Felvidéki Magyar Hirlap, 1938. november (1. évolyam, 1-21. szám)
1938-11-20 / 13. szám
19SS NOVEMBER 20, VASÁRNAP TTTsVTDEln J^cfewRrHTO^ 19 SZFINX A prágai Vodicskova egyik könyöklőjében kicsi kávéház pislog ki az utcára. A „Gödör.“’ A hatalmas bérpaloták árnyékában úgy elbújik, mintha attól félne, hogy valaki felfigyel ká- vészagú leheletére és benyitja az ajtaját. Idegen ember hasztalan is próbálna a parányi terembe betelepedni, mert asztalait régi törzsvendégek ülik körül. A legnagyobb márványra a mi magyar társaságunk szerzett szorgalmi jogot, amit. becsületes törvény- tisztelettel respektált is a Gödör közönsége. Ha mégis akadt a .benyitok.' között olyan anarchista, aki széket húzott a tanyánkhoz, a cirkuszi eröcsil- lágból kávéssá vedlett Frantisék Srb szó nélkül ki penderítette az utcára hasadt keskeny résen. ír la: Kerecsényi Aníal Mi kávéivó alkalmiikök szegényesebb fantáziával kezeltük a szfinxet. Egyszer némának, másszor agyrokkantnak hittük, de heves disputa vitatta, hogy bölcs, akinek hatalmas agymunkája raéllett minden más életfunkciója pang, embergyűlölő, csalódott szerelmes, té- pelődő szemlélődő. Tagadhatatlan, hogy a benszülöttek romantikus megállapítása mellett is sok körülmény szólt. A szfinx hosszú évekig ült ' egyhelyben, csak feketét ivott, sohasem szólalt meg, sohasem dolgozott. Ennie is kellett,. laknia is, ruházkodnia is. Miből? —■ Különc milliomos — vetette fel valaki, — Milliomos, aki az egész életét a Gödör kis kávéhazában tölti?—- ugyan eredj már! — Brazília elnöke volt, — higyjétek el, fiúk. A forradalmárok elől bújt el ebbe a kis kávéházba. Vezérképviselet: f,F E R R Ó" vas-, műszaki és autófelszerelési R. t. jkídapest, V., Vilmos csáuár-ú!28. Tel. 110-000. — Ázsia, vagy nem Ázsia — dohogott —, nekem, mindegy. Kalmük urak mindennap jönnek. Fejenként 5—6 feketét fogyasztanak, réndes borravalót adnak, ha. lármáznak, hát lármáznak, de asztaluk — asztaluk. Nem engedem szerzett jogukat megnyirbálni. Ha mégis szándékoznak, rájuk ripaködom: rücskös Európa, kuss! Tulajdonképpen azért is ütöttük fel fel tanyánkat a Gödörben, mert itt senki sem tudta, hogy egy szomszédos nemzet szomorú ágrólszakadtjai vagyunk. A zokszót sem kellett elnyelnünk, senki sem értette a nyelvünket, hőség tanár úr, aki az egyetemen jogfilozófiát tanított, már az első napokban elmagyarázta szijgyártó, pék, meg bábsütő asztal társainak, hogy a szomszédos busafejű asztaltársaság tagjai kalmükök, akik valahonnan; a Kaspi- tenger partjairól vándoroltak a tudományok városába, a kultúra édes emlőit szopogatni. A Vodicskova kispolgárai, akik délutánonként kormányt szidni jártak á kis kávéházba, barátságos hunyorgással és esetlen gesztusokkal avattak fel bennünket törzsvendégekké, az évek során pedig valóságos testvérjogot szereztünk a Gödörben. Megosztották az örömeinket, szomorúságunkat egyaránt. Ha fajunk, vagy egymás apró-cseprő sikereit ünnepeltük, szomszédaink megrakatták söröskanesókkal asztalaikat s barátságosan eme'gették felénk az öblös edényeket. Ha pedig belőlük tört ki túl- hangosan a honfibú, mi is beleüvö’ főttünk harsogó elégedetlenségükbe, amit hálás mosollyal nyugtáztak. Az egymásmell ettiség az évek során úgy ősz- szeboronált bennünket, mintha valamennyiünk bölcsője a Tisza, vagy a Moldova mellett ringott, volna. A kis kávéháznak csak egyet’én törzsvendége maradt idegen. A