tizenhárom év előtt az elkeseredetten patétikus címet adtam: „Egy millióan. Halálraítéltek“. Nagyon pesszimista írás volt. Tompa dübörgését néha ma is a fülemben érzem s fáj, ha rágondolok. Az évek könnyelműbbé tettek, a mélység elvesztette varázsát, a problémák leegyszerűsödtek. Soha nem ismertük el az elméletben, de a gyakorlat azt mutatta, hogy éltünk, éltünk Szlovákiában s ma riadtan látom be, hogy ez a tény olyasvalami, amivel számolni kell, Megszerettük Szlovákiát s hennem külön kifejlődött az, amit Pozsony- élménynek szeretnék, nevezni. Valahányszor nyugatot jártam és elbűvöltek városai, Pozsonyra gondoltam. Thomas Manu mondására, aki szerint az európai kultúrát ma már nem a fő- íoinetropoliszok gyámojítják, hanem a középvárosok. Jíein tízmilliós, Amerika- életű aglomerációk, furcsa civilizációjukul, arányaikkal, melyek régen túlszárnyalták Hellaszt és Európát. Szé- delegve olvasom, hogy Tókiónak hatmillió lakosa van, Moszkvának és ganghájnak négy-négy, Buenos-Airésnek, Riónak és Mexikónak három-három, s palotáik gyönyörűségével sem Párizs, sem London nem versenyezhet. Szédelegve olvasok az elektro-dinamo- mágikus városról, de Gcnfnek csak 130 ezer lakosa van, Zürich, Firenze, Oxford, Hága, Heidelberg sem sokkal nagyobb, s Washington, a demokrata vezér szellemének őre, nem tudott Csi- kágó mellé felsorakozni. A szellemet ma még egy-két középnagyságú európai város védi, ide szorult nyugdíjba a lélek, itt szövi álmait tovább. Az él- tejjesítmények másutt cikáznak, az átlag itt jobb és szelídet»!). Pozsony közéjük tartozik. Négy város Ha e várost határhelynek nevezem, ameddig a germán szellem elért, a régi német szellemre gondolok, Goethe szellemére. Kifinomultan és letisztultán érkezett ide a végekre, tinóm fodra és enyhe lüktetése volt, mint a tenger vizének, ha szelíd homokpartot nyaldos, itt fürödni lehetett henne, nem elmerülni, Négy határvárost ismerek, a leg- csodálatosabban európai városokat, amelyek éppen azért érdekesek, mert a germán szellem szelíden eggyé forrt bennük más én pék szellemével s a keveredés bölccsé tette őket. A nyugati végen ilyen Strassbnrg, délen Bozen, északon Lübeck, keleten Pozsony. A német, lélek Btrassburgban francia ölelésben eszmél, Bozenben Itália ihlette meg, s az Etseh völgye dél felé mutat, Lübeck a félvér Mannok városa s a tenger hozza feléje ezer óv és Schopenhauer óta az idegen határokat a Wi* kijig-gzagákat, vagy ind fűszereket, angol vagy levantei vért. Pozsonyban magyarok és szlávok elegyülnek germán vérrel s a német tenger hullámai beláthatatlan szláv homok partot mosnak s kevélyen egyedül áll itt a viharvert magyar szikla. Ha a bozeni Gri- ionéban latinszemü fekete germán lányokkal találkozom, Sesenheimben Goethe straesburgi idilljére gondolok, hazudtolták. Minden szlovákiai értelmes magyar lény újból, lentről, a teljes negációból építette föl a magyarságát, mint az új exisztenciát a tönkrement és kivándorolt kereskedő. A sablonokat kíméletlen kezek széttörték. Nem siklottunk be kényelmesen a jól > kipárnázott magyar elképzelésekbe, valami új mintát kellett teremteni, ideiglenes kötést a sebre, nehogy elvérezzünk. Hányszor volt szükség Kossuth- kép féle csodákra, hogy hirtelen hangulatkeltésével ellensúlyozza a prágai parkokban elhangzott zsíbbasztó beszélgetéseket, s hányszor jött is el egy-egy ilyen csoda, amikor a változás élményének legnagyobb viharai dúltak. Itt vagyunk, itt élünk — de mások lettünk hangulat a félfrancia Friederike Brionra, s ói.*- zem Lübeck Budenbroopk-házaiban a német lelket, amely ma rab, Lands- kjjecht-Németországban, szemem előtt Pozsony lebeg magyar tüzű németjeivel, s emlékszem egy osnabriieki fiúra, aki közénk jött s nem tudott szabadulni. A magyar vonzás Ez az én hazám, a gondolat itt sokszínű, mint a szivárvány, a térden áll, dimenziói vannak, nem egysíkú. A lélekben örök Pókainé-kérdések lebegnek, viták, bizonytalnscígok, határértékek, s a szkepszis mint enyhe fuvallom üdíti az emberi makacsságéi- Az ilyen városok nem tudnak vakon Rjlesküdni semmire, s a sorsunk, hogy itt. a széleken állandóan lássák a „másik oldalt“ is* Nehezen választanak a kínálkozó tételek közül. De ez a bizonytalanság a ißlek’ érettségének kezdete s a né phat áruk városai olyanok, mint a szellem szabad kikötői: nehéz gályákon, szá^ágyús fra- gattekon érkeznek a gondolatok és az érzések, a szenvedélyek és az elképzelések a világ minden részéről, s hogyan válasszon közülük az, aki egyszerre1 valamennyit átéli? Itt Pozsonyban a fiatalok egyszerre tanulják meg a dolgokat és a dolgok ellentéteit; tanítják magyarra és antimagyarra, németre és antinémetre, csehre és antic&eh re, szlovákra és antiszlovákra, fasizmusra és antifasizmusra, holsev izmusra és anti- bo 1 sevizmusra. Egyszerre vibrál előtte minden, — hol van ez még így manapság? Kezdetben azt hittem, aki végigjárja ezt az iskolát, belezavarodik, mintha a bölcsesség korsójából túl sokat merítene, de látom: nem így van. A láthatár tisztulni tud s a sok össze-vissza- ságból valami leszűrődik, ami jó. Az itteni ember olyan, mint az inga, kilendül jobbra, kilendül balra, de egy titkos erő arra kényszeríti, hogy végül a közepén megálljon. E titkos erő nálunk itt élő magyaroknál a magyar szellem, s a pozsonyi ingák lassan-lassan az ő vonzásának irányában állnak meg. I I ...................11 Korunk szentjei (Bevezette Schütz Antal, Révai-kiadás) Abban' a korban, amely hódolattal é« büszkeséggel szemléli a nagy teljesítményeket, a „rekordot“ —- a nagyságnak egy másik, kevósbbé hangos, do örök formáját mutatja, meg ez a könyv: a szentséget, az erények gyakorlásának hősi fokút, a kegyelmi élet csodálatos, virágzó teljességét. Korunk -szentjeiről szól, azokról a nagy egyéniségekről, akik az utolsó húsz esztendőben nyerték eil a szentség koronáját, és akik életük példájával es. müvével ktUönösképea szolgáltatnak tanulságot a ma emberének, A kötet írói (Bühár Flóris, Kézai Béla, Nagy Miklós, Herman» Egyed, Déne« Tibor, Horváth Bichárd, Zigány Mikié«, Bétjay György, Ljjas Antal, J»st Béla) azt igyekszenek megmutatni, mi bennük az időföJötti és mi a?, ami a mához szól. A könyv bevezetőjét Schütz Antal irta, és ebbe» a népszerű teológ ai tájékoztatóban arról világosít fel, mit jelentenek nekünk a szentek. Utána az írók — valamennyien ki tűse tudósok, egyháztörténészek és művészek — tíz szent „portréját“ (Lisieuxi Szent Teréz, Morus Szent Tamás, ívmbirous Szent Bernadette, BeJlajunin Szent Bobért, Szent Jeanne d‘Are, Pasezionista Szent Gábor, Parzhami Szent Hon rád, Boseo Szent János, Nagy Szent Albert és Vianney Szent János) festik meg. Középkor, humanizmus, barokk, modern idők szellemtörténeti képébe állítva, az analízis finom eszközeivel megjelenítve vonulnak fel előttünk azok a szentek, akik nemcsak a maguk életében valósították meg uz evangéliumi tökéleteséget, hanem korukat is átformálták. Olyan időt élünk — Írja Schütz A., — amikor az ember megtanul fölfigyelni arra a sokszor szokatlan és kemény nyelvre, melyet a szentek beszélnek,..