szfinx. A vak tükör alatt tenyérni asztalnál ült,' úgy. amint mondom: ült. Télen, nyáron, minden nap, reggeltől estig ült és. semmi egyebet nem csinált. Soha egy újság a kezében, soha egy könyv az asztalán, soha egy ember a társaságában. Talán még nem is gondolkozott. Hónapok múlva figyeltünk fe! nagy magányosságára, évekig lestük megnyilatkozását s alig volt nap, hogy ne tanakodtunk volna különös életének a rejtélyén. A pékeket, bábsütőkét, szíjgyártókat is folyamatosan foglalkoztatta, a szfinx talánya. Naponként találgatták faját, foglalkozását, mesterségét, végül rengeteg sörösüveg kiürítése után Loseg tanár úr megállapítását fogadták el, hogy a szfinx nem is élő, nem is létező személy, hanem a kávéházak fantomja, testet öltött elképzelés, mint az óriáshegyek lovagvárainak — Lehet. A feje kreölos, feketekávén él. A nyelve portugál. Ki a csoda értené itt a szavát. A sokszor lármává fajúit vitákra sem reagált a szfinx. Ült és nézett. Sohasem reánk, hanem a messzibe, ahol bizonyára történik valami, amihez neki köze van. Tíz esztendeig jártunk már a kis kávéházba, kerék tíz esztendeig ült a szfinx mellettünk, a vak tükör alatt, mégsem tudtunk ró’a többet, mint az első nap. A kis kávéház az idők során kétlépcsönyit süllyedt a földbe; Franti- sek apónak már úgy reszkettek a kezei, hogy a fekete fele kilocsogott, míg elénk hozta, mi meg türelmetlenkedtünk és mérgesen adtuk fel a Csaba királyfi legendájába vetett hitünket. Loseg tanár úr ideges, dühös veszekedésünket gyakran magyarázta a csendes benszülötteknek: — A kultúra elsőd’egesen nem hat észrevehetően. Az ezeréves vadság csak a második, harmadik generációban szelídül, de látjátok, már megeszik a knqd- lit, már megisszák a sört, 3—1 mássalhangzót is ki tudnak ejteni köpés nélkül. Rövid tíz év -alatt elég szép ered- mény. Temettünk is közben. János ázsiai koponyáját enküldte golyó szakította át. Pált a keserűség más világrészbe kergette. — a bábsütö is meghalt. Hónapokra e’halkult a kis kávéház hangja. A tanárt is gyakran otthonra kényszerítette a köszvénye. Csak a szfinx ült merev tekintette], változatlanul, folytonosan a helyén. Egy őszi este. piszkos-szürke ködbe fulladt a város. A járók szemébe mintha nedves rongyot csapkodtak volna, mindenki vákösan tapogatta az irányt: A Gödörbe is ázottan, fázósan, buktak be az emberek. Szótlan kedvetlenség duzzogott a szobában. A polgárok dacosan hajtogatták a söröskancsókat s minden korty után megborzongtak. Mi meg cukor nélkül ittuk a feketét és Trianonra gondoltunk. A szfinx hirtelen felállt a helyéről és az asztalunkhoz lépett-— Bocsánat, uraim—- alázatoskodott a hangja —, köszönni akarok. — Köszönni? —csattant-fel a meglepetésünk. —- Köszönni, mert elutazom, örökre. Kn tudniillik soha sem megyék' vissza oda, ahonnan elmentem. Alászolgája. — Várjon, várjon! — kapaszkodott bele tíz szájnak az erőszal^pérszava*és száz kérdést dobáltunk idféje. / —r Hát maga raagp1? —r Hogy/íuv- ják? — Honnan jiftt? — Hova páegy*? Idsértete . m / fel. 12-34-10 „ . . , BO -é. S u r e o n y c t nr: Sí CB \t S letbarátatniatt JÓZSEF WÍ, Bá hory-utca 8. s ám. Gyarmaté u Nr gykereske It s — Miért, ült itt? — Miért nem szólalt meg tíz évig? A szfinx nyugodtan állta á kíváncsi szavak 'pergőtüzét. A fejünk felett elnézett, a falon, a városon keresztül, talán arra, ahová igyekezett. Mikor kilfogyott a kérdésrengeteg, meghajolt: — Szőke Sándor vagyok. Igen, Szőke Sándor gyógyszerész, köszönöm a társaságukat. Igyekeztem nem zavarni. Iia I mégis, bocsánatot kérek. Rómába megyek, igén, Rómába. Hallottam egy csendes kis kávéházról a Piazza Garibaldin. Igen, ott leülök egy kis időre ... Alászolgája. ; Megint meghajolt és kilépett a ködbe. Néma csodálkozással néztünk utána, csak a szíjgyártónak volt szava: — A fene hitte volna, hogy ez is kalmük. Bár a feje ennék is szögletes. SZABADULÁS! Húsz éve várjuk ezt a drága percet. Hogy szabadon szólhass ón'végre szánk! Eddig hazudni, vagy hallgatni kéllétt, Hogy gyilkosán ne törjenek reánk. Hús3 évig éltünk önmagunk tagadva, Hogy tartogassuk puszta életünk E szent, megváltó, áldott pillanatra; Mikor hazánkba visszatérhetünk. S ne higyje senki, hogy tán elfeledtünk, ■ Ha „túlra,” innen ritkán szállt a hir, Hisz tudnotok kell, átok ült felettünk S. magyar, ha sírni kell, magába’ sír És tudnotok kell, mii parancsol Isten, .— Hiába, tői t be cseh, tatár, török?-— Amíg e föld nem egy, itt béke nincsen: A Kárpátok törvénye szent s örök! Húsz évig éltünk itt igába törve, Szülő földünkön idegen gyanánt, Hányszor bonüt unk sírva, ősi rögre. Ahol lakásunk voU, de nem hazánk. Nem volt hazánk, hisz hencegő pribékek Ülték vadul az árulás torát, A járom a mi vártainkon égett És ők zsebelték búzáját, borát, .4 Kárpátok törvénye ez: Ne' tépje Szét ■ jött-ment azt,, w,it leteti egybetart1 És hogy legyen rép. mely szavát 'megértse, Ezért alkotta Isién a, magyart: Jogunk van mindén talapatatnyi földre.!-— Vagy ezredéve úr itt »olt-e, más t Ez volt hitünk, ez biztatott, örömre: Magyarnak lenni égi hivatás'! Nem volt -hazánk és mégié úgy szerettük! Kínok között, halálra szántán is, Mert tudtuk azt, egy percre sem feledtük, Hogy úrságuk bitorló, gaz,' ham isi Mert tudtuk azt: csak avuld-• ~is, hogy élünk E szent helyen s ha. kell, tenie'tksziin.l:, Szent hivatás feltámadást, remélnünk- S. hinnünk, hogy egyszer nvég otthon [leszünk! Magyarnak lenni! Nyíltan! Mii se félve, Hogy már ezért is űznek vérebek, Magyarnak’ éVnij dolgosán,í revAlve, Hogy mit térén.lünk,■ nvnd. miénk lehet! óh, hogy megértük ezt a drága percét! Dürerét érte' néked,' Istenünk! Köszönjük ezt-a. nem-remélt kegyelmet S fogadjuk: áldhat sze,:Dkescd, vagy verhet., Mindég a néped: Magyarok leszünk! SZIKLAT FERENC Magyar maradi az ősi föld: Hiába Üldöztek cl közülünk ezreket És jött tízannyi, mindegyik nyomába. —- .4 holtakat kiűzni nem lehet! Magyarnak őrzött meg sok hősi emlék, Nagy ősök földbe ágyazott pora, Habüszlic mali, erősít szívet, elmét. Karcsúit jövőtől nem félünk soha! ■ V I A múltból éltünk, ámde a jövőnek! Nem hűsítőt la céltalan jelen, Vigyáztuk elmúlását zárd időknek. Amíg a napfény újfii megjelen!. Gúnyolt reményünk régre, im beváloit! ÜtaitáMli áz'égbe hó imán!:, /f Eljött, a perc, a százezer szer, áldott, / m Mit millió szív úgy, de úgy kivár!:/ Év .Ne higyje senki,- hogy esed ára. lesve. Mi~ mit se tettünk értünk, értetek! Munkába izzott férfi lélke-teste S magyar anyák neveltek gyermeket! Dolgunk olyan volt, mint ki fákat ültet, Habár maga gyümölcsöt sem remél: A vágy, mely élteié öreg szivünket, . Tovább «a ifjúság szívében él: Várnán, vidéken minden iragyar felen A legszebb paszománydíszes magyaros kalap reálomba ,iózza (nagyban): DENES GYULA tudapesl Vd aivatiöi S?abc yfea 31
